Tudod, piszkosul nem érdekel, hogy megharagszol-e, amiért nem mentem el a találkozóra.
Ennyi, ez a lényeg, hogy engem nem érdekel, te haragszol-e. Másodlagos, hogy nem megyek el. Neked így kezdek levelet írni, nem írom, hogy kedves (mert abban biztos vagyok, hogy nem kedvellek), írhatnám, hogy tisztelt, mert tisztellek voltaképp, de mégiscsak furcsa lenne, ha én is hivataloskodni kezdenék veled. Szóval nem megyek el. Mégis talán ott leszek, nem ellentmondás ez, hisz az asszonyaid is eltűntek már a kastélyodból, mégis ott vannak. Nem megyek el, mert egy másik kékszakállú (búzakék-szakállú) invitálását szívesebben venném, tudod azét, aki a megkerült cirkáló ürügyén még a neves operaszerzővel való névrokonság szorongatásából is ki tudott törni, sőt, veled ellentétben az általános halhatatlanságot biztosító olcsó képregények rojtosra olvasott lapjain is megkapaszkodott. A Három Piros Dugóhúzó dajningrumban szívesebben támasztanám vele a söntéspultot, és még azt is elnézném neki, ha két csuklás között Vérizmú-nak hív, mert neki sokkal könnyebben hazudozhatnék, így egy ideig jobban is érezném magam. Igaz, ő nem hívott.
Nem megyek el, pedig tudod, mindig szerettelek volna megismerni. Most mégis, ahogy forgatom az ujjaim között a semmitmondó hivatalosságával térdeim egymásnak koccantó meghívódat, borzongató, ugyanakkor édeskés érzés fojtogat. Tudod, olyan, amiről első pillanatban nem lehet eldönteni, hogy rejtélyességével vonzalmat vagy taszítást vált-e ki az emberből. Nem ismerlek. Mégis gyakran, majd minden nap eszembe jutottál, amikor magányosan hazafelé ballagtam, s az aluljáróban szikár tekintetű, évtizedek bűzét árasztó koldusokat kerülgettem. Ilyenkor mindig (mint felejteni vágyott, de folyton visszatérő álmokban szokás) láttam magam előtt fiatalosságoddal is a meglett ember benyomását eláruló, tekintélyes alakodat, ahogy talán épp ebben a pillanatban kastélyod hátsó lépcsőjén mégy felfelé, a kezedben szorongatott gyertyatartó fénye úgy lengedez körülötted, mint egy nyirkos barlangodújába visszatérő denevér. Lépteidbe ilyenkor ruganyosságot próbálsz vinni, ettől csak szánalmasabban nyikorognak az ódon falépcső valamelyik kékszakáll felmenődtől öröklött deszkái. Elhaladsz az egymáson porosodó könyvek által összetartott dülöngélő könyvszekrény mellett, átléped a számítógépasztal porcicákat integráló vezetékcsomóját, s megszokott mozdulattal nézel ki a sarokba vájt ablaknyíláson, amiről csak te tudod, hogy ott van, Juditék nem vették észre, de te ma is belevillantod bölcsességével ijesztő mosolyod, amire csak azok képesek, akik szájszögletük rándításával akarják üzenni a külvilágnak, hogy észrevették a rejtett kamerás felvételt. Nem megyek el, mert mindenedet kettősség veszi körül, titokzatos vagy és könnyen szóra bírható egyszerre. Szemmel tartod a világ változását, ugyanakkor egy rogyadozó műemlékben élsz, aminek dohosságát az sem frissíti, hogy a környéken te terjesztetted el a nevét. ("Héttyúk vára.") Ragaszkodsz a minden mesében kötelező középkori külsőségekhez, pedig a váradhoz vezető bekötőútnál már óriásplakátok esőverte cafatjait emelgeti a szél. Gyertyatartót hurcolva előkelőséget sugallsz, és nem zavartatod magad a sötét termedben folyton villogó monitor www.regosprologus.hu oldalról letöltött képernyővédőjétől. A foszlott cserepezésű tornyon még csikorog a szélkakas, de a hozzád vezető utat folyton újabb és újabb járólapokkal feded le, ami akkor is szembetűnik, ha réseiket úgy feszegetik a lilaszirmú gyomvirágok, mint fontos események a múltat. Elképzelem, ahogy a kapu felé haladok, cementszínű falaid mögött magánnyá dagadt hétköznapokat sejtek, s közben lépteim nyomán a törmelékkupacokon sütkérező gyíkok úgy rebbennek szét, mint az üdvözlésedre fabrikált gondolatok. Taszít ez a kettősséged. Már a meghívódból is árad, amit jellemző módon régi, megsárgult színházi műsorfüzet hátuljára nyomtattál, átlátszó módon dicsekedve a lézerprintered változatos betűtípusaival, töltőtollal alácikornyázott szignód mellé hivalkodóan biggyesztett e-mail címeddel.
Taszít a hét ajtó előtt naponta elcsoszogott közönyöd, bár bevallom, ha én ennyire pontosan tudnám, mi van hétszobás lakásom egyes szegleteiben, én is beérném a hetedik ajtó felé tett pillanatnyi, de méltóságteljes napi biccentéssel. Sokat hallottam rólad, hogy mesebeli figura vagy (hányan és hányan játszottak már el!), pedig ez nem igaz. Valóságos vagy, mint én, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a postaládámba dobott, áruházi röplapoktól, biztosítás- és rezsiszámláktól nehezen megtisztított meghívód, mellyel társaságodba invitálsz. Ez a valódiság taszít talán a legjobban.
Különben is érthetetlen voltál mindig. Találhattál volna olyan Juditot, akit nem zavarnak a kincseiden alvadó barnás vérfoltok, sőt maga a vér sem, akit kifejezetten elbűvölnek a kínzókamra fegyverei, nem is beszélve a kertről vagy épp a kagylógyöngyökként előguruló könnycseppekről. Olyat, akinek nem kelti fel a kíváncsiságát a következő ajtó, aki megelégszik azzal, amikor te zárod be valamelyikbe önnön hatalmad egy lecsippentett szeletével együtt és üdvözült kielégülés hangját küldi feléd, ahogy a zárban szuszogva fordítod a rozsdabörtönének rácsát feszegető kulcsot. Vagy olyan Juditot, aki szóvá teszi, hogy miért nem cseréled fotocellás ajtókra a pudvásan is nyomasztó tölgyfakapukat, melyekkel nemcsak megfelelhetnél a modernizáció minden kékszakállút kísértő kihívására, hanem feleslegessé is tennéd a napszakok szerint feltünedező Juditok agy- és lélektekervényeit üzemeltető kíváncsiságot, a "nyisd ki / nem nyitom" képlettel olyan bonyolultan leírható létkérdést. Szinte látom magam előtt, ahogy szemeidben hamiskás mosollyal ingatod a fejed és szakirodalomtól fulladozó librettók szállóigéinek rekedtes hangsúlyával felém mormolod: "Ilyen Juditokat én nem találhatok." Nem megyek el, mondom, de levelem végére érve, most már kezd érdekelni, hogy haragszol-e. Meg az is, hogy tényleg ennyire ismerlek-e, meg az is, hogy (úristen!) te is ennyire ismersz-e engem. Csak tudnám, honnan.