Korábbi versköteteinek címei pontos, konkrét, láttató képek: a Jégkarc a fagy hidege és keménysége; a Belső sáv az önmagát megismerni akaró költő tudatos befelé vonulása a szubjektum legrejtettebb zugaiba, hogy onnan kifelé szemlélődve határozza meg a világhoz fűződő viszonyát; a Koronatanú egy felelősen gondolkodó ember állandó készenléte arra, hogy felkérjék dönteni igazság, jóság és szépség ügyében; a Félsötét a korábbi élmények és gondolatok újragondolása, értékrendjüknek igazolása az élet vége felé egyre gyarapodó tapasztalatokkal. Ezt az egymásra épülő négy kötetet követte egy — csak struktúrájában, verstani megformáltságban tőlük különböző —, de gondolatilag velük rokon hangú  Kettős könyv: haikuk és magyarázataik kétszintes építménye, amelyben tanítani érdemes példáját adja annak, miképpen lehet teljes értékű önportrét rajzolni, egyben általános érvényű gondolatokat kifejteni 17 szótagban, majd ugyanazt a versanyagot magyarázni , vonatkoztatni, gondolatrendszerbe illeszteni a kontemplatívák során. A Kettős könyv az autonóm személyiség határozott kiállása az ellen, hogy félreértsék, „felülírják”, agnosztikus rabulisztikával megsemmisítsék véleményét, indulatait. Az új kötet, a Mibenlét a Félsötéttel záruló sorozat fejlődésvonalába illeszkedik: saját élményein, szubjektumának  érzetein és kapcsolatain szűri át azokat a filozófiai mélységekig lehatoló ontológiai kérdéseket, amelyek kezdettől fogva jelen vannak az ontogenezistől a filogenezisig vezető gondolatmeneteiben.
           A Mibenlét is pontos szóhasználat, de nem kép: nincs benne érzékileg megjelenítve az az elvont jelentéstartomány, amely a kötetet most egyértelműen a filozófia felé tereli. E legfilozofikusbb kötet címe egy mélyértelmű, elvont fogalom, amelynek kifejtésére vállalkozik a kötet során. Az elvontságot — adekvát módon — a kötetben nem a képek, a színek, azaz az érzékileg befogadható szinthez tartozó eszközök jelenítik meg, hanem maga a szó, a csontvázára lecsupaszított gondolat. S ha mégis költői eszközökkel él, akkor azt is másként, szikárabban, elvontabban teszi, mint korábban: a ritmust, mint elvont jelentéshordozót teszi az egyik főszereplővé.

Színtelen és fénytelen

A Kettős könyvet, az életmű e rendhagyó darabját megelőző kötet, a Félsötét (2000) még bíborban-vörösben, aranyban ragyog, s bár a cím előrevetíti a fény halálát, ott még egyformán van homály és világosság : „Tűz a nap — fényes, kerek ékszer”, és: „sárgán szűrve süt be a tompa nap”, „a napsütésben szárítgatva áll”, majd: „a nyugalomnak aranyszárnyú / pávaszemes pillanatára”. A Félsötét még a félig-élet könyve. A Mibenlét teljesen nélkülözi a színeket, bezárt, sötét világába nem hatol be a napfény, nem színesíti meg a tárgyakat. Nagyon valószínűnek tartom, hogy Sebők tudatában van világa elszíntelenedésének és besötétedésének, hiszen a színek mellőzése következetes, a sötétség pedig mint meghatározó állapot hangsúlyos. És hogy a sötétség konkrétabb legyen, ellenpontba állítja az ember létrehozta mesterséges fénnyel: „Kivilágított toronydaruk. Sötét ég. / Éj. És csöndes. Nemde? Stille Nacht? / Bagoly is csak lelkemben huhog.” Külső sötétségben, belső megvilágosodásra vágyva a költő így vet számot eddigi műveivel, tevékenységével: „ Amit vetettem / szedtem-vettem én papírra — az // nem több, mint néhány árnyalat / aligha több. Pár árnyalat / az éjszakai árny alatt.” (74), a következőkben az arab számok a kötet oldalszámait jelzik). Ebben a színtelen, árnyékos világban a költő is színét veszti, a színekkel együtt pedig élő-mivoltából is veszít: „Ezer arcom van. S a fényképen / egy ezeregyedik (nem éjszaka). A rátelepülő homálytól // ismeretlen. Persze: az arc. / Mert maga a homály az: ismerős./ Akkor keletkezik midőn // sápadt a homlok és fehér az ég/.../ Végül — végső soron — ezt a homályt / - homályomat — fogadom el az arc helyett.” (54) Otthonában is átmeneti lénynek érzi magát — a Félsötétben az átmenet még nem mindig az élet és a halál között történik,  már nem is a túlvilágra készülőnek, hanem onnan megtérőnek: „Egy árnyékfolt mint buborék szétpattan / s foszlányai elúsznak a légvonatban. /.../ olyan vagyok, mint ki nem készülőben van / a másvilágra / / hanemhogy éppen onnan érkezett. A szokottnál sápadtabb? Meglehet.” (77) Az átmenet e kötetben mindig élet és halál között történik, mégha a halált  eufemisztikusan „bánatnak” nevezi is:  „Ilyen éj is kell néha, hogy az ember / az egyik bánatból a másikba // való átmenet — titkos/ átjáróit megtalálja.” (79) ( Milyen finom megoldás, hogy az átmeneteket áthajlással (enjambement) oldja meg „másikba / való átmenet” ill. „titkos / átjárót”. )  A halál felé menet útján a hold színe is átmenet a sötétkék és a fekete között: „Lásd! A holtomiglan hold / valószerűtlenül violaszín” ( 79).
           Az Elégia című, leheletkönnyű, karcsún kimetszett versben megteremti önmagából a magány allegóriáját, és ezt a szinte már testetlen képet csupa élettelen színnel jeleníti meg: „halvány magány”, fehér „Liliomlányok nézik messziről. / Ő egy fokkal még náluk is fehérebb. / Hajában: csillag-zúzalék. / Perspektívája: tiszavirágnyi lét.” Az őt körülvevő tárgyak sötétek és halottak: „Legyezője: egy elkorhadt fakéreg.” (55) Végsőkig leegyszerűsített cselekvések a csupán a legszükségesebb tudnivalókkal jellemzett tárgyak között — s ez a legszükségesebb tudnivaló a halál: „Harangszóra  barangoltam. / Harmadnapok / harmatában / láttam egy galambot holtan.” A magányos cselekvés „társa” a halott galamb, helyszíne a sötétség: „Gyertyák fénye / mind kioltva./ Sötét folt rakódik foltra.” S ez a halál nem pusztán a galamb halála: „Széthull a szépség  száz darabra” — ahol a valahai szépség megsemmisülését a hangalakban megnyilvánuló érzéki megjelenítés, az alliteráció — a verskezdeten egy szótag három hangjára kiterjedő, az utóbb idézett sorban a sziszegő sz-hang fenyegetése — teszi észlelhetővé, befogadhatóvá. (30) Ha a fentebb idézett versben önmagából a magány allegóriáját alkotta meg, egy másikban az életöröm és a fény — már sosem a napfény, mindig a mesterséges, ember alkotta fény — illetve önmaga között hoz létre hasonlatot: „Örömeim sorra kihunynak / mint hajnalban az utcalámpák.” (78)
          Egy altatódal hangzik az éjben, egybeszövődnek benne a világlíra híres éjszakai dalai: „a ’vándor éji dala’ , ’az alvilágból  // Orpheusz örök dala’” és a természeti embereké: a „Folyó fölött / terjengő ködpárában  éjszakai / halászok danája.” A sötét homály, az irodalmi allúziók elvezetnek „Egy ódon ház titkos/ zárt háremi belső kertjébe”: nem nehéz felismerni a romantikának, a szimbolizmusnak és a szecessziónak gyakori képét, amely a középkori várkastélyokkal azonosított lélek zárt kertjébe, befelé vezet, Sebők Belső sávjába, ahol a két színtelen halálvirág „duettet énekel / a fehér liliom / s a fekete rózsa.” (23)
            A kötet vége felé minden testetlenné és anyagtalanná válik, s itt az előbbiekből logikusan következik a testüktől elváló lényeknek  „a kozmoszbéli fekete lyukba torkollása”, ám feltűnik egy olyan szín, amely a földi testi-lelki feketeség ellenpontját képezi: a szellemi lényeg felemelkedése „a spirituális // mennyei tér kékes békességébe” (92). A kék, mint a mennyei birodalom színe többször tér vissza, de mindig csak a transzcendens szféra színeként ( kivételt képez a békepipa kék füstje, bár Sebők — és az én szemléletem — szerint a béke csak a transzcendens létben valósul meg, így a békepipa füstje is mintha a nem evilági vágyak közé szállna fel, 14). A kötet e kései verseiben egyértelmű, hogy a kékség a túlvilág megjelenési formája. A kötet első harmadában álló Égszín című versben csak a szóhasználat, a módhatározók, és a verszárlat által válik világossá, hogy a „városon túli kert” a világon túli kerttel azonos, a beléje eltemetett gyermekjátékok is így támadhatnak új, túlvilági életre. (31)
          Vannak még szigorúan tárgyhoz-személyhez kapcsolt színei, amelyeket kizárólag egyedi esetekben használ: Jézussal kapcsolatban a bor és a vér vörösét (32); az égi szférából érkező küldemény pedig, amely „bárányfelhőbe van bugyolálva”, „sápadt rózsaszín gyertyaviasszal” van lepecsételve (halotti szín és halotti tárgyak), nos maga a küldemény , ami a mennyből jön, szürke színű, hiszen füst. A vers címe: Kézbesítés időpontja...? megengedi azt a feltételezést, hogy füstté vált őseink, rokonaink maradványait kézbesítik, kissé megkésve (87).  A rózsaszín hajnal, vagy amiként Homérosz mondja: „Rózsásujjú Hajnal” Sebőknél még a legderűsebb pillanatokban is csak „enyhe pírral futtatott és ennél színesebb már nem lesz többé.” (43)
           Ebben az élők számára feketévé homályosult, az érdektelenségig kiürült világba egyszer harsognak bele élénk színek: a sosem pusztuló művirágok színei, amelyeket nem kell locsolni, nem romlandók. Csak az élettelen dolgok őrzik meg színüket. (49). A sötétség országa felé tart a költő, aki nem eufemisztikusan használja a sötétség szót a halál helyett, csak láttatja a még nem ismertet, amitől borzong, de készül vele szembeszállni. Belép.

„...ezer csupasz görcsös ága”

                       „Belépek a palotába —
                       ismeretlen palotának
                       sose látott szobájába”

kezdi népmesei fogantatású, népi ritmusban, felező nyolcasban versét, amely a halál birodalmát, mint olyan palotát írja le, amelynek közepén áll egy fa. De ez nem az Odüsszeusz palotáját tartó, a ráismeréssel befogadást biztosító hatalmas fa, hanem az életfa ellentéte, egy halálfa. Párját ismeri a folklór és a vallástörténet, egy olyan képzet, amely teljesen logikusan egészíti ki az életfa-képzetet a maga ellentétével. Az égbe magasodó életfa és a gyökerével a mélybe nyúló párja a föld tengelyének is nevezett világfa. Sebők palotájának fája egyértelműen halálfa: „Fényes fényem ott kilobban. / Ott kilobban - // s ha vagyok: - már / csak titokban./ Csak titokban”  (91).
              Különös ez a „titokban-lét”, sok modulációját fogalmazza meg Sebők. Titokban, magába zárva tudja, mi az, ami megíratlan maradt „elsüllyesztve bennem // - a múlt napjai-habjai alá” (25) A Circumdederunt frivol-bizarr látomásában a halottak körbeállják, simogatják, csábítgatják, szinte magukba akarnák hasonítani a versíró Én-t, aki a halál küszöbén — szinte szómágiával, szinte adysan ejtve ki az élet-szót — „élettitkok szent tudójának” nevezi magát (ez is Adyra jellemző frazeológia), hogy ezáltal mintegy mágikusan tartsa távol magától a halál örvényébe sodró, kísértő lelkeket. ( 6) Szintén titkos a jel, amit - egy átmeneti helyen — világban létezése bizonyítására rajzol: „A kihalóságok ország nélküli / útjának ezerszáztizenhétegyedik / kilométerkövénél egy strigulával  // bejelöltem — mások okulására - / ottjártomat.” (kiem. Sz.E.) Világban időzésünk azonban titokrejtetten feledésbe merül, nyomát semmi nem őrzi: „s azzal áltattam magamat / hogy valami mégis marad -  / képzelem csak az egészet - // de amire visszanéztem/ már az út is elenyészett.” A világból való kiesettség helyszíne egy kozmikus táj: a levegő elemet a szél képviseli („szél lengette fejemen a pávatollat”), a földet egy szarvasbogár teteme, ez egyben khthonikus vízió is: a föld a holtak országa; a víz elemet az eső teszi jelenvalóvá. (21)
           Az észrevétlenül-titokban létezés együtt jár a bizonytalanság érzésével, hiszen akiről nem tudnak, azt nem segítik, az nem tájékozódik. A költő magányában egyaránt vakon botorkál a makro- és mikrokozmoszban. A Táj című vers lágy természeti képe után megkeményedik, ijesztővé válik a környezet, pusztulás képei mindenütt. És Sebők a pusztulásban, elmúlásban is képes meglátni a szépet: „Város délibábját viszi szarvára tűzve egy zergebak.” A képet követő lezárás mégis a szívszorongató ijedelemé (9). Az alkotás elpusztulását, feledésbe merülését  megjeleníti egy allegóriában, amely allegóriának ő is részét képezi: a Játéktér a világ, a benne marokkót játszó költő allegorikus szerepében szembesül a veszélyekkel, életkérdésekkel. (46)

A személyre szabott véges idő és az öröklét

A végső kérdések legbanálisabbja, nincs alkotó, aki ne ütközne bele, ne próbálná valahogy átküzdeni magát az ontogenezis lehatároltságából a filogenezis (viszonylag) megnyugtató időtlenségébe. Sebők egy bravúrosan tömör, mindössze 10 szavas versében a maga számára megoldja ezt a problémát, frivolan, önironikusan, bölcsen: a röpke tízszavas vers egy élet tanulságaiból leszűrt filozófia: „Előbb halálhír / lesz az ember / aztán - / gólyahír.../ mely teteméből / sarjad” ( 84)
              Sebők tisztában van könnyedén futó versei mélyrétegeivel, filozófiai elvonatkoztatásaival. Olykor kölcsön is veszi a filozófia szaknyelvét, s olyankor hat leginkább a meglepetés erejével, ha ellenpontként alkalmazza érzéki képek mellé: „Egy rég nem látott / triptychon? / egy megtalált virágszirom? / A sejtközi állomány hogy hogy nem lételméleti tudásra tesz szert // s a határtalannak hitt létben / — időmilliomos? — szikár/ körvonallal kirajzolódik // a látóhatár. // A léthatár.” (az érzéki képeket dőlt betűvel, a filozófiai bölcselkedéseket kövérrel szedem, Sz.E., 52).
             Ugyancsak az érzékileg megjelenített világ áll szemben a világ szemlélése közben támadt lételméleti gondolatokkal egy olyan költeményben, amely már maga is az idő múlására figyelmeztet: archaikus nyelven, az általa másutt nem használt felező tizenkettesben ( a mottóvers Lévay József Mikes-ének mértékében) megírt vers háromszoros áttétellel állítja szembe a hajdani költőt a maival (Sebők idézi Lévayt, Lévay Mikest), s az idővel hármuk személyes sorsa egybefolyik: alkotásuk, személyiségük felolvad a tűnő időben. A lételmélet érzéki megfogalmazása egy sorban: „siratom az embert aki jő majd elmén” (56). Találkozik térben is időben egymástól oly távoli két alkotó egy másik versben: a neandervölgyi ember-ős és a zsoltárköltő, aki egy barlangba menekül — az idő és a tér ismét egybeér, érintkezik. (63)
          Az Állókép érzékileg befogadható képekben merevíti ki a romlás pillanatait: „Imitt: viharvert könyvek összeomlott / Bábel-tornya. Amott: egy kacsalábon forgó kastély romja mered  - mint // Drégelynek romvára. Rom. Rom.” (Érdemes alaposabban szemügyre venni ezt a képsort, mert az asszociációs lánc nagyon jellemző Sebőkre. A könyvek és a Bábel-torony a kultúra eredete a róla szóló irodalommal: ez az ősidő. A kacsalábon forgó kastély a gyermekmesék világa a mitikus kor: az emberiség és az egyén gyermekkora. Drégely romvára a történeti korban lejátszódott ütközetek máig látható eredménye.) Az emberiség tudati fejlődésének fokozatain keresztül haladva jut el máig, a képi világtól pedig a létfilozófiáig. Itt megállítom a sort, mert egy sebőkös szójátékkal átlépünk a frivolba:
„Világromlásunk tenziója itt — úgyismint tendencia — vagy tán trendencia?” Innen vissza a látható-láttató képhez:  „egy árva szál / hortenziával mérhető. Állok - / s lábam gyökeret vert.” A vers itt ritmust vált, felveszi a népköltészet jól ismert felező nyolcasát, ám a népköltészet képei-toposzai helyett lételméletet foglal ebbe a ritmusba:

                            „állok — vándor — megkövülten
                            nézve bámulva merően

                            rommá lett mi volt körültem
                            minek tegnap még örültem
                                               ...

                            megtorpantam röghöz kötve
                            állok — vándor — az időben” (29)

Ez az idő a történelem ideje (Bábel, mesék, Drégely), ebben benne állhat a mégoly rövid életű ember is. Az „állok — vándor — az időben” hangsúlyos megismétlése mintha még a szómágiát is segítségül hívná, mintha meg akarná állítani a pillanatot. Az egyéni létben a vándor mégiscsak az idő végéhez közeledik: „A végső kor küszöbén állok.” A pillanat összegzésre kényszeríti: „Nagy vagyok tehát. Majdnem felnőtt.” Sebők egész korábbi költészetén végigvonult önazonosságának megtalált lényege: a kobold, Puck, a piruettező balerina, az elsőbálos süldőlány — egy gyermeki lélek többféle megtestesülése. Ennek maradványa a „majdnem” módosítószó a „felnőtt” előtt. A tudás, amit a felnőtt lét során elsajátított, egy sajátos lényeglátás: „Tudok farkasnak látni embert./ S tudok báránynak látni felhőt.” És tudja, hogy vannak élőlények — még fák is — amelyeknek nem jut ki a megújulás, újjászületés. A verset záró két sorban: „kibomlik — táncjáték — elébem / a lét koreográfiája.” — két egyedi, sajátságos Sebők Éva megoldást láthatunk: a létfilozófiát ismét érzéki képben jeleníti meg, de az érzéki kép rá vetül vissza: ő a táncoló kobold, piruettező balerina, hát hogy másképpen láthatná a világrendet, ha nem egy pajkos-táncos gyermek világképével? A betoldás — „táncjáték” — szintén egyedi stilisztikai eszköz, adjekciós eljárás, amely pontosítja a képet.
(60)
           Nem egyedülvaló ebben a kötetben sem a gyermek-kobold önarckép: a „Circumdederunt” egy másik megfogalmazásában a holtak világába rángatott, „tűnt keservek árnyai” egy síró „fruska-ént” találnak (26).
           Az élet értelmén, tartalmán töprengve jut el egy Weöres Sándornál is többször előforduló gondolathoz, a látszólagos élethez („Átbóbiskoltam teljes életem...”, Az élet végén), amelyben végig szerepet játszott, fittyet hányva az „Egy életed, egy halálod” mesei mondóka igazságának, s most, az élet vége felé, égetővé vált a lételméleti kérdés: „kinek / s minek tegyek úgy, mintha élnék” (28).
          Az otthont adó falak és a közéjük zárt tárgyak biztosítják ugyan a megszokottság, meghittség érzését, de — minthogy oly sokáig élt köztük — bizonyos tudásra is szert tesznek. Ezt a tudást két szóban közvetítik a megszólított felé: „Múltat jósolnak” — azaz az élettelen, tehát halhatatlan tárgyak már érzik, hogy a költővel együtt megélt létük: múlt idő. A költő számára : a halál. (86)
         Az idő aspektusai ennek a lételméletben fogant költészetnek az alappillérei: mindig is költészetének középpontjában állt az idő hármassága. Ezért is szentelhet külön verset a bengáli nyelvnek, amelyben a múltat és a jövőt ugyanazzal a szóval fejezik ki (71). A fentebb említett jóslat kapcsolata a bengáli grammatikai jelenség említésével nem lehet véletlen. A jelenét folytonosan elveszítő — mert az már az átélés pillanatában múlttá válik —, a jövőjét mint biztos rosszat tervező költő számára csak múlt és jövő létezik. Az örök jelen a halhatatlanoké. A világ alapvető kettőssége az öröklét és a halandóság, amit Sebők egy megvilágosodó pillanatában („Ama szent pillanatban”) így érzékel: „Az örök / halhatatlanság  halvány sejtelmével // egyidejűleg a biztos halandóságot.” Majd a „Múltat jósolnak” — hoz  hasonló jövendölés: „Múlandóság. Sírt sejt a test.” (kiem. Sz.E., 88)

A kétpólusú világkép

Az emberi gondolkodás legősibb és legáltalánosabb struktúrája. Nem szentelnék neki külön alfejezetet, ha Sebők Éva nem alakította volna ki a maga speciális dualitásait, a test- lélek, ég-föld, élet-halál stb. ellentétpárokon túlmutatva, melyek természetesen szintén szervező elemei világának, de beépülnek egy sajátos, különös rendszerbe. Az ő ellentétpárjait elsősorban az emberi lényeg érvényesülésének megvalósulása avagy meg nem valósulása szervezi. A Lételmél-et-kedés versről egy klisékben gondolkodó recenzens talán azt írná: „szociális érzékenység”. Igen, az is, de így kevés, és nem is pontos. A világrend felől töpreng a költő, és saját maga számára feldolgozhatatlannak látja azt az ellentmondást, amit nyilvánvalóan az anyagi helyzet alakít ki, miszerint egy torzszülött megmentésén „egy teljes orvos-team // buzgólkodik”, míg „ezer s ezer / ’jobb’ vagy csak egyszerűen: ’sorsra’ érdemes épkézláb — mondhatnók // tökéletes emberpéldányt eltüntetnek / lesöpörnek a siránkozó föld színéről.”  Sebők számára ez nem elsősorban szociológiai kérdés: az emberiség egészének megrendült erkölcse foglalkoztatja, melyet befolyásolni nem áll módjában (67). József Attilát felidézve figyel „a város peremére”, ahol „nemcsak a / hajléktalanok de a barnamedvék is / kukáznak”. (82) Ugyanígy a hajdan értéknek számító, a jövőben megsemmisítendő tárgyak, lények sorsát, értékesből értéktelenné degradálását sem viseli; ez szüli falanszterszerű jövőképét: „Holnap? ...Jegyezd: a formalinba zárt embriódák feltámadásáról fecsegnek. Holnap?...Jegyezd: // a mimusból mumus lesz. Holnap?.../ Holnap  kukás kocsi / nyeli el dübörögve / mai hajfürtödet...” Ebben a kilátástalan jövőképben hangzik fel a magyar költészetnek e századfordulón legtöbbször idézett erkölcsi intése: „Holnap?...Jegyezd: továbbra is félned //  - pardon- rosszul mondtam: / élned — élned / s halnod kell”. A Sebőknél oly ritka pátosz szépen emeli meg a versvéget, amely vers egyébként is a kötet egyik legszebb képével nyit:
„Holnap? (...) hol? Talán / egy felhő összetört szívében?” (89)
           Verscímek és idézetek segítségével polarizálja kétfelé a világlírát egy természetleíró költeményként induló versben. „Egy szál maradt csupán — hírmondónak - / a mezők liliomából”. Az idézet az Énekek énekéből való ( egyes fordításokban: „völgyek lilioma”), és az öröktől létező szerelmi lírával nemesíti meg a tájat. Majd: „’Dies irae’ — suttogom. Kis, suttogó / bariton.’Dies illa’ — bizony/ illékony minden itten.” Celanói Tamás híres himnuszkezdete, minden Requiem legdrámaibb szövege a vallásos költészet rettegtető szavával int az Utolsó Ítéletre. Erato és Amor sanctus együtt, amiként az a költészet keletkezése óta együtt van, amiként Babits is e két címmel jelölte műfordításainak gyűjteményeit. E kettő így együtt: a teljesség. Sebők versében a mezők lilioma távoli emlék, a Dies irae a jövővel fenyegető jelen. Bár feltűnik a vigasztaló angyal, a vers lényegét a szójátékos középrész adja: „nincs határ a lát-nak / nincs tere a létnek / elhallgat a látnok / elhalnak a léptek.” (40) Sebők Éva ebből a teljességből, a lét teréből lép ki ezzel a verssel.
          Szent és profán  kettőssége egy lételméleti versben is foglalkoztatja, amelyben az érzékileg észlelhető és a fogalmilag felfogható ellentétpárja is struktúraalkotó eleme a versnek: „így / megtapasztalhatnám testközelből / az érzékelhető — de fel csupán / fogalmi szinten fogható //  szent és profán folyamatot” (65). Rendkívüli képet alkot egy eleve is kettős természetű objektumból: szembenéznek vele szeretteinek képei, „eretnek szentképeim”,  - ő visszanéz rájuk. Kétirányú a folyamat, és megtöbbszöröződik a kettősség, ha tükör sokszorozza a szemek egymásba kapcsolódását — a képet „a szem a lélek tükre” közhely generálta, Sebők kedvenc megoldásával: idézőjelbe tett közhelyből formál egyedit. (42) Múlt és jelen (jelen és jövő, tehát az örökkévalóság) közé feszít hidat a művészet, mely egyedül képes arra, hogy valamit megörökítsen az emberi lényegből: egy márványba (élettelen anyag) vésett kínai vers támad örök életre a költői alkotás révén.

                       „S a márványból kikelt a régi hold
                       a régi nap a régi hóvirág egy hölgy
                       hollóhajában és kiszállt

                       a sóhajtozó bánatremegés meg a picinyke
                       kerti tó vizét fodrozó enyhe szél
                       meg tán pár sor ez fűszálról — hogy
                       emléke el annak se vesszen”             
                                                                                    (72)

Egy még mélyebben a lényegbe hatoló metamorfózissal teremt a művészet örökérvényűt: a térhármasság három szintjén léteznek a vers szereplői. A bűnösök a pokolban, fenn pedig a „mennybéli kóristalányok” a szférák zenéjét hallatják, a kettő közti átmenetben, a földön friss halottat ravataloznak. Az elsőként említett két transzcendens kép megállított pillanat, a földi jelenet ezzel szemben egy élet, azaz  egy pillanat befejeződése, ám ebből támad az új minőségű élet a művészi alkotás során: a „Rembrandt sötét színeibe öltözött árnyak” már örökkévalóvá váltak. (17)

A totális világkép

Sebők a világot önmagán átszűrve figyeli, értékeli. Igen gyakran vetül rá saját képmása a világra, avagy a világállapot őrá. A „belső sáv” és a külvilág állandó kölcsönhatásában alakult élete, szemlélete, a „belső sáv” kialakulását a naprendszer létrejöttével teszi azonossá: „én-káoszom rendjének-rendszerének / elméletén elmélkedem. Először volt: / a robbanás. Szétszórt csillagdarabjai // öntörvényű koncepció szerint / helyezkedtek el — képződmény — miben / felbukkantak az alapfogalmak.” Az én-káosztól jut el az alapfogalmakig és a „glóbusz domborzati térképének” megszilárdulásáig, - innen már nem sok hiányzik a teremtésből. De — hogy a világ teremtése befejeződjék, kell egy isteni szikra, amelyet éppúgy nem talál a világegyetemben, mint önmagában — az isteni szikra, mint a művészetet életre hívó tehetség Sebők önértékelésében változó helyeket foglal el. Gyakori a kétkedés, sőt az alulértékelés — ez Sebők egyik legemberibb vonása. Az öntudat — éntudat nála sosem táplál gőgöt, a kellő önirónia, távolból látás azonnal idézőjelbe tesz minden felértékelő gesztust. (20) A lét legfontosabb kérdéseit is önmagán keresztül fogalmazza meg: a „miért vagyunk a világon?” ontológiai elmélkedés nála a legszebb, legérzékibb képekben, így hangzik:

                                     „Hisz lépteim nyomán nem nőttek
                                     vadvirágok az aszfaltból -
                                     nem szálltak vissza a fákra
                                     a lehullott falevelek —
                                     nem támadtak fel az örök álomba
                                     alélt bogarak — akkor pedig...?!”   
                                                                                           (34)

Igen rokon e töprengő gondolatmenettel — nem véletlenül helyezkedik el a kötetben a közelében — a Tudattépő, amely, az előzővel ellentétben már a vers elején megfogalmazza a kérdést, amit aztán majd körbejár, képekbe foglal a versmenetben: „Vajon minek mi végre mi értelme  / s egyáltalán?...E kételyek mint / megannyi vadmadár-ragadozó // karvaly meg héja — tépi tudatom.”. A kérdés megválaszolhatatlan, tehát csak megszabadulni lehetne tőle, tudat alá szorítani, vagy még szélsőségesebben — elnyomni a tudatot. Így szól Sebők óhaja-sóhaja:
„Jöjj édes óra hát melyben a tudatot // kikapcsolja a szender.” (37) A filozofikus lírát író, intellektuális költő csak öniróniával sóhajthat így, s az iróniát még mélyebbről fakadóvá teszi, hogy a sóhaj egy nem pontos idézet (azaz „felidézés” ) Kármán József Fanni-jából. Sebők a maga óhajtása elején modernizálja az eredeti szöveget, a mondat végén viszont ő alkalmaz egy mára már csaknem teljesen feledésbe merült szót, a „szender”-t, és archaizálja az est-szót is. Kármán szövege: „Jövel, édes borzadások órája! estvéli szürkület, mikor elmém oly mélyen elandalodik, és képzelődésem a véghetetlennek tartományát járja!” ( a Sebők versével érintkező szavakat kurziváltam, Sz.E., id. mű II.fejezet)
               A világteremtést különös láncolatban képzeli el egy, a kötet talán legtömörebben filozofikus versében, a Létáramban, melyben a dolgok hozzák létre a hozzájuk tartozó jelenségeket:
                                                 „A kozmosz alkotott egy csillagot.
                                                 A virág teremtett egy illatot.
                                                 A Föld létrehozott egy szellemet.”

A világteremtés befejeződött, a fogadtatás azonban kétpólusú:

                                                „Valaki sírt. Valaki nevetett.”
 
Ezzel az ellentétpárral Sebők kapcsolatot teremt Weöres Harmadik szimfóniájával, ami szintén világteremtés: „Madárka sír, madárka örül, / míg piros gerendái közül / néz a hatalmas.” Az ellenpólusokat ugyanúgy ismételgeti-variálja Sebők, mint Weöres a „Madárka sír, madárka örül” előrefrént: „Valaki sírt. Valaki temetett.” És osztozik Weöres világérzésében is: „ ...nem lelhetsz  soha békét” — mondja a Harmadik szimfónia, Sebőknél pedig: „Békétlenség és béke veletek. / És amin csakis sírni lehetett / azon valaki sírt s más - nevetett.” (35)
           Amiként kénytelen beletörődni a béke megvalósíthatatlanságába, úgy kell tudomásul vennie azt is, hogy álmai megvalósíthatatlanok.( 10). Azzal is számol — a jelen ismeretében —, hogy halála után eszméi és eszményei „más színben tűnnek fel”, s hogy ez a jelenség nem egyedi, hanem nagyon is alkotórésze a történelem folyamatának, arra ismét egy felidézést hív bizonyítékul: „Ha már nem leszek: meglásd” — kezdi az Ugye című verset, ami variált felidézése József Attila nagy ívű gondolati költeményének, A Dunánál sorainak („Meglásd, ha már nem leszünk...”)
         Sebők és a világ egymást tükrözik. A költőnő hol azt állítja, hogy a világ megismerése vezet el önmagunk megismeréséhez:
                                               „Velem szemben van: a minden.
                                               Jó és gonosz. És mialatt
                                               ezt a mindent latolgatom —
                                               önmagamat tanulgatom”    
                                                                                           (24)

Hol úgy ítéli, hogy csak a nélküle való világban lehet gyönyörködni, mert abból önmagát is, mint zavaró tényezőt, már eleve kiküszöböli:

                                                „Ha képes vagy ezerféle színből —
                                                          . . .
                                                úgy alkotni meg egy világot
                                                hogy abból magadat már eleve
                                                kiszűröd . . .
                                                        . . .
                                                — nem hiányzol többé magadnak —
                                                akkor desztillálódsz át szellemivé 

                                                — hitből lettél ember — hitté
                                                leszel — s akkor már csak annyit

                                                mondasz — kívül állón és felül —
                                                emelkedetten: ez — világom.
                                                Ez a világ — melyben gyönyörködöm.”
                                                                                                      (19)

Ha a világ csak nélküle gyönyörű, ha semmi nyomot nem hagyott maga után, ami megörökítené, ha nem találja magában azt a lényeget, amivel definiálhatná magát, akkor okkal- joggal teszi fel magának — a haldokló galambbal azonosulva — a kérdést: „Ki vagy? ó távozó / mondd: ki? áruld el mibenlétedet...” , s okkal-joggal veheti magára a galambnak tulajdonított utolsó leheletet: „Vagyok. Vagyok” A Mibenlét című versből idéztem (68), amely cím a kötet lételméleti kérdésére adott legtömörebb felelet: csak az biztos, hogy ebben a pillanatban: vagyok. A Ki voltam, ki vagyok, ki leszek? — kérdés a „dolgok rendjének megbontása”, felületük horzsolása a lényegbe hatolás helyett. A lényeg maga a létezés.

Az öniróniával egyensúlyban tartott rettegés

A világból kiszűrt Én-képzet — amely csak önmaga nélkül tud gyönyörködni a világban — a testétől megszabadult, szellemivé desztillálódott emberi lényeg (19). A lényeg tehát: az alkotó szellem létezése. Sebőknek — mint említettem — az önértékelése két pólus közt vándorol: az öntudat és az önirónia közti út minden állomásán időzik valamennyit. A Fedélzeti naplóban az örök jelenidő, a MA megtestesítője először ógörög istenként, majd a keresztény isten képében, végül még nagyobbat merítve a világból: a természet egésze ( tenger és hold egyszerre: „Ma — hullámzó. A holdsugár halk / érintése”), majd a záró szakaszban a legnagyobb és legmagasabb szintű hatalom, a Szentlélek — egy bibliai idézet révén: „Lelkem ártatlanul / lebeg a vizek felett” (39), (a Genezis-ben: „S Isten lelke lebegett a vizek felett”).
Egyéb mennyei terrénumokban is elhelyezi magát egy olyan versben, amely hét, egyenként négysoros variációban arról elmélkedik, mily sok mondanivalót visz magával a halálba. Hat szakasz beszél arról, hogy halála után majd az égiek hallgatják verssorait. A hetedik szakaszban egy frivol fricska után már valóban felemelkedik a vers a legmagasztosabb hangvételbe, mivel nem a hallgatóságra figyel, hanem a vers szublimálódására:

                                     „Ha majd az élet itt, a földön
                                     azt mondja: -  Pá. . . és elereszt,
                                     a bennem rekedt hang a szférák
                                     zenéjének egy része lesz.”
                                                                              (56)

Az önértékelés többi versében az öntudatot azonnal kikezdi az önirónia: „Az adatfeldolgozóban egy munkahölgy / lemérte szellemi kisugárzásom / fényerejét. Az eredmény: // protuberáns minőség.”  (96) Lelki habitusát elvileg egészségesnek találja, a négy alap íz közül mind megtalálható benne, csak változó arányban. Ehhez a kötethez érkezve már megbomlott az eredeti egyensúly, amely nélkül „létre nem jöhet a lelki béke. // Mostanában  például sajnos épp / a keserv-űség a domináns elem / és az íz-harmónia diszharmóniába / billen ettől. Keserédesem cukra / cseppnyi csak. Ürömödök...” (45)
Az önirónia egyik lehetséges forrása az önmagunkat kívülről-távolról figyelés. Sebőknél ez gyakori attitűd, már láttunk is rá példát. Most egy olyan előfordulását idézném, ahol kivételesen visszatérnek világába a színek, de csak azért, hogy erős iróniával megtagadhassa őket.

                                   „Ezt tapasztalva megadtam a kellő
                                   tiszteletet magamnak. Színezüst
                                   stóla terüljön képzelt vállaimra.

                                   Súlya alatt — szegénykém — roskadozom.
                                   Nézel — s immár összetéveszthető
                                   a zöld szemsugár s okker napsugár.”
                                            
A tökéletes relativizmus után egyetlen, utolsó esélynek mondott lehetőség a túlélésre a teljes ön-elidegenülés: „átélni mint ki Holdra lép — ahogy / kilépsz — egy lépés —  saját vonzkörödből.” (47)  A saját vonzköréből kilépett testetlen lény a köteten végig keresett, szellemmé desztillálódott lényeg. Ez a szubtilis, szellemi lény viszont testi cselekvést végez: táncol. Táncol, mint a korábbi kötetek koboldjai, balerinái, elsőbálozói. És mint ennek a kötetnek az új modulációja erre a piruettező koboldra, „A nihil bajadérja” , aki minden földi gúzstól megszabadulva, testetlensége minden súlytalan lebegésével vegyül el a kozmosszal (95). Az önirónia itt szelíd, áthatja az átlényegülés áhítata. Ugyanez a kép az erősebb irónia görbe tükrében: „Törékeny nippek / közt / egyensúlyoz / lábujjhegyen / még / törékenyebb szellemem.” A látvány az írásképben is megjelenik: karcsú, rövid és még rövidebb sorok mutatják a két világ közti keskeny pallón végzett egyensúly-mutatványt. (85)
A keskeny pallón billegő szellemlénynek pedig minden adottsága meg volna a serenitas-ra, az idős kor bölcs mosolyára, s ehhez tudatosan gyűjti is az okokat — példaképül választja az esőben daloló madarat: „Sorstársai a meleg napot / hajnalhasadásig köszöntik így. Ő meg: // szelet és esőt. //...// Ez az esemény — bárhogyan nézem is: / - ha úgy vesszük — és vegyük! — a derű / lélektanához fontos adalék.” (69)
             Ez a derűre vágyó, derűt kevéssé találó, a haláltól rettegő lélek egyfolytában harcol önmaga belsejében önmagával, melyik énje kerekedjék felül: a rettegő vagy a gunyoros. A párviadal mindenképpen egy érzelmes és egy bölcs ego között történik. S a kommentár: „Nem magadban beszélsz ilyenkor — még / mit nem! — mint mormogók — hanem // csupán magaddal. Arcjátékod is / befelé forduló. Rajta rebbenés sem / árulja el hogy nem vagy egyedül.” (kiem. Sz.E., 75) A harc legbelül folyik, in infimis cordis. Fájdalmait nem mutatja, csak a külvilágnak szóló groteszk bajadértáncot. A bajadértánc pedig — a táncoló megítélésében — menekülés: menekülés a kettős Én elől. Ismeretlen kérdező kitalálható kérdésére felel a Válasz című vers, ami talán a legőszintébb, minden iróniától mentes önarckép:

                                    „Ó. . . sok mindentől. Ha már
                                    így rákérdeztél . De
                                    legfőképpen -  talán — ennen-
                                                magamtól
                                                félek. Merthogy
                                                tőlem
                                   —  ez a szomorú igazság —
                                                semmi módon
                                                nem tudok
                                                elmenekülni.”          (50)

És az egyik utolsó versben az És mégis magyar virtusával megzendített hit:

                                 „Remény — amiben bízhatsz: az
                                 hogy ami az éjet felváltja — az
                                 nem újra éj”    
                                                                                 (97)
És az utókorhoz szóló testamentum, amelyben fokozatosan építi le személyiségét: „Ha már nem lesz testem / - kérlek -/ tartsd bennem a lelket. // Ha már lelkem / elszállt / - végleg - / tartsd meg azt: ki / voltam / kérlek.” (kiem.Sz.E., 62) Tehát létének lényege, mibenlétének esszenciája, avagy  létezésének értelme — az alkotó öntudata.

A ritmus szabadsága

A Mibenlét már az első pillantásra különbözik az előző kötetektől, amelyek mind egy meghatározott ritmust valósítottak meg a kötetegészben. Mindezek a ritmusok pergő, rövid sorokban szólaltak meg, s ha egy hosszabb sor társult egy rövidebbel, a leghosszabb sem igen haladta meg a tíz szótagot, a rövidebbek gyakran két-három szótagosak voltak. A ritmus az életműben előre haladva egyre szikárabb lett, a fioriturák (díszítmények) önálló ritmikai képletként léptek be a sorok közé, olykor — gondolatjellel elválasztva -  a sorok belsejébe. A legnagyobb önfegyelemre és ritmusszigorításra természetesen a haiku kötelezte Sebőköt; a világot felépítő 17 szótaggal ő is megmérkőzött: a Kettős könyv  haikui ebből a véglegesen leegyszerűsített versformából állnak.
            A meglepetés a Mibenlét, amelynek versei között nem akad két egyforma ritmusú. A legváratlanabb, hogy a versek összefogó erejét alkotó ritmushoz mindeddig hűséges költő — szabadverset ír — igaz, mindig rövid sorúakat. A formaversek közül ír jambusverset, nagyon tisztán: a Mélylélek-mély 50 lábából 28 jambus, 15 az őt konvencionálisan helyettesítő spondeus, a kettő összesen 43, ami az összes lábak számának 86%-a, ez bőségesen eleget tesz a ritmus 75%-ban  való megvalósulása iránti általános elvárásnak. (80) Az Ugyanaz hétszer kötődik  a leginkább a Nyugatos hagyományokhoz a maga 9 / 8 / 9 / 8 szótagos jambikus sorokból felépülő strófáival (57), a S ha majd a funkcionális ritmusváltás szép példája: a metrumideált megvalósító első strófa ( négy sor hat szótagú jambusokból) után, a veszélyben és izgalomban előre sodródó második versszak megzavarja ezt a kiegyenlített, homogén ritmust: hét szótagos, aritmikus sorok váltakoznak hat szótagosakkal, a harmadik strófában — minthogy halálvers — felrémlenek a Styx sötét habjai, melyek taraján beárad a versbe az anakreóni hetes ritmusa ( U — U — U — U; Anakreón volt az a görög költő, akinél jobban senki sem félt a haláltól, és magányosan, kicsúfolva is az élet számtalan, számára nehezen elérhető öröme után sóvárgott), a negyedik strófában a hat szótagú jambus már három sorban visszaáll, csak az utolsó előtti anakreóni hetes figyelmeztet arra, hogy nem idill, amit olvasunk. (38) A Szívhangok jambusainak extraszisztolékat idéző aritmiáját az utolsó strófa visszatérő rendje követi („ez már újból a rend. A megszokott.”), és kimondatik az élet ritmusának lényege: „Amit nem érzel. Csak van. Működik. / A szen