<<  1.  >>

A 16. Zempléni Fesztivál keretein belül ellátogatott hozzánk egy különleges, kissé habókosnak és szórakozottnak tűnő, de a légynek sem ártó fekete öltönyös, fekete kalapos, fekete bajszos és pici-fekete szakállas úriember, egy bizonyos Erik Satie (1866-1925). Vele érkezett Filliph a fiatal pincér és a szintén zsenge korban lévő, bájos zongorista hölgy.

 Erik, ez a különleges figura, — aki ötvenes éveit taposta, aki 12 éves korától Párizsban élt, s napjait füstös kávéházakban töltötte — olykor elmélázva, olykor feldobottan, olykor humorosan vagy épp ironikusan... — leginkább a vendégeket nézte. Nézte őket és szivarjára gyújtva avantgárd füstkarikákat eregetett... Nézte a törzsvendégeket és nézte a véletlenül betoppanókat. Nézte, figyelte az ismerős és ismeretlen embereket, és nézte és figyelte az arcokat. Nézte a mosolyokat és nézte a könnyeket, mert olykor ilyenek is voltak. Nézte a játékos és huncut, avagy a bölcs és szomorú emberek arcvonásait, melyeket hosszú időre gondolataiba vésett. És ott, a füstös kávéházban, a megszokott asztalánál, a megszokott ízű kávéját kortyolgatva, a megszokott pincére társaságában mindezekből ihletet merített és olykor-olykor (ha épp kedve szottyant) kisebb-nagyobb darabocskákat komponált.
 Erik Satie, ez a különc, fekete bajuszos, fekete kalapos úriember, időközönként felkért valakit táncolni, hogy esetleg felvidítsa és közvetlen élményeket, közvetlen ihletet szerezzen zongoraminiatűrjeihez, melyekhez meghökkentő és természetesen különc címeket kreált, mint pl: „Étvágytalanító korál”; vagy „Bürokrata-szonatina”, „Három darab egy körte formájában”. Vagy pl. „Kiszikkadt embriók”, „Új, hideg darabok” vagy még ettől is vadabbakat talált ki, mint pl. „Könnyű, mint egy tojás”, vagy: „Egy fogfájástól szenvedő csalogány”.
      Mint ahogyan már mondottam, ez a kísérletező kedvű és mindenáron újat akaró művész, ez a szórakozott, különc figura, ellátogatott hozzánk Párizsból, ide az érintetlen szépségű Zemplénbe, Sátoraljaújhely polgármesteri hivatalának közel 250 éves dísztermébe. Ez a sajátosan egyéni hangú, mondhatni kissé lusta, de kreatív, díjat soha nem nyert komponista, eljött tehát hozzánk fekete öltönyében, fekete kalapjában, s miközben illatos szivarfüstöt eregetett, több mint száz évvel visszaforgatta az idő kerekét. Meghívott bennünket egy kávéházi zenés uzsonnára.
      Miközben Filliph, a fiatal és kedves pincér figyelmesen egy-egy kávét szervírozott az újonnan érkező vendégeknek, Erik Satie néha meg-megszólalt és még filozofált is. Természetesen szemrevételezte a számára új helyszínt, a fából készült szép karzatot, s a karzat közepén található Zemplén vármegye címerét. Elolvasta a díszterem falán lévő emléktáblát, s külön és mélyen tanulmányozta a Kossuth Lajost ábrázoló festményt. Aztán gondolataiba mélyedt és próbálta felidézni mit is hallott jó pár évvel ezelőtt egy átutazóban lévő sérült magyar katonától, — a katona kifogástalanul beszélt franciául — aki többek között erről a különleges politikusról is beszélt. Kossuthról, aki hajdanán alapjaiban ’forgatta fel’ és reformálta meg Magyarországot, aki turini remeteként halt meg — igen távol — szeretett hazájától.
        Miközben Erik Satie el-el bóbiskolt, szemfüles pincére elcsent egy-egy kottát, amit vagy a bájos fiatal zongorista hölgy játszott el, vagy Filliph saját maga — lenyűgöző módon — elénekelt.
A halk mini zongora akkordtömbök lassan és sajátos ívben telítették be a díszterem atmoszféráját. És ha ilyenkor esetleg felébredt a zeneszerző, általában elismerően bólogatott, s — ha épp olyan hangulatban volt — elmondta, milyen darabot hallottunk. Így tudtuk meg tőle, hogy az akkordok között szó volt pl. vadászatról, fülesbagolyról mely szoptatja gyerekét; szó volt olasz komédiáról, halászatról, tengeri fürdőzésről, karneválról, golfjátékról, lóversenyről, piknikről, tangóról, flörtről, tűzijátékról, győztes teniszjátszmáról. Kiemelten esett szó egy fülemüléről és a madárkán keresztül egy kis sajátos satie-s életfilozófiáról
      „A teljes önmegtagadás állapotában — mondta a fekete kalapos, fekete öltönyös, ötven körüli Satie — egy igazi művésznek meg kell alázkodnia; önmagából kell erőt és bátorságot meríteni, önmagából egyedül. Tudják, — mondta Erik Satie — soha nem voltam sikerorientált. Engem nem húzott le sem Római-díj, sem más díjak, mert én olyan vagyok, mint Ádám (a Paradicsomból), aki soha nem nyert díjakat... Egyébként égek a vágytól, hogy megadjam személyleírásomat... 1,67 cm a magasságom és 1887-től a 33. gyalogos ezrednél szolgáltam. Sajna az ujjlenyomatomat nem tudom bemutatni... Egyébként az életből eddig szinte nem láttam semmit (a díszteremben ekkor és pont most, — nem később és nem hamarább — egyszóval épp most megjelenik a kalapos zongorista nő, kinek láttán Satie így folytatja), majdnem semmit... (majd a pincérrel egy szál vörös rózsát küld a hölgynek...)
     
      „Zongoraminiatűrjeim egyik legérdekesebb forrása egy régi perui dal, — folytatta filozofálását Erik Satie (miközben bizonyára a kalapos hölgyre és az elküldött rózsára is gondolt) — melyet egy süketnémától gyűjtöttem, miközben a hideg perui levegő a fejembe szállt...”

<< >>

      Aztán különleges zajok... és...  háborús képek villannak fel a vetítővásznon... Majd döbbenetesen mély csönd... (I. világháború) A korszak az érzelmek túláradásával kezdődött és hidegen-borongós nosztalgiával ért véget. Befejeződött az ártatlanság kora. Magyarországon Liszt és a többi romantikus zenéjét felváltotta Dohnányi, Bartók és Kodály zenéje. Franciaországon eközben végigsöpört szinte minden zenei irányzat.

<< >>

Satie természetesen nem feledkezett meg a fogaskerék szerepet betöltő láncszemekről sem. Néhány gondolat erejéig felidézte a tolltartójukért rajongó bürokrata-csinovnyikokat is... Ezt hallván és ezt követően... (ki tudja, hogy épp emiatt?)... a zongorista hölgy a földre dobta a vörös rózsát...
      Satie végül is így búcsúzott el tőlünk: „Mindent teljesen elhibázunk. Többet hibázunk, mint sem... és ...Ő... (néz a hölgy után, aki sietősen elhagyta a termet)...Ő  majd előrébb jut... a jólétben... Bizonyára lesznek gyerekei; törvényesen, természetesen, szuper természetesen...”
     
[  2.  ]
Ez hát Erik Satie, aki egy önmagában létező műfaj... Ez a messzemenően különc figura huszonkét évesen (1888) a montmartre-i Chait Noir kabaré zongoristája lett. Különcségét, útkeresését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1891-ben csatlakozott a misztikus Keresztény Rózsakeresztesek szektájához és csakis nekik középkorú stílusú zenét is komponált. És nem szégyellt negyven évesen ismét iskolapadba ülni. 1905-1908 között a Schola Canforum diákja lett, ahol tanárai voltak — többek között — d’Inly és Roussel is.
      Erik Satie szerzeményei egyszerűek és eredetiek, melyekkel az volt a célja, hogy a francia zenét megszabadítsa a német wagneri nehézkességtől. Satie munkája — azt hiszem — eredményesnek bizonyult. Zenéjével nemcsak saját kortársaira hatott (G. Auric, L. Durey, A. Honegger, D. Milhaud, T. Poulenc, G. Taillfrerre = HATOK), hanem Gyagilev-re; és a költő- regény—és forgatókönyvíróra Jean Cocteau-ra (1889-1963); valamint a szintén különc és hóbortos Picasso-ra és az akkor már sokak által ismert Debussy-re is. Satie excentrikus stílusa igen jelentős hatással volt rá. Amikor Satie Joseph Péladan szövegkönyvére egy művén dolgozott (Le fils d’étoiles-on), megmagyarázta Debussynek, hogy őt ne tekintse Wagner-ellenesnek, inkább úgy tekintsen rá, mint aki a saját zenéjük forrását keresi. „Miért ne használhatnánk azokat az eszközöket, amelyeket Claude Monet, Cézenne, Toulouse-Lautrec és mások tettek ismertté? Miért ne transzponálhatnánk ezeket az eszközöket a zenébe? Mi sem egyszerűbb.” — fejtette ki véleményét Debussynek ez a fekete kalapos, szivarfüstöt eregető különc zenész. [1 > Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete, Európa Könyvikadó, Bp. 2002, 471. oldal]
Satie Debussyre olyan mély hatással volt, hogy barátságuk egyik gyümölcse lett pl. az, hogy Debussy zenekari átiratot készített Satie egyik ismert zongoradarabjából, a Gymnopédies-ből (1888), melynek címét az ókori görög lassú táncról adta. [2. > Anne Grey: Komoly zenei kalauz, 2005; 128. oldal és 132-133. oldal]
      Satie — a nála huszonhárom évvel fiatalabb — Cocteau-val 1915-ben találkozott, s e találkozásukból közös munka lett. 1917-ben együtt alkották meg a Parade című balettet Gyagilev-nek, melyben jazz-ritmusok, repülőgépmotor, írógép, sziréna és egy gőzhajó sípja is hallható.

      Satie művészetét eleinte az impresszionizmus befolyásolta. Egyik művében — a Gnossiennes-ben (1890) — a szabadon áradó, hangsúlytalan ritmus kedvéért a kottából egyszerűen elhagyta az ütemvonalakat. De miután felismerte az impresszionizmus modorosságát, 1906-1910 táján már kigúnyolta őket. Satie a klasszikus formák világához hébe-hóba visszakanyarodott, (Rameau és Haydn érdekelte) de leginkább ironikusan elvetette ezt az irányzatot. Ezt követően a dadaisták és szürrealisták közé sorolta magát, akik minden tekintetben lázadtak az intézményesült nyugati kultúra ellen.
      Erik Satie a háború után, 1919-ben egy szimfonikus drámát is írt, Socrate (Szokratész) címmel. Egyik zongoradarabja, a Vexations (1921) mindössze 120 hangból áll és 80 másodpercig tart, ellenben 840-szer kell megismételni.
      Erik Satie zenéjéből tehát nemcsak kortársai, hanem olyan amerikai zeneszerzők is merítettek, mint Aaron Copland, Virgil Thomson és az avantgárd John Cage.
     
 Satie darabjai úgy voltak eljátszandók, hogy ne kelljen rájuk odafigyelni, mintha egy tapétát nézne az ember, anélkül, hogy látná.

 [  3.  ]

A kávéházi uzsonna e különleges, fanyar humorú darabját az Artunio Művészeti Műhely produkciójaként tekinthettük meg.
A darabot Erik Satie zenéjéből, írásaiból szerkesztette és színpadra álmodta: Elek Szilvia. Rendezte: Oberfrank Pál
Szereplők > Erik Satie = Oberfrank Pál / Zongorista = Elek Szilvia / Pincér = Szigetvári Dávid / Tervezés, grafika, látvány = Vladár Csaba festőművész / Technika = Csabai Attila