38 éves lettem
és többet éltem, mint mások
80, mitöbb, 100 év alatt,
bőröm áttetsző maradt, mint egy babáé
félénk, túl félénk,
nagy, fekete szemekkel
minden megríkatott
törékeny voltam,
megbotlottam minden lépésnél,
anyám  jobb keze fogta csuklómat
hogy el ne essek

milyen szép lábai voltak anyámnak
vastag talpú cipőjében
só és bors kosztümében
amely akkoriban divat volt,
micsoda elnevezés (micsoda idők…)
ÉN
Csak éltem céltalanul
ANYÁM VOLT ÉLETEM EGYETLEN ÉRTELME.
olyan szerettem volna lenni mint ő. 
KAMASZ LÉT:
képtelen némaság.
Nichita képe az ajtóra ragasztva,
némi józanság
felmetszettem,
fel-met-szet-tem nap mint nap
a rendetlenséget
mely a lelkemben
maradt
fentről lefelé és
és bámultam hálószobám ablakából
a Trei Ierarhi templomot.

2.

minden éjjel naplót írtam
anyám nagyon szeretett volna
legalább néhány sort elolvasni
hogy megtudja, mit írok
róla.
Belealudtam…
a 9. emeletig emelkedett
az éj sima selyme.

II.

És hirtelen rádöbbentem, hogy minden emlékem
minden emlékünk
elkísér engem
mindenhova
9 éves koromig mi volt?
anyám fiatal mosolya, cico-üdítős üvegek,
rózsaszín plüss kutya zöld rolleren
kötött kacsa az ajtóm fölött
(amikor elmentem, ott maradt B. városában)
a rózsa anyám brossán,
és kékköves gyűrűje
gyűrűsujján.

És 19 éves koromig mi volt?
újra felfedeztem a naplóírás örömeit az elmélkedést,
végtelen matematikafeladatok, irodalmi elemzések,
az első találka a halásznál egy őszelőn
G. városában
egy film a moziban
az utolsó sorban fogtuk egymás kezét.
a kétségbeesés, hogy le ne késsük az életet
(tudtuk akkor, hogy mi fog következni?)
a szerelmet
mindent
egyszerre,
magunkba szippantani
a séták örömét
az olcsón eladott „szabadságot”
milyen szép volt a Duna
akkori szemeimben…
akkoriban…

3.

igen azok az évek örökre eltűntek!
idővel egyre jobban megismertem magam
leráztam magamról a magányt
az esküvőm napján végleg.
Ifjú menyasszony fehér lovak vontatta hintón,
anyám-apám-én-te
azóta minden lányban megvizsgáltam magam
mézeshetek egy ódon, vidéki szállóban,
aztán boldogság a tenger partján,
imádtam, néztem ahogy alszik,
szerettem, elolvastam neki összes versemet,
meghallgatta mindig,
mindig.

én és ő
a tengeren egy nagy képen
kék szalmakalapban
két óriás kutyával
érzed a homok forróságát ma is?
még érzed?
hossssssszú és fájdalmas kezdet
tudtad anyám?
hol vagy anyám?

ott voltál ahol én lélegeztem…
peregtek az évek
rohantak az évek…
ahogy ő élt, úgy éltem én is,
nagy erőfeszítésekkel,
kétségbeesetten, őrült akarással,
hogy nyerjünk még egy napot,
hogy győzzünk.

…26 éves koromban rádöbbentem:
A POKOL ITT VAN A FÖLDÖN,
közöttünk, az élet nem a miénk,
kaotikusan élünk, idegenül
árnyék nélkül — a sors mindig egy lépéssel előttünk
és ő dönt.
a pillanatot éltük csupán,

4.

aztán megértettem
a látszat mögött az üresség van!
nem maradt semmi,
csak az egymásba kapaszkodás,
az egyensúly megszűnt, összeomlott
az ifjúsággal
anyám kézszorításával,
A BETEGSÉGGEL EGYÜTT

III.

szomorú játék, állandó fájdalom
elismerem, anyám, csalok,
éjjel illúziókat szövök,
magamra erőltetem a boldogságot,
hogy elijesszem a halált,
elűzöm, mások ifjúságából lopok,
eszményi személyiség lettem,
az erő és energia
szimbóluma,
csak te tudod, anyám,
lényem mögött
a sivatag nyújtózik.

IV.

35 éves korom után
már nem írtam naplót,
megszűnt az idő
mindent egyenesen a lelkemre és az arcomra
írok nagybetűkkel,
most elolvashatod anyám
élek
az igazi élet
és hallucinációim között
a fantáziák világa kaput nyitott,
egy másik kaput…

(Izmir-Törökország, Galac, Románia)


Az átplántáló