Székesfehérvár
Lukács Zsolt
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Lukács Zsolt
„A nyelv közel”
Toma¾ ©alamun: Napfogat [©tudentska zalo¾bal], Beletrina könyvsorozat, Ljubljana, 2005
Aeropagita Szt. Dénes a Misztikus Teológiáról írt könyvében így buzdítja tanítványát:
„Te pedig, kedves Timotheosz, amikor erődet összeszedve elmerülsz a misztikus szemlélődésben, hagyd el az érzékelést, az értelmi tevékenységet, minden érzékeléssel és értelemmel felfoghatót, minden nemlétezőt és létezőt, és megismerhetetlen módon emelkedj fel — amennyire elérhető — a minden lét és minden tudás fölött állóval való egyesüléshez.”[1]
Éppen ehhez hasonló módszerrel kell megközelítenünk Toma¾ ©alamun költészetét és nyelvezetét, ha meg szeretnénk „érteni” annak lényegét, hiszen az, aki az ő költészetével kapcsolatosan majd az értelemre próbál hagyatkozni, keményen csalatkozni fog, sőt fel is háborodhat és badarságnak tarthatja az egészet. Talán már a Napfogat cím melletti döntése is erre utal, hiszen ha bárki Faetonhoz hasonlóan az égbolt leghosszabb és nyakatört útját választja vagy pedig igen közel merészkedik a titokzatos dolgokhoz és megpróbálja azokat megérteni, fenyítésben lesz része vagy keményen meg kell bűnhődnie. Az a terület, amely a titkokat igyekszik megközelíteni, a nyelv területe, amely a beszéden túl helyezkedik el, úgy tűnik, mintha elérhetetlen lenne azok számára, akik nincsenek beavatva a titkokba. És mihez is kezdjünk ezekkel a versekkel és nyelvvel, melyek a tudatalatti sebességével szinte futószalagon érkeznek el hozzánk (eddig szlovén nyelven csak 35 kötete jelent meg) vagy Nizsinszkij szavával élve: „egyetlen mozdulattal koponyám teljes tartalmát mintegy a papírra billentettem”. Vagy olvassuk ezeket úgy, mint valami titokzatos iratokat, mantrákat és higgyük azt, hogy valami nagyon titokzatos cselekményt viszünk végbe? Azt hiszem, hogy ez értelmetlenség lenne, egy öncélú feladat és már túlzásnak minősülne.
Különben pedig nagyon is nyilvánvaló, hogy ©alamun a nyelv megszállottja vagy ezt fordítva is állíthatjuk, hogy a nyelv megszállottja ©alamun, akit a hatalmába kerít és megrészegíti őt, gyötri, hogy ki lesz erősebb ebben a küzdelemben és ki kicsodát juttasson a papírra. Ellenben mindenek végén az értelem egy olyan szerepet kap, amely mindezeket az „összeveszett és hajba kapott szavakat” egymással kibékíti és megfelelően kötetbe illeszthetően válogatja össze. ©alamunnál elválaszthatatlan kapcsolatban vannak az olyan kifejezések, mint a nyelv, gondolkodás, életforma, értelem — egy közös kapcsolatot alkotnak. A nyelv, mint főszereplő, aki magáról vagy a szerzőről beszél, önmagára vonatkozódik, fájdalmat okoz, ironikusan próbál meggyőzni minket vagy pedig nevetéssel tekint értelmi próbálkozásainkra, alogikus kijelentésekkel alkotja meg képeit, tagad és egyfajta sajátos érthetetlen küldetéséről beszél. Ez mindig egy és ugyanazon motívum különböző témákra, amelyek állandóan folytatódnak.
Annak ellenére, hogy a költő alogikus és érthetetlen mondatokat fogalmaz meg, nagyon logikusan állította össze ezt a kötetét. „Könyvemet három részre osztottam: méhekre, pampára és rubelekre”. A kötet első része Hérodotosz idézetével kezdődik, mely a költő legnagyobb félelmét tárja elénk: nehogy a nyelve kiszáradjon („tartós szárazság fog fellépni”) vagy pedig nehogy számos verseskötet után az ismétlés hibájába essék. Lehet, hogy talán azért is találhatunk itt annyi utalást a tengerre. A kötet második része Wittgenstein idézetével folytatódik tovább [2], az ő árnyékában, mintegy bizonyítékul arra, hogy létezik a valósággal (Wirklicheit) való nyelvi kapcsolat, jóllehet a logikus analízisek nem eléggé világosak. A harmadik részben pedig Ale¹ Debeljak versét idézi horvát fordításban: egy értelmetlen madárcsiripelés hangjáról beszél, amely mindenütt dalként szól. A teljes verseskötetet triptichonként is olvashatjuk, amely a nyelvtől való félelemre vonatkozik, először is hogy kiszáradhat, másodszor pedig azzal, hogy egyre inkább kimondhatatlan, kapcsolatba kerül a valósággal s harmadszor pedig valamiféle fájdalmat fejez ki, szorongást és éppen ezért lendül támadásba és lesz ellenséges.
©alamun, mint költő, aki megközelíti a kimondhatatlant, a rejtélyt, a misztikumot, mely ugyan létezik, de csupán csak megmutatkozik és szinte kifejezhetetlen, egyfajta festészeti eljárással viszi végbe a mondanivalóját — absztrakt festészettel —, amely a nyelv segítségével fejeződik ki és annak asszociációs játékaival. És amint Wittgenstein a beszélt — szóbeli — nyelv filozófiájához tér vissza, miközben magának a szónyelvnek a korlátain egyfajta képfilozófia felé haladva igyekszik túllépni, éppen így ©alamunnak is úgy tűnik, hogy a tudatalatti és asszociatív érzések képeit a beszélt nyelv segítségével lehet kifejezni. Ez a fajta kifejezési mód korlátozott, valójában a nyelv nem elégséges ehhez, ugyanakkor érvényes rá „a nyelvem határai a világom határai” Wittgensteini kifejezés. Egyrészt fal, amelyen nem tudunk áthatolni vagy csak gyötrelemmel és szenvedéssel (miközben az értelem működik és nehezen feltámadt ige által), de leginkább csak egy játékos ugrással, ironikusan, tehát egy éppen olyan módszerrel, ahogy azok a szavak hozzánk érkeztek.
A legfőbb nehézséget a metaforikus nyelvezet filozófiai meg nem értése okozhatja, hogy nehéz követni a költőt kifejezési módszerének az útján, ott, ahol már út sincsen és ha azt hisszük, hogy ráakadtunk valamiféle útra vagy valamire, ami úthoz hasonlítható, járható, a költő azonnal minden nyomot el fog tüntetni maga mögött. Hisz nem véletlen, hogy annyi negációt találunk ebben a kötetben, ami arra is emlékeztethet minket, hogy hagyományos út nem létezik, nem járható már és egy rövidebb útra igyekszik terelni minket, ahol le lehet vágni pár métert, amely azonban számunkra úgy tűnik, hogy lehetetlenség járni, persze hogyha az értelemre és a logikára hagyatkozunk. Azonban nem lehet tudni, hogy egy vers miről is szól pontosan, csak sejtelmünk lehet róla, mindig marad egy bizonyos bizonytalanság: „abba az irányba” (Irányok), de hogy melyik irányba, ezt nem lehet megtudni; vagy „pontosan ott, akik leöltük a kecskét, mindannyian bűnbánatot tartottunk” (Fiatalság) ismét fogalmunk sincs arról, hogy merre van az ott. Vagy pedig ilyen megállapításokat találunk, melyek az egyszerű dolgokat tagadással határozzák meg: „hívószámom nem táska” (Sötét szemüveg); „a körgyűrűk a semmihez lennének erősítve” (Agua Blanca), melyek a lehetetlenség világába vezetnek minket, az abszurdumba és ezzel már közel járunk a nihilizmushoz. Különben is ez a tagadást csak látszólagosan lehetne nihilista elutasításnak nevezni, mert ismét kapcsolatban áll az értelem és a kifejezés alkalmatlanságával, a misztikával, mert amikor valamit tagadunk, sokkal inkább megközelítjük és állítjuk a dolgok lényegét, mintha azt pontos definíciókkal igyekeznénk meghatározni. Hisz amikor azt állítja, hogy „az éjszaka a fülembe hatolt” (Triptichon), észre lehet venni, hogy a hallás, az érzékek és az értelem a titokzatosság közelében elhomályosulnak, hiszen az, amit „lát” okozza ezt az állapotot.
A módszer, ahogyan ő a titokzatos dolgokat kifejezi, hogy ironizál, a szavakkal és a nyelvvel játszadozik, felhasználja profán és banális dolgokat, könnyen megbotránkoztathat minket — hiszen még mindig az értelemre támaszkodunk — ugyanis egy ilyen tevékenységtől, ami költészeti és a misztikával határos, a hagyományos értelemben vett fennköltség és szépség elvárását reméljük. Ugyanakkor sem a legalacsonyabb rendű lényeket (kutyákat), sem ezt az átélést „nem szabad megneveznem” magyarázza az Légballon nő Isten mellkasán című versében, csak egy másfajta kifejezéssel nevezheti meg (fa). Egyfajta ősi hiedelemről van itt szó, amikor is az embernek nem volt szabad kimondania az istenség nevét. Ha a költő nem is Istenről beszél, ugyanis róla nem lehet beszélni és ezt ő is jól tudja, a nyelven túli nyelvet használja, jobban mondva a nyelv szeretne megszólalni őáltala sajátos nyelvén. ©alamun prófétai magatartása, amely nagyon szembetűnő a korai köteteiben, csak annyiban változott meg, hogy nem beszél már közvetlenül saját küldetéséről, hanem több teret enged magának a nyelvnek, a nyelv küldetésének. Ellenben az, aki megközelíti a titokzatosságot, nem képes már az egyszerű emberek nyelvét használni, nem fog írni politikailag elkötelezett verseket, nacionalista „sanzonokat” és így tovább. Ezért változik meg költészetének a módszere, ahol nagyobb szerep jut a nyelvnek. Ezért is van itt akkora funkciója a dolgok más névvel való megnevezésének, pl. „A lepkék kagylógyűjtők” (Swietlickinek), „a jód négy malacból áll” (Grajena mellett), mintha megpróbálna egy újfajta filozófiai rendet teremteni, ellenben a „rend a réshangok számára létezik” (lásd a Fény c. verset). Ezzel a fajta gondolkodási módszerrel nagyon közel áll Wittgensteinhoz, aki azt állítja, hogy ha bizonyos dolgokat szavakkal szeretnénk kifejezni, akkor azoknak a jelentéséből csak pár százalék fog kifejeződésre jutni, a maradék többi pedig rejtve marad: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Vagy pedig ©alamun megfogalmazásában: ha nem lehet beszélni, akkor másfképpen kell beszélni… vagy másképpen szólni. Amint az első ember Ádám, minden dolognak nevet adott, ezt teszi ©alamun is, mert mint az új asszociációs nyelv és kifejezés mestere, arra érez ösztönzést, hogy az új és modern korszakban kifejezésre juttassa a dolgok valós lényegét. Asszociációk és megérzések által, játékosan és nem az értelem segítségével: „Új Csendes-óceánt alkotunk” (Reggel).
Ahogy minden dolgot megnevez, ugyanígy saját magát is. „Az én a gyepen ül és a közepet hámozza (A megtisztított csoportból), ám nehezen jut el odáig, egyre több és több levelet kell lehántania, hogy eljusson a lényegig. Mindegyik kötetben bőséges példát lehetne találni erre a az önmegnevezésre és úgy tűnik, hogy ©alamun az új köteteiben Proteuszhoz hasonlóan mindig újabb és újabb formát és nevet ölt magára, mintha nem tudná meghatározni önmagát, és kimondani. A nyelv szinte képtelen erre vagy mindig egy újabb jelentéssel kell bővítenie megnevezéseit.
Nem csak én.
Mindenki, akit megérintek,
ennek a lángnak
a táplálékává válik.
— mondta ez egyik balladájában. Mintha az egész világegyetemmel egy lenne és ugyanakkor minden dologban is jelen van. A nyelv mindenhatóvá teszi, a nyelv, amely mindenható és ugyanakkor kimondhatatlan, hiszen rajta keresztül lehetséges minden dolgot kimondani. Ezért magát és az egész teremtést is legkisebb alkotóelemeire szedi szét: „Már mindent átéltem és most már csak gyilkolással foglalkozom” (Találkozás Kupkával), hisz ez is kapcsolatban áll a kutatással és a megnevezéssel. Ebben az új kötetben pedig a következő példákat találhatjuk erre: „a fehér fától származom … Szt. Bernáttól, a Medvétől, mit a feszes agyag benőtt” (Irányok); „kő vagyok, hisz pecsét vagyok” (Foltos). Majd pedig Krisztussal hasonlítja magát össze, akit előző köteteiben szeretett volna túlszárnyalni és vele versengett, de meg kell állapítania, hogy „Krisztus perzsel”, (Fény), de nem tud mellette elmenni: „Krisztussal arra vártunk, hogy össze-félre tegyenek (Magna Carta) vagy
Fiatalkoromban Krisztust rajzoltam.
Most már nem merészelem.
Most érintem.
(Irányok)
Vajon létezik-e valamiféle szabály ennek a nyelvi játéknak a felfedezésére? Az első kötettől (Póker, 1966) megkezdett póker parti még mindig tart, ám nem tudjuk, hogy meddig: „A fene se tudja, fogalmam sincs, meddig fajulhat ez játék” (Painted desert). Talán meg lett szakítva, de inkább jellemző rá a játék változatossága. A játék szenvedélyes és egyfajta „játék a lélekkel” (Maszkok), mely néha úgy tűnik, hogy egészében lett feltéve egy lapra. Ahogy Wittgenstein megállapítja, hogy bizonyos szavakat nem kell megmagyarázni, elég az, ha valakinek megmutatjuk és tudni fogja miről is van szó, hiszen születésünktől fogva ismerjük azok jelentését. Úgy ahogy a sakknál meg lehet állapítani a játék logikáját, ha egy kis ideig szemléljük annak folyamatát. ©alamun pókerénél is hasonló a helyzet. Jóllehet ennek a játéknak a neve póker, de egyfajta újabb szabályok mindig meglepetést okozhatnak a számunkra. A játék ugyanaz, csak a szabályok változnak egy kissé. Csak figyelemmel kell kísérni ezt a játékot és előbb-utóbb eljutunk egy bizonyos felismerésre. Meg is nevezhetjük ezt, de nem tudjuk teljes egészében megközelíteni, mert ha azt mondjuk, hogy ez és ez a pontos játékszabály, akkor az már nem is lesz póker játék, hanem valami más, csak egy pókerhez hasonló játék. A játék legfőbb szabálya az, hogy nincs szabálya, lehetetlenség teljesen megnevezni és kifejezni azt, annyit tudhatunk csak róla, hogy folyamatosan tart és mindig új meglepetésekkel szolgál. Nem is kell megérteni, egyszerűen csak játszani kell vagy egy értelmen túli módszerrel megközelíteni. Ugyanakkor mégis itt-ott fel lehet fedezni egy-két játékszabályt, a logikátlanság játékmenetét, melyben a logikus rend fejre állt, pl.: „zsebeim az igékben van” (Wittgenstein árnyéka) és nem pedig az igék a zsebben, ami szintén érthetetlen; „a járdának fáj, ha ráesem” vagy „valójában a vonatok ásták ki maguknak az alagutat”. (Fény).
Ahogyan a nyelvi játék a póker játékkal együtt folytatódik kötetről-kötetre, úgy az irónia is. A Beletrina Könyvkiadó kijelentése, hogy „a kötet gondoskodni fog a költészet ínyenceinek a hahotázásáról”, kissé túlzásnak minősül számomra, hiszen a fájdalom sokkal inkább jelen van ebben a kötetben (pl.: Ha itt; Lélegzetem…Lélegzetem). Azonban az tényleg igaz, hogy itt nagyon sok briliáns és szellemes nyelvi értelmetlenséget találhatunk, de ez is inkább csak mosolyra fog késztetni minket, pl.:
„Poncius és Pilátus a tautológia, akik nem hokiütővel
tolják a pókot, hanem répával. (Wittgenstein árnyéka)
Cipészt keresek
az övem lyukához. (Triptokhon)
Ha a dongó szemét megnöveled,
a darazsak öngyilkosok lesznek. (Swietlickinek)
A hangya vékony és dagadt.
A mentőövtől fájdalmai vannak. (Kalla)
De mégse fogunk nagyon hangosan felnevetni, hiszen a költő szándéka nem az volt, hogy vicceket írjon és nem is bohócként szeretne fellépni itt. Humora és iróniája is a fájdalomból ered vagy pedig a fájdalom járja azt át, tehát nála ez a két fogalom elválaszthatatlan egymástól. Iróniájának a forrása is a nyelv és a nyelvi játék, vagy pedig a lét elviselhetetlen nyomása, amire iróniával vagy fájdalommal reagál:
Himbálóznak a csontjaim,
mert valaki plomba fűrészelővel
vagdossa.
(Találkozás Kupkával)
vagy:
Reggel tájt ítéltek halálra.
Vetkőztették le életem, s lettem
könnyed.
(Szergej)
Wittgensteinnal együtt mondhatnánk, hogy a „fájdalom nem valami, ugyanakkor nem is semmi”, ami nagyon is jelen van itt, amiatt is, hogy költészetét nem értik meg:
„mely már réges-rég nem hiteles.
Saját ragyogásától rothad”. (Dal)
Ebben a versében annyira jelen van a költő saját önkritikája költészetét illetően, melynek módszerei megváltoztak és meg nem értéssel fogadják. A nyelv önkritikája, amely mindezek ellenére kénytelen küldetését teljesíteni, jóllehet halálra van ítélve és rothad. És éppen azért, mert sikerül az ellentétes fogalmakat összetartania, lehet örök.
Ligeti György egyik interjújában azt mondta, hogy csak „csúnya” zenét képes komponálni, annak ellenére, hogy valami szépet szeretne és egyáltalán nem érti, hogyan képes Arvo Pärt olyan szép zenét alkotni a mai korban. Valahogy így van ez ©alamun költészetével is, lelkesen olvassuk a Ballada Métka Kra¹ovec kötet verseit és a ’90-es évek végén csodálkozva szemléljük, hogy mi is történhetett a költővel, mert nehezen követhető, de nem csak ő, hanem a nyelvezete is. Az első nyilvánvaló észrevétel az, hogy kevesebb szerelmi témájú verset találhatunk ezekben az új kötetekben vagy pedig nagyon rejtetten vannak kifejezve és alig észrevehetők. A szenvedélyes szerelem a nyelv iránti szenvedéllyé alakul át.
„Nem/
simogatom apró tested, Métka./
Messze vagy és a nyelv közel./
Falkákban fal engem.”/ (Dal)
Ennek ellenére sok év után ismét találhatunk egy igen szenvedéllyel teli verset, melynek a címe: Ha itt.
Ahogy a dadaisták nyereménypályázatot írtak ki arra, ha valaki meg tudja fejteni a dada szó jelentését, éppen így ©alamun költészetét illetően is megtehetnénk ezt, hogy mi az ő nyelvezetének a fenoménja. A válasz talán a költő egyik versében rejtőzik:
„Ha itt nem gondolkodom, sehol se gondolkodom” (Ha itt).
Vagy jobb lenne azt mondani: sohasem gondolkozom. De ezt a választ még tanulni kell. Ennek a nyelvnek az egyedüli megértése a gyönyörben és a nyelvi játékban áll, persze nem gyötrelemtől mentesen, de ha az jelen van, akkor már tudni fogjuk, hogy értelmünk meg lett terhelve. De tényleg oly közel van a nyelv? Nemde inkább az értelem?! És ki merészel belépni ebbe a játékba, hiszen szívesebben
És így vízzel göngyölöm be magam, spricceléssel és
tiktakolással, mert ami szépen tiktakol, enyhíti a fájdalmat.
(Ha itt)
Ki merészeli megállítani ©alamunt, magát a nyelvet — mely „szélesedik, de nem növekszik” (Peter Kol¹ek), mindig újabb játékba kezd, a végtelenségig tágul, irány nélkül a szavak labirintusában?
JEGYZETEK
[1] Dionüsziosz Areopagitész: Misztikus teológia (ford. Erdő Péter), In: Az isteni és az emberi természetről. Görög egyházatyák. Bp., 1994. II. kötet 59 old.
[2] Unklar im Tractat war mir die logische Analyse und die hinweisende Erklärung. Ich dachte damals, dass es eine 'Verbindung der Spreche mit der Wirklichkeit' gibt.