Bután megbomlott ország
buta repedésközeibe szakadt
   a korcsolyabajnok múlt,

Gyuri, Anna és ti hibátlan
ördögei a gyerekseregnek —
   lelkünk hová tántorult?

Dunánk áradó átkelései,
parkjaink csikorgó vashintái
   visszhangoznak-e oda túl,

ó, szomorú, ó, szomorú,
egy segítőkész nemzedék —
   hova hullt, hova hullt?

De lehet-e temetés, gyász, sírás
a Napból, mi bennünk ragyogott?
   A kedvből? A szeretetből?

Vagy örökké a csókokba forrva
forog velünk a Kozmosz Földgolyója,
   s kik jönnek utánunk,
   kezdik elölről!

Tölgytemplom-termekre
                  csodálkozzék csak a lélek,
ívek fénykoronái alatt
                  hárfázzon az este.

lenn a folyópart üllős fénye
                  feszíti a távolt,
sziklakaréjban az embert
                  ősei őrfala őrzi,

szólni erőnk sincs már —
                  madarak zengjék örömünk szét!

Mintha két ember      egymást szóra bírná,
a távolba szakadt      s az otthon maradt,

egyik arcán a déli nap      homálya feldereng még,
a másik tetteit a múlt      ráejtett takarója elfedi,

de nyílik a barlang      emlék-torka
izzón párálló      havasokra,

s tudod-e, lent      a fenyves alján
gyermekkor fürdik,      parázzsal ajkán,

s tudod-e, fent — a két fej      fölötti ívben
múlt és jövő összeér,      hogy rád tekinsen,

s az égre hanyatló      párálló távol
sosem marad el      az erdélyi tájról.

Egy kép, egy könyv,      egy kő, egy virág
éppen elég,      amelyen át

az Isten egy sorsra,      egy népre lát —
hogy visszavirágozza      minden pillanatát.

A verssel A Kráter Műhely Egyesület Wass Albert életműve sorozatának 40. kötetét köszönti a PoLíSz szerkesztősége
(Wass Albert: Csodák jöttek, Pomáz 2006).