Mint gombaspórák, ha megérnek, s szétszóratnak a világba…
     Ágyúcsövet mintáz a világháborús emlékmű, csöve az égre mered. Ott magasan nyírfa nyúlik bronzbarnán az égre, fenyő- és bükköserdő hazájából jöttnek. Az égen összefonódnak a fák, csúcsuk másik világba vezet. Halottak napja. Apró mécsek lángja lebeg.
     Odafent pillogó fényben úszik a Göncöl. A csillagok mása idelent ezernyi mécs. Otthon vagyunk az otthontalanságban. Szól-e még hozzánk régvolt temető? Valamikor mindenhetes vendég voltam a temetőkertben, gyermekként a fejfákon neveket betűztem. Nagyanyám vitt magával kegyeleti útjaira, s a mállott nyugalom meghitt világommá lett.
      Aztán szétszóratva, mint gombaspóra — mindenkori temetőkertek látogatója lettem. Hajdúság, Zemplén, Budapest, Nyírség — megejtő szépség, egyedi báj. Halottak napi hangulatok.
     Az égre nyúlik a nyírfa csúcsa, keletre mutat. Ott a hajdanvolt halottak gyülekező helye. Egy-egy név, fejfa, sírkert jelzi földi nyomuk. Mit üzennek régvolt rokonok, ismerősök? Olykor több részt kérnek életünkből, mint mikor még idelent voltak. Súgnak, irányítanak, álmainkban feltünedeznek. Ha valaki oly gyakran változtatja a lakhelyét, hogy meg sem melegszik mindaddig, míg halottai lesznek, utánamennek a halottak.
     A helyi temető méltóságosan terpeszkedik, ezernyi mécses szegélyez sírokat. A hozzátartozók ragaszkodnak a hagyományhoz, másnap beszédtéma a sírok látogatása, státuszkérdés a kert méltósága. Alig egy-két gazdátlan sír, azok is példás rendben. Önkéntelenül adódik a kérdés: ha valakinek messze földre szakadtak a hozzátartozói, mikor, hogyan látogatják halottaikat?
     Ismerős fiatalasszony halottak napja utáni szombaton repül haza Kölnből Nyíregyházára, percre pontosan a sírnál az egész rokonság — másnap vissza, harmadnap dolgozik. Feszes szervezés, kötelező családi kapcsolattartás.
     Aki messzebb ment megélhetés után, keres egy helyi pubot, s felcsengeti az itthonmaradottakat: — Itt vagyok az Öreg Postásban, voltatok világítani? — Hol a nyavalyában vagy, megjöttél s első utad a kocsma? — Londonban vagyok. — A fene egyen meg, még ma is viccelődsz, már azt hittük, hazajöttél, olyan ez a telefonvonal, mintha csak itthonról hívnál. — Pedig sokáig tárcsáztalak, foglaltak a vonalak, mint Szilveszterkor. — Gyere már haza, lekésed az egész életedet!
     Az erdélyi temetők karácsony délelőttjén népesek, akárha a főtéren járnék, olyan a forgalom. Most jöttek haza ünnepekre a fiatalok — Magyarországról, Kanadából, Németországból —, s leróják kegyeletüket majd két hónapos késéssel.
     A gyökerek így vagy úgy fogva tartanak. Kötelez a hagyomány, fog a valahova tartozni akarás. Akár azt is, aki kétségbeesett vagy rezignált keserűségében feléje sem megy a temetőknek. Haragszik az eltávozottra, túl hamar tért vissza másik hazájába? Arra, aki itt hagyott megoldatlan gondokat, neveletlen gyermekeket?
     Csak vándorúton lazulnak a gyökerek. Lazulnak, kitépődnek. Mint gombaspóra, ha megérik, s szétszóratik szerte a világban. A temetőkertek a szülőföldön maradnak, s jó addig, amíg nincsenek halottak: a fiatalok még munkabírók. Az öregek otthon várakoznak. Valami másra, magára a reményre, hogy történik valami, hisz a fiatalok után menni nem kívánnak. S ha a jobblétre szenderülés reménytelenül sokáig várat magára, ám a betegség és magatehetetlenség mégis útra löki őket — más, nem kívánt országba —, marad a kétségbeesett hagyatkozás: — Engem hazavigyetek, el ne égessetek, mert megátkozlak, otthoni földben akarok nyugodni, hányódtam eleget! Otthon kifizettem a sír árát 25 évre! - A család tehetetlen. A Marosvásárhelyről Miskolcra telepített öregasszonyt dupla koporsóban kellett hazaszállíttatni. Ráment a család megtakarított pénze. — Akkor minek is jöttünk ide? Ugyanott vagyunk, mintha otthon maradtunk volna. — Hónapokig ezen vitatkoztak. — Az öregasszony jól elintézett minket!
     Az Ausztriába szakadt fiatalasszony kimerült volt, beteg s kedvetlen. Nyáron végigjárták a szülőföldön a régmúlt gyermekkor színhelyeit, utána nem volt kellő magányossága, csendessége élményeit rendezni. Ágynak dőlt. Négy gyereke ellátatlanul, férje tanácstalanul. Éjjel rászólt a hét éve halott apja: — Kelj fel, és gondoskodj a családodról! — Másnap reggel megfeledkezett saját magáról, tette a dolgát. Az álma járt az eszében, döbbenten, s a jó tanácsot kapott megnyugvásával tüzet gyújtott konyhájában, felsepert, ellátta a gyermekeket. Gondolatban félig itt, félig amott, a túlsó parton. S míg mindennapi cselekedetei legombolyodtak a hétköznap száláról, apjára gondolt, aki megmondta neki. — Jól megmondta! — morfondírozott. — Jól tette. — Nem érzett fájdalmat, sem kedvetlenséget. — Jó, ha van valakije az embernek. Jó, biza.
     Másutt a halott hozzátartozó felsőbb instancia, döntések bejelentésének helye. Kikényszerített cselekvések, furcsa álmok előzik meg jövetele, beavatkozása idejét. — Ezt nem csinálom tovább — szólt álmából felébredve, s a kiejtett szóval oszlott a borzongás, a feszültség. Másnap gondolkodás nélkül vetett véget élete egy szakaszának, ajtót nyitva a jövendőnek. Saját elhatározás? Aligha. — Édesapád parancsolta ki — bizonygatta egy kolléganője, akinek elmesélte.
     Csak úgy érzem jól magam, ha írok: lebegek az ideát és odaát határán. Hátramaradt a szülőföld, nem kötnek gyökerek. Halottaim velem vannak mindenkor, fizikai maradványuk ápolása mások feladata, hátrahagyottaké. Mi? Szétfújt gombaspórák, melyek libegnek, megtapadnak fatörzsön, fű közé ülnek. Csöndben szaporodnak, apró gyökereket eresztenek. Valahol megtelepednek, kis időre, egy emberéletre. Gyerekeket felnevelnek, iskoláztatnak, kiröptetnek. Egyedül maradnak, temetőkertet keresnek. Szabadon választottat. Röghöz ragadtunk ebben az életben. Akár itt, akár ott temetkezünk, testünk a sáré, a novemberi ködé. A lélek a csillagokon fénylik, ezernyi mécses égi képe. Odaát vagyunk örökös hazában, hol a lélek koordinátái nem ismerik e világ léptékeit.
     Itthon vagyunk az otthontalanságban, hazánk a világ időtlen kertje. Megtelepedni egy-egy életre tudunk, röghöz tapadni időleges állapot. Lélekmelengetni — halottak napján is — vissza-visszajárunk. Az ágyúcső égre szökell. A tekintetet odairányítja, ahonnan angyalszárnyakon ideereszkedtünk, csupaszon világra jöttünk, növekedtünk, küzdöttünk, gyermeket nemzettünk, újabb lelkekkel szaporodtunk, majd magunkra maradtunk, betegen, erőtlenül, hogy a visszafelé kívánkozás könnyebbé váljon.
     Valamikor csillag voltam, s most idelentről pillanatokra visszakéredzkedem égi hazába, mielőtt újra visszaröppenek. Gyökértelen gombaspóra, földről égbe visszaröptetett.