I. Curikk - Cabaret Voltaire

Curikk, curikk, gőte, einstein, mittudomén szexi mellem! Jó napot kívánok, mennyibe kerül egy darab szexi mell? 5000? És mennyibe kerül egy 5000? Egy curikkcurikkgőteeinsteinmittudoménszexi mell az ára. Kösz, fasza ez a mell.
A mell felkavar mindent, ez a mell nem mell, ez maga a hatalmas didi, szinte látom magam előtt, ahogy lehullik a fátyol, Fátyol?, kérdezi valaki, nem, nem fátyom, mondom, 5000-ért nem kérek mást, csak a didid legyen nagy. Mondom, didi, kiejtem, didi, felveszem a didit, rajtam a didi szeme, didigálok, cidrididizek, úgy dezoxiribonukleinsavon ütlek, hogy a fallosz adja a másikat. Fal?, kérdezed, losz, ami losz, mondom, löszből lettünk, lösz-é az enyém? Lyukat fúrt belénk a hatalmas egyszemű szipi-szopó, szúró-nyomó szájenszfiksön fjúcsörizöm. Didilli a táj, mondod, did i swallow? Igen, lenyelted. Igen, igen, de most vissza, vissza, gőte, garat, instant einstand, maxi didi, foxi faxni, hopp!
E rövid bevezető után, amiben világossá tette a költő, mit is gondol valójában és miről és hogy mennyi fizetéselőleget szeretne kapni, hallgassuk meg Vass Tibor álláspontját a nem mellékes dolgokról:

II. New York, zsírozás

Az amerikaiak nagyon sok zsírt ettek már az 1900-as évek elején is. Mi a zsír, elárulja nekem valaki 5000-ért? 5000 zsírért? Elárulom, mondom.
Az idők folyamán a magyar szakácsok rájöttek arra, hogy a zsír, a hagyma és a pirospaprika valóságos szent háromságot alkot. Ez az egyszerű hármas gyakorlatilag megszámlálhatatlan ízkombináció alapjává vált. Ki ne hallotta volna már, hogy „kizsírozzuk a tepsit”, „jó zsírosan szeretem”, „zsíros debedurda”? Kérem, a klasszikus magyar receptekben zsírt kell használni, persze az állati zsírt a legtöbb esetben le lehet cserélni növényi zsiradékra.
Az amerikai zsír történelme egy kicsit másképp alakult. 1915 nyarán, amikor Marcel Zsírchamp visszatért New Yorkba és örültek neki, örült a fiatal hévvel mindent tagadó Gabriel Büfé-Zsírábia is, aki mindent tagadott, csak Zsírchampot nem. Nagyon jól elvoltak egymással, gyorsbüfét nyitottak. Aztán 1917-ben néhány művésszel együtt megszervezik a New York-i Függetlenek Szalonnáját. Zsírchamp Sampon Zsíroshajra álnéven egy boltban vásárolt zsírosbödönt küld be a Szalonnának, de némi tanakodás után a többiek visszautasítják, nem akarják kiállítani, vagy megenni. Zsírchamp lemond és azt mondja: „Ez így nem zsír! Lemondok.”
Később, 1917-ben a Szalonnák egy kiállításán feltűnik Arthur Zsírvan, aki a zsír sötét oldalát képviselte. Mindenféle tölteléket készített, kolbásztöltőjével megtöltött mindent és mindenkit, dagadót csinált, akiből tudott. Zsírvan szegény családból származott és maga is töltelék volt, kicsit feleslegesnek érezte magát, emiatt vért lázított és zsírt kevert, életében alig alkotott valamit, viszont élő bizonyítékként állt Zsírchamp azon tételére, hogy egy zsírjoncnak nem feltétlenül a tepsi a világegyetem.
Míg Zsírvan a sötét odalt képviselte (később Darth Zsír néven válik igazán ismertté), a világosat és egyben a pénzeset Zsírábia. Könnyen vette az életet, mulatott, írt és alkotott, amikor kedve támadt, anyagi gondjai nem voltak, a zsír csak úgy rakódott rá, mintha dézsából öntenék.
Az amerikai zsírozást persze Zsírchamp sejtjei kötötték meg. Európai látogatásai meghatározták a zsír útját, ő volt Zsírsátán jobb és bal keze, néha valamelyik lába is. Zsírsátán szerint Zsírchamp nélkül nem is lennének dagadtak és zsírosak azok a híres amerikaiak.

III. Berlin - önreklám, Johannes Baader

Kinevezte magát főzsírnak. Ki, Zsírsátán! Ki más? Még az ezerkilencszázas években. Már akkor. Fura, ugye? Zsírsátán egyáltalán nem erőszakos figura, a világháborút sem akarta megnyerni, még elveszíteni sem akarta. Minden magától jött. Zsírsátán egyszerűen olyan, mintha könyvből olvasnánk, egy történelmi személyiség, egy fenomén, egy vezéregyéniség. Egy zsír, akit a világ megzsírozására küldtek.
Ő persze nem szeretné megváltani a világot, egy ötezrest is nagy nehezen vált csak fel ezresekké, bár állítása szerint nem törekszik világuralomra, neki elég egy ötezres és nem akar öt ezrest, vagy egy kétezrest és három ezrest, ezek a dolgok csak úgy megtörténnek vele.
Képzeljük el, hogy én vagyok Zsírsátán.
Nos? Zsír, mi?
De Zsírsátán nem akart a fényben fürdeni, ő a zsírban akart, a zsír pedig a maga sajátja, az övé, nincs szüksége nyilvánosságra, hogy fürödhessen. A főzsírság-szerep váratlanul érte, nem, mintha nem tudott volna megfelelni ennek a feladatnak, egyszerűen csak nem számított rá, hogy hírneve ilyen gyorsan megelőzi őt, hogy népszerűsége gyakorlatilag 100%-os, hogy nincs olyan ember, aki ne hallott volna a zsírról, az élet sójáról. Ó, a szlogen, amely futótűzként lángolt végig a tűzhelyeken és a háztartásokban, elsöpörte a kor nagy ideológiáit és vallásait, pillanatok alatt vált az emberek fő szellemi és fizikai táplálékává, ették, szívták a zsírt, nyalták és falták, dagadtak és zsírosodtak a tömegek. Bármi kell, mi lezsírozzuk! — mondták a reklámok, a zsírleszívás helyett mindenki csak zsírfeltöltésre fizetett elő...
Zsírsátán persze örül, hogy mára a zsír tömegesen fordul elő az embereken, emberekben, behatol a szöveteikbe, a belső szerveik híznak, rakódik rájuk a koleszterin, mint égen a csillag. De jó, somolyog Zsírsátán a szakálla fölött, majd balra fordul és elhalad, távolodnak vele a zsírsejtek is, melyek csak az övéi.

IV. Kölni

Tandori Dezső fordítása: Őzseb Irodnat.
Ezzel sokan vitába szállnának, ezért íme, egy vers, én írtam. A címe: Kölni és nem Kolbi, vagy El Küldi:
Őzseb Irodnat, vagy Őszeb Irodnat?
Irodnatkukac nem leszek,
Elég az irodnákból, elég a ronda írekből,
Elég a ronda írókból, íródnak nem áll az irodacerka,
Őzsebbe nyúl, akié a mani, manír és menor,
Hová kacsintsak?
Hová rikkant Rodrigó, kinek kéne mogyoró,
Ha megrépázhatja, elvágtázhatja és célba érintheti?
Hová tapintsak, ha nagy az irodakukac és nincs, aki tomporán tompítson,
Hová nyúljak, ha nincs őzsebem, ha nincs manim, csak mini,
Ha nem vagyok Rodrigó és nem hívnak úgy: Mimi?
Ó, mondd, legalább Irodnat
Lehetek-e még?
Lehetek még fordítva meg?
Idihlyekész Tlozs lehetek?

V. magyarosos

„...mert forradalom nem lehet. Ilyen illúzió, hogy művészeti forradalom nem lehet, mert, mint mondtam, minden kártya ki van játszva, újat nem lehet csinálni... művészetről beszélek szigorúan. Tehát mit lehet csinálni? Ilyen nagy szintetikus műveket lehet...”
Ó, a nagy szintetizmus, szintetizmus-zene, nyomom le a szintetim billentyűit, adja a szintetilegitimizált hangot, adja a szintetikusokat a száztagú szisztematikus szintizenekar, ó! Hát kérem, ha valaki beleugrik a szent kútba, utána vetem a Szentkuthyt magam!
Beugratós kérdés következik: Ki vetkezik 5000-ért? Lehet jelentkezni, ha nem, én jelentkezem. Mit jelent a kezem, 5000 értelmiségi kétszer ötezer keze mit jelent? Ma mit?
Olvasom a Mát, hogy Perugiában leesett a Déry eső és fáznak, a színházban drámai a hangulat, Szikora János már túl későn kezdi a próbákat, az eső miatt csúszóssá váló úton combnyaktörést kapni csak. Míg a halál el nem áraszt. Mindannyian óriáscsecsemők vagyunk egy meg nem szült világ ölében. A köldökzsinór el nem választ, nincs válasz, csak a szívdobbanó popos-techno, amire nem vagyunk képesek táncolni, mert annyira emlékeztet minket anyánkra, a táltos istennőre, akit nem láttunk és nem is fogunk pucéron, nem vetkezik, nincs olyan szintizene, nincs olyan 5000 forint, nincs az a kút, aminek az alját a feneketlen mélység tomporált és temperált anyaméhe öleli át, s vízbe fúlni nincs, ami szabaddá tehet. Nincs tartalék zsinór a megszületőknek. Semmi sem etikus, minden szintetikus.

VI. Párizs

„Párizs fordítva Zsíráp.”
Zsírsátán
      
„A zsiráp szót véletlenül találtam a szótárban, amikor visszafelé olvastam. Tetszett. Mit jelent, kérdeztem, csak úgy, nem várva választ. Volt egy ötezresem, annak elégnek kellett lennie egy pár napig. Tetszett a zsiráp, gondoltam, ezzel akár egy művészeti mozgalmat is indíthatunk. Hú, de jó! Vettem egy kiflit.”
Igen, így született meg a XIX. század egyik sokat magyarázott, de alapjában véve megmagyarázhatatlan mozgalma, a Zsíráp. Elindítója, Zsírsátán, kora gyermekkora óta túlkoros és túlsúlyos lévén tökéletesen alkalmas volt a feladatra. Tudta ő, csak az alkalomra várt, bújta a Larousse-t, a Britannicát, az Országh-os Angol - Magyar szótárt, hátha rátalál a szóra, a zsirápra, ami visszafelé Párizs. Egy téli délután aztán, 1916. február 8-án délután 6 órakor, a zongora mellett…

Zsíráp! Ez az! De hosszú í-vel ám!

A Zsíráp Párizsban élte aranykorát, amikor mindenki ott volt épp. Sokan máshonnan jöttek, sokan eleve ott születtek, páran ott se voltak, de a legtöbben ott voltak, s akik nem, azok értelemszerűen máshol voltak épp.
Ott volt a mozgalom atyja, aztán az, aki először mondta visszafelé a szót: mozgalom, s ezért el is nevezték Molagzomnak, s idővel hallgatott rá. Aztán ott volt Zsírchamp, Zsírsátán jobb és bal keze, s rajtuk kívül mindenki ott volt.
Mit is mondhatnék? — mondott mit Zsírátán, felállt és pohárköszöntőt mondott: Köszöntelek, pohár! — mondta és még ezt: Tüs a pan, negi, negi, lój, lój! Gyoh gyav? Jeh ed ój mevdek nav! Knugyi arknugam, trem nainnyadnim korízs knugyav! Óirics!
Szállóigévé váltak a szavai, azóta világszerte hétszázmillió-kétszázhetvenháromszor ismételték, idézték, másították meg e pár szót, de ez a lényegen mit sem változtat.
A lényeget 5000-ért elárulom, de nincs az a pénz! Nem pénz! Minden jót! Köszi, csá!