Családi gyökerei közelre és távolra egyaránt nyúlnak. Anyai ágról hegyközi, szabolcsi, apai ágról cipszer, azaz felvidéki szász és madéfalvi székely ősökkel egyaránt büszkélkedhet. S hálát ad a szerencsés genetikai örökségért, amely segítette abban, hogy felépíthesse önmagát.
     Tamás Erzsébet Sárospatakon ismert közéleti személyiség. Ám róla írni nehéz munka. Mintha nem beszélgetőtársa, hanem szigorú kritikusa lenne kérdezőjének. S mintha a kimondott, majd leírt szó - az interjúalany igényessége folytán - nem lehetne több igennél és nemnél.
     Pedig felszabadító és örömteljes élmény vele beszélgetni. Tanulságos, előrevivő. Hiszen Tamás Erzsébet harminchét év után a katedrát maga mögött hagyva, most írásban gondolkozik. Nem tartja magát írónak. Ám amit ír, az hangtalan - de nem visszhangtalan - kiáltás. Olykor jajkiáltás, máskor pedig emlékezés, dokumentumjellegű leírás vagy néprajzi, nyelvészeti gyűjtés.
     Szigorú fegyelemmel, ritka őszinteséggel papírra vetett munkái közül egyik a Jászai Mari mondását viseli címként: „Az én vallásom az igazság szolgálata”. A műről így írt a pataki vár egykori ura, a Bécsben élő, Windischgrätz Vince herceg: „Igazában ennek a könyvnek a kultuszminiszter kézikönyvtárában és az ifjúságot nevelő tanítói és tanári karnak a kötelező olvasmányai között volna méltó helye”.
     Most hadd beszéljen életéről maga Tamás Erzsébet. A könyvéből kiemelt idézetek helyettem „kérdeznek”, ezek kapcsán mondja magnóra fejtegetéseit.
    
      „Nekem ők az életben a kevés ember számára elérhető földi szépséget, műveltséget képviselték”.
     A kedvesnővérekhez jártam óvodába, innen az ismeretség a Windischgrätz hercegi unokákkal. A nevelőnő eljött értem, és bevitt a várkastélyba, ott szerepelni és táncolni tanítottak. Így láthattam bele ebbe az életbe: a bútorokra, a ruhákra, a karácsony megrendezésére a hallban, ahol most a kőtár van [1]. Amikor a Hófehérkét szerepeltük, ott volt az öreg herceg és hercegnő is: Windischgrätz Lajos és felesége, Széchenyi Mária. A tapintat és kedvesség hatott rám, ahogy a gyerekekkel bántak, ahogy a nevelőnők szóltak hozzánk, ahogy vigyáztak ránk, amikor a gyerekszobában játszottunk; ahogy ebédeltettek minket, vagy amikor zsúr volt a kis ebédlőben. Volt egy aranyos, gyerekméretű ház abban a szobában, ahol most Rákóczi Ferenc palástja áll, ott is sokat játszottunk. Két nevelőnő volt, egy magyar meg egy német. A Windischgrätz családnál sok különlegességet tapasztaltam, ami beleivódott a tudatomba. Windischgrätz Natália öt, Picu, azaz Reichlin Mária, akivel óvodába jártam, négy nyelven beszél.
     
      „A kastély pompája, nyugalma, nagyvonalúsága, a kert gyönyörűsége hatottak rám. A tapintat és nagyvonalúság”.
     A nagyvonalúság az én szememben azt az életet jelenti, amelyet a pataki vár urai, a Windischgrätz család élt. Mindenben nagyvonalúak voltak, nem filléreskedtek. Az 1927-es frankhamisításig nagyon gazdagon, utána takarékosan éltek: Budapesten villa, bálok, Patakon a várban kényelem, gyönyörűség. Legalább háromszor annyi személy szolgálta őket, mint ahányan voltak, ugyanakkor roppant közvetlenek voltak, nem zárkóztak el.
    
      „Miközben a kisszerűség kenyerét ettem”.
     Úgy oldottam fel gyerekként ezt az ellentétet, hogy a hercegi család közelében élhettem. Utána ötödikes kisdiákként beemelt a tanári kar egy énekkaros, népi táncos, tornaversenyes - nekem való - világba, ahol örökké szerveztem, minden szerepben benne voltam. Később pedig a pataki Tanítóképzőben a szerencse kézen fogott, a tantestület mellém állt, kollégiumba helyeztek el, ingyenes voltam. Az egyik tanárnőmtől kabátot is kaptam, amikor versenyre mentünk Pestre vagy Sopronba, mert nekem nem volt. A régi tanárok példás emberek voltak, akik számunkra megközelíthetetlen piedesztálon álltak. Vasalt öltönyben jártak, nyakkendőtűvel. Sokukra szívesen emlékezem: Ködöböcz József pedagógia-, Tóth Károly zene-, Ecsedi Lajos rajz- és Magi Antal történelem-földrajz szakos tanáraimra. A mai „tanár-munkások” közt - akik elvégzik a munkájukat, de a közélet formálásában nemigen vesznek részt - csak elvétve akad ilyen.
     Apa híján apapótlékom, szerelmi ideálom Sipos György testnevelő tanár volt. Ez az érzés harminc éven át elkísért. Plátói szerelem volt: soha nem gondoltam rá, mint férfira, a munkájába voltam szerelmes, abba, hogy megkülönböztetett engem. Én voltam az a versenyzője, akiről azt mondta a tanáriban, hogy ’Tamás Böci úgy mozog a talajon, a gerendán, korláton, ahogy én megálmodtam’. Az elképzelését egy ideális tornászról én testesítettem meg. Munkabíró, szigorú tanár volt. Belső tűz sugárzott belőle. Egyedül megtervezte, megtanította és megszervezte az év végi tornavizsgákat, amelyen a Tanítóképző összes diákja, mintegy 200 fő részt vett. Táncot is tanított. Az év végi tornavizsgákra eljött a fél város. A tornának a zenével való párosítása volt különleges. Mi 1950-ben zongorára gimnasztikáztunk. Sipos tanár úr megtanította a mozdulatsorokat, aztán leült a zongorához, és kísért. Ez abban az időben teljesen egyéni volt. Sőt azt mondták rá, hogy avantgárd [2]. Szombat délutánonként a sportköri foglakozásokon tele volt a tornaterem. Nagyon boldogok voltunk.
     
      „A szerelmi ideál a felettes éned”.
     Annyi éven keresztül mindig elképzeltem, hogy mit szólna ahhoz, amit csinálok, vagy mit tenne ő a helyemben. Ma reggel is vele álmodtam. Nincs szomorú emlékem róla, pedig már nem él.
     
      „A képzőben a tanárok az igényes élet felé irányítottak”.
     Mit is írt az én tabula rasámra is iskola? Igényességet és cselekvést. Hogy ha elmegyek valahová, ne üljek szótlan, mondjam el a gondolataimat, formáljak.
     
      „Csak nélkülözések nélkül lehet élvezni az élet csodáit”.
     Az élet szépségeinek a nemes cselekedeteket, a kiállításokat, színházi előadásokat, hangversenyeket, a szép utazásokat tartom. Mert az élet nem szép, az embernek igyekeznie kell elviselhetővé tenni. Amikor tanítottam, minden nyárra összeraktam annyi pénzt, hogy utazhassak. Akkoriban nem volt drága egy társas utazás. Annyi szépet láttam, hogy az egyéniségem szinte összeolvadt a világban látott csodákkal, és ezekből táplálkoztam év közben. Feltöltődtem képekkel Nápolyban, Athénban, Párizsban, Montrealban. Pénz nélkül nehéz csodákat megélni. Ennyire gyakorlatiasan gondolkozom.
     
      „A tehetőseknek nem kiváltsága, csak lehetősége csodákat megélni”.
     Ez fontos! Gyűjtöttem a pénzt, a takarékba raktam, még édesanyámnak is küldtem. Még el kell mondanom, hogy 42 éves koromban nyertem egy autót, annak az árát megpótoltam, úgy vettem lakást. Így visszatérhettem szülővárosomba, Patakra. Én „aládolgoztam” a szerencsének, mert ha nem lett volna autónyereményes betétkönyvem, nem húzták volna ki a számomat!
    
      „Én inkább Artemisz vagyok”.
     Ez a típus imádja a természetet és céltudatos. Önállóan él a világban, férfi nélkül - a testiséget is beleértve és a terhet is, amit a férfi jelenthet. Nekem azért lett volna teher, mert hasonlóan szegény, de szellemileg hozzám képest egyszerűségre kódolt kollegák vettek körül - közülük én nem tudtam választani, nem is akartam.
     
      „A leghitelesebb személyiségformáló erő az önálló élet…”
     …mert akkor érdekkapcsolatok nélkül megmutathatod, hogyan veszed az akadályokat. Milyen áron vagy az, aki vagy. A főúri családok olyan színvonalon éltek, hogy a vágyaiknak gátat kellett szabniuk, hogy örülni tudjanak. Így megtanulták, hogy az örömöt és a kielégülést késleltessék. Ma azért nem tudnak örülni az emberek, mert mindent azonnal meg akarnak kapni. Autót vesznek érettségire a gyereknek, s akkor mit teremt ő maga, milyen erőket hív elő, hogy céljait megvalósítsa? A személyiség folyamatosan szilárdul meg, ha felveszed a harcot a körülményekkel, különben leradíroznak, leírnak.
     
      „Nekem nagyon nehéz életem volt!”
     Életem első felében alapozó munkát végeztem. Amikor a képző elvégzése után a Szabolcs-Szatmár megyei Kálmánházára kerültem, fűtetlen szobában aludtam. Szobát egy családnál béreltem, akik dohánnyal foglalkoztak. Napközben az iskolában voltam, ott meleg volt, ezért későn mentem haza, hazafelé út közben féltem a kutyáktól. Otthon a dohányporos konyhában tartózkodtam a többiekkel együtt. Korán lefeküdtem a fűtetlen tisztaszobában, megmelegítettem két téglát, s a derekamhoz tettem. Akkoriban közvetítették a rádióban a Szent Johanna életéről szóló előadást Bulla Elma tolmácsolásában. Csak ültem, és hallgattam, nagy hatással volt rám. Ilyen élmények segítettek át ezen a nehéz időszakon.
     
      „Nem ültem a barátságvonaton”.
     A házasság is bizonyos érdekkapcsolat. A családosok a munkahelyen is előnyt élveznek, itt főleg a megértésre gondolok. Ők egymással is szívesen barátkoznak. Nekem mindig helyt kellett állnom a családosokért is. Helyettesítettem, társadalmi munkát végeztem. Sokszor hadakoztam ellene - hiába.
     
      „Mert elkövethetsz bármilyen jellembeli hibát, az emberek a szerelemmel kapcsolatos lépéseket tartják bűnnek elsősorban”.
     Régi hagyományokon alapuló, főleg paraszti társadalmakban bűn volt a házasságon kívüli terhesség és a tiltott szerelem. A polgári társadalmakban is megbélyegezték. A nagy szerelem pedig formálja az ember életét. Ezt az energiát én társadalmasítottam, és talán itt nyertem valamit, itt lettem különb, mint sok nő. Ugyanis ha a nő egyedül marad, elfecsérli az erejét szerelmi kapcsolatokra, orvosi kezelésekre. S ez csökkenti a társadalmi súlyát. Ha intelligens emberek vesznek körül, akkor a nőiességedet nem kell elrejtened, a szellemi képességeiddel együtt vesznek észre. De én a nőiességem vonzó kisugárzását átminősítettem a munkámra.
     
      „Bűn egy lélekben megölni a szerelemet”.
     Kétszer lemondtam a szerelemről, kétszer öltem meg magamban. Talán bátrabbnak kellett volna lennem, talán olyannak, mint most… Mindkét szerelmet magamba építettem. Későn érő típus voltam. Úgy harmincöt éves koromban éreztem rá arra, hogy férfiember is van a világon. Rám csak szellemileg hathat egy férfi. Ha szellemileg elfogadom, akkor elfogadom a szívemmel, a zsigereimmel. Nekem fontosabb, hogy én szeressek, mint hogy engem szeressenek. Így élem meg a szerelmet. A szellemiségemmel, de leginkább a szememmel szeretek. Szeretem a szép formát, a szép kezet, a jólöltözöttséget, ápoltságot.
    
      „Test, szellem, jellem”.
     A szerelem nem mindenkit látogat meg. Ezt előhívni nem lehet. A szerelem egy néma pillanat. Olyankor minden lebeg, szép és meleg. S ha találkozol valakivel, aki ezt felfogja, az csodálatos dolog.
     
      „A felkészülés pillanatai a legfontosabbak, nem a beteljesülés”.
     Amikor egy szerelmes nő és férfi találkozik, egymásra pillantásuk szinte vibrál a bőrön. Beszélgetés közben találkoznak a gondolatok, így felkészülnek arra, hogy elfogadják egymást. Mert ugyanolyan az egyik érdeklődése, mint a másiké. De vigyázni és óvni kell a szerelmet. Tudni kell, mikor kell beszélni, és mikor hallgatni. A hallgatásnak üzenete van: akarlak.
     
      „Elfogadom a nemlétezés, a csend völgyét”.
     Örülök, hogy röpke - emberéletnyi - időre megérint az élet misztériuma. Hogy miért beszélek mégis a családról, biztatom a fiatalokat, hogy családot alapítsanak? Ez az én esetemben ellentmondásosnak tűnhet. Köztem és a családom között szakadék volt. Ahonnan én származom, nem éltek szellemi táplálékkal. S én mégis „elfajzottam”. Azért írok, hogy lássa a felnövekvő nemzedék, hogy lehet megalkuvás nélkül is élni, és legyen bátorsága a minőségi élethez.
    
    
Jegyzetek
[1] A sárospataki vár utolsó tulajdonosa a Windischgrätz hercegi család volt, ma a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma.
[2] Az ötvenes évek meghatározó irányzata, a szocialista realizmus elítélte, a fasizmus előfutárának tartotta az avantgárdot.
    
    
Tamás Erzsébet 1935. augusztus 17-én született Sárospatakon. 1955-ben tanítói oklevelet szerzett a sárospataki Tanítóképzőben. Munkahelyei: Kálmánháza, Újfehértó (Szabolcs megye), Sárospatak, Budapest, Sárospatak.
Megjelent könyvei:
* „Az én vallásom az igazság szolgálata”. Sárospatak: Tamás Erzsébet, 1996. 127.
* A sárospataki Szentnegyed története. Sárospatak: Tarna-Press, 1997. 75.
* A Bodrogköz eseményvilága a honfoglalástól napjainkig. Sárospatak, 2000. 52.
* Kispatak múltja, jelene és jövője: 1332-2001. Sárospatak: Tamás Erzsébet, 2001. 83.
* Képek Sárospatak fejlődéséről a XI. századtól a XXI. századig. Sárospatak: Tamás Erzsébet, 2003. 161.
Előkészületben:
* Jellemek erdejében, egyedül