Minden első kötetnek megvan a maga története — ahogy nyilván a másodiknak, harmadiknak, sokadiknak is, mondhatná erre a kedves olvasó. Az első az összes többihez képest mégis más: viszonyítási alap, kiindulási pont, névjegy. Jó esetben egy új, addig sosem volt hang megszólalása. Hogy ki hogyan és mennyi idő alatt jut el az első kötetig, sok mindentől függ: egyéni alkattól, szerencsétől, lehetőségektől. Tóth Imre egészen fiatalon, 19 évesen már publikált verseket a Mozgó Világban, majd meglehetősen nagy kihagyásokkal néhány zalai antológiában. Az utóbbi öt-hat évben aztán egyre több irodalmi folyóiratban találkozhattunk a nevével (Kortárs, Árgus, Műhely, Új Forrás, Magyar Napló, Pannon Tükör, Mozgó Világ, ÉS). Első verseskötete azonban csak hosszas érlelődés után, az első publikációhoz képest 19 évvel később, 2004-ben jelent meg a Pannon Tükör Könyvek sorozatban.     
 
Tematikáját tekintve egységes, egyetlen gondolatkör köré építkező költészet körvonalazódik a Nostradamus menyegzőjében. Sőt, ha valaki a szerző utóbbi egy-két évben — már a kötet megjelenése után — született verseit és nemrégiben közölt két novelláját (A kert; Új Forrás 2007/7.; Rekonstrukció; Spanyolnátha, 2007 ősz) veszi a kezébe, tapasztalni fogja, hogy Tóth Imre azok közé a szerzők közé tartozik, akik egyetlen kérdést, egyetlen alapproblémát járnak körül újra és újra. Nála ez a világ, az emberiség hanyatlása egy valamikor volt aranykor felől nézve az elkerülhetetlen pusztulás apokaliptikus víziójáig: „a méregpohár kiürült/ egykor istenek voltunk/ma humanoidok” (Aranykor).
A versek többsége a jelenből utal a megállíthatatlanul közelgő kataklizmára: „láttam a sötétség erőit készülődni / Északon, Nyugaton és Délen” (A sötétség erői); „Az eseményhorizonton néma jel” (A messiás lábnyomai); „A sátán már a városban van. / Ott van a kirakatok üvege mögött, / Az autók szélvédője mögött, / Az emberek tekintetében.” (Aurora Borealis)  

Ha végigolvassuk a három ciklusba rendezett 47 szabadverset, egyre világosabban látszik, hogy egy aprólékos gonddal felépített magánmitológiát ismerhetünk meg, amelyben bibliai képek keverednek antik mítoszokkal, a tibeti, hindu és buddhista vallás elemei a kozmosz fizikai törvényszerűségeinek felidézésével. Itt is és az újabban közölt versekben is felvillan Auschwitz képe: „holtfáradt vonatok vonszolják egymást / négy napja hull a hó / négy napja járom a tábort / keresem az élőt a halottak között / négy napja” (Antarktisz). Paradox módon éppen ez a több irányból indított, következetes, átgondolt költői építkezés szolgál a romló, pusztuló világ ábrázolására. Szemernyi kétség sem marad az olvasóban, hogy a költői szándék szerint a számtalan jel, jóslat, prófécia egyetlen irányba mutat: „A hatalmak szerint távoznunk / kell ebből a világból.” (Eljövendő ősök) Vagy ahogy a Tűzkeresztség című versben írja: „Vízözöntől tűzözönig. / Mind meg fogunk halni, azt hiszem.”

Az egyén lehetőségei ebben a világban végletesen beszűkültek: „látja hogy belőle / semmi sem marad” (Nostradamus menyegzője). Egyetlen feladat mégis: „Elhatároztam, hogy ügynököd leszek. / Élők hírnöke a süket világban.” (Vasárnap minden kihal)
A lírai én a kéretlen és meghallgatásra soha nem találó vátesz szerepét ölti magára. Újra és újra elsorolja a változás, pusztulás jeleit, miközben — mint az emberiség közös sorsának részese — próbálja tudomásul venni és elfogadni az elkerülhetetlent: „az én szemem már nem lát több csodát” (Ébredj fel, angyal!). A kötet címválasztása is erre a szerepvállalásra utal, a címadó vers pedig arra, hogy a lírai én mindenáron teljesíteni akar egy teljesíthetetlen feladatot: „hírnök lép be az ablakon / és felgyújtja magát” (Nostradamus menyegzője). Néha szinte siettetné az elkerülhetetlen bekövetkeztét: „Késik az eljövetel” — írja az azonos című versben. Vagy máshol: „meddig tart még ez a zuhanás?” A kötet záró verse erre a kérdésre is választ ad: „állj félre idő / a kapu már nyitva áll” (Végzetes kilépés).

Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy Tóth Imre költészete nehéz feladat elé állítja az olvasót. Így van ez akkor is, ha az egy hangon szóló kötetet veszi a kezébe és olvassa végig, és még inkább akkor, ha először nem az egésszel, hanem egy-egy önmagában álló verssel találkozik. Mert amíg a kötetben a figyelmes olvasónak lassan feltárul a fentiekben már jelzett motívumrendszer, és egységes világképpé áll össze, az önmagukban álló versek némelyike egy-egy utalás felvillantásával nem biztos, hogy elég fogódzkodót kínál a befogadónak. Mintha elvesztettük volna egy kirakós játék néhány darabját, és nélkülük reménytelen kísérlet lenne a teljes kép rekonstrukciója — hogy a szerző egyik kisprózájának címénél maradjunk. Amit így, az egyes versekben kapunk, az sem kevés: a részletek szépsége, emlékezetbe vésődő képek, metaforák, és a késztetés, hogy ne hagyjuk annyiban, kövessük a szerzőt a saját világába, a saját mitológiájába, akkor is, ha a sajátunktól távolinak érezzük ezt a világot, ezt a költői szerepfelfogást.    

A másik kérdés, amit ez az egységes tematika felvet: hogy van-e még benne elég tartalék, lehet-e újat, pontosabban ugyanazt másképpen újra elmondani. Különösen az után, hogy úgy tűnik, a záró vers, a Végzetes kilépés valóban zárlatot jelent. Erre a kérdésre majd csak a szerző új — tudomásunk szerint kiadás előtt álló — verseskötete adhat választ. Amit már az elsőből tudhatunk: a hosszú várakozás az első kötetre nem volt hiábavaló, egy sajátos, összetéveszthetetlen hang szólal meg benne, és — függetlenül attól, hogy közel áll-e hozzánk ez a világértelmezés vagy sem — van annyi erő ebben a költészetben, hogy oda kelljen figyelni rá.