Dél van. A templom szürke hegyén a harang zakatol, mint
Egy lelkes gyerek, ettől szinte liheg ma a tornya.
Fullad most a nyarunk túlzott adományaitól itt
Minden, bolyhossá halmozza e hővel az olvadt
Naptól megszikkadt levegőt, s aki mozdul, az izzad.
Izzik a vár zöld kertje, hol énekelvén a szökőkút
Gyöngysugarával a forró égre szökellne — hiába,
Hisz sohasem nőhet vize dölyfös rendeken is túl.
Szép a tudatlan túristák eleven szeme, még ha
Csak pár friss folttal enyhítik a bágyatag étert,
Akkor is. És a pogány part mindig meztelen, ám a
Bodrog folyton csak vonszolja magát! Odatévedt
Szellők halkan aranyló lombok közt kavarognak,
Dúsan fátylaz a lég, s e meleg ködön átsüt a tompa
Fény, a folyó unt habjai úsznak fel s le, locsogva,
Míg a cigánylány lábainál iszap ágyaz a fáknak.
Kísért kínzó kánikulánknak képe, miközben
Eddig csak hamuban szendergő kínjaim immár
Újra parázslani kezdtek, bízván abban az egyben,
Hogy tán egyszer elégnek a város tűzvörösén már.