Amikor megszületett, senki se látta különlegesnek. Még az anyja se hitte, hogy királyfi, aggódva kutatott alantas arcvonások után a születéstől fáradt, ráncos kis arcon. Teljesen átlagos csecsemő feküdt a bölcsőben. Bejött a dajka, megszoptatta, ő mohón tapadt fogatlan szájával, kemény ínyével az ízes táplálékforrásra. A felböffenő tejet még sokáig érezte szájüregében. Ez az íz később is gyakran visszatért, felnőttkorában, ha égett a gyomra, és mardosta belülről a fájdalom. Nem volt kinek panaszkodnia, már akkor a palotában nem élt senki egy öreg szolgán kívül.
    A családot kiirtotta. A szellem parancsolta így, ő tiltakozott, könyörgött, sírt, de akkor elkezdődött a fejében a kopácsolás, és nem is szűnt többé. Ütemes zörej volt, hol erősödött, hol halkult, de sosem annyira, hogy meg lehessen feledkezni róla. Mintha valami alaktalan szörny dübörögte volna: ölni, ölni. Mire végzett anyjával, nagybátyjával meg a távolabbi rokonsággal, eltávozott a szörny is, és ő teljesen egyedül maradt egy üres, kongó, zárt világban. Nem érdekelte többé semmi, nem is élt, csak az életfunkciói működtek tovább, az anyagcsere, a légzés, a szívdobogás. A szervezet tette a dolgát, de ő nem törődött vele.
    Csak az az íz. A gyomorégéskor a savval felbukkanó, semmiből jövő anyatej íze a szájában.
    Nehezen bányászta elő tudata mélyéről a dajka képét, hiszen csak hároméves volt, mikor azt a fiatal lányanyát kolostorba küldték. A gyerekével nem tudni, mi lett, elkallódott, tán elpusztult a nyomorultja valami betegségben. Vagy él valahol, gyereket szült az is azóta, törvénytelen fattyút, aki fogatlan szájával, kemény ínyével mohón szopja a mellét, és a felböffenő tejet sokáig érzi még szájüregében. Gömbölyű a melle, mint a dajkáé volt, puha, illatos. Nem emlékszik abból a nőből semmire, de ezt a részletet felismerné, megbékélne a gyomra is akkor, nem keserítené többé az anyatej íze a száját. Talán arról is el tudna feledkezni, hogy tömeggyilkos lett, egy szellem parancsára, aki az apjának hazudta magát.
    A dajkát kolostorba küldték, nem emlékszik a nevére sem. Ha volna bátorsága, végigzarándokolná a kolostorokat, megkeresné, hisz élnie kell még, nem olyan öreg, tizenhat lehetett, mikor a palotába hozták.
    De nincs őneki ehhez bátorsága. Mit mondana, ha rátalálna? Hamlet vagyok, a gyilkos, akit valaha te szoptattál. Raktál volna inkább mérget a számba, most nem vágynék a tejedre, nem vágynék arra, hogy legyen valaki, akihez szólhatok, aki felismer és különlegesnek tart, akihez hozzátapadhatok, táplálékot ad, megnyugvást, biztonságot. Hamlet vagyok, akit megbélyegzett egy hazug szellem, örökös magányra ítélt, palotába zártan, a beteljesületlen remény anyatej-ízével megverten. Hamlet vagyok. Megismered-e bennem a csecsemőt, aki apró kezeivel a fényt próbálja elkapni, aki érti még a szél nyelvét, és beszélni tud a csillagokkal? Megismersz-e még, dajkám, akinek a nevére sem emlékszem?
    Talán ezt mondaná, nyögné, dadogná, talán csak odatámolyogna hozzá, hogy megérinthesse a mellét, és édessé változzék a keserű tej a szájában. Talán.
    El kell indulnia mégis, ki kell lépnie a süket palota félhomályából, lássa mindenki homlokán a gonosz jelét, mindegy már. Nincs több vesztenivalója, eddig se volt semmije, senkije.
    Meglepődik, milyen erős a fény, hunyorog. Bátortalanul teszi meg az első lépéseket, köveket vár, átkokat, rohadt paradicsomot. De senki se figyel rá, nem ismerik, nem közülük való, idegen. Rá se néznek. Csak egy lány kapja fel a fejét, tekintete olyan éles, lecövekel tőle, nem tud mozdulni.
    Könnyed léptekkel közeledik, ring a csípője, a szeme rezzenéstelen, nem oldja fel a tilalmat, csak néz rá, szúr a szeme, gyilkosan éget.
    Hirtelen szelídül a vadság, átmenet nélkül, már ott áll előtte, a leheletét is érezni, szamócaszagú a lehelete.
    Ophélia vagyok, mondja a szeme, a szája már szorosra zárt vonal, nem beszél, ő mégis hallja, megérti, szavak nélkül is. A név is bevillan, a régi emlék egy szeletkéje, muzsikál a név: Ophélia.
    Gondolkodás nélkül nyúl a blúzához, feltépi, megmarkolja a mellét. Gömbölyű a melle, mint a dajkáé volt, puha, illatos. Végre megédesedik szájában a tej, ahogy szopja a mellét, kortyolja a folyadékot, a visszakapott reményt. Nem gyilkos többé, nincs egyedül. Tejtestvére van, Ophéliának hívják.