Az evolúció: alkalmazkodás. Alkalmazkodás a körülményekhez. A környezethez. Akkor hogy jöhettek létre a gerincesek? Ez az egy gondolat bánt engemet és egyre inkább. Nem a hiányzó láncszem foglalkoztat, jelesül az egyes fajból a másikba progrediáló átmenet problematikája, mely a reaktivált kreakcionisták közt mai napság a vezérmotívum. Illyés óta tudnivaló, hogy mindenki szem a láncban, de továbbra is kérdés hogy miképp vannak, lehetnek egyáltalán a gerincesek? Miért gerinces valaki?
Hogyan juthatott el a fejlődés a gerincesekig, ha lényege szerint amúgy az alkalmazkodásról szól? Alkalom szüli az evolúciót? Tolvaj, fogják meg! Rózsafűzés a hátunkban szemenként folyvást imádkozunk. Húzd ki magad, mondja a doktor néni a mindig rossz tartású kamasznak. Hogyan fajulhatnak idáig amikor az evolúció: adaptáció. Adaptáció. Abszurdum. Mimikri. Nézz a botsáskára. Három per hármas ügynök. Beépült a növények közé, pedig hát állat az istenadta. Európai a fehérek között. Thomas Mann is ügynök volt, európai létére beépült a fehérek közé. De a hóbagoly szintúgy megalkuvó, fehér ő a fehéren. Micimackóként hózik, avagy amint Hofi és társa Koós által tudjuk: lehet egy macska is megalkuvó. Ha a hóbagoly felvállalná, hogy vörös, az egy politikai kiállás volna. De a sajtóegyensúly végett akár narancsszín hóbaglyokat is vizionálhatunk magunk elé, hagymázos gőzöléssel, copyright Madách Imre.
Az evolúció, akár egy titkosszolgálat. Olyan, akár a CIA. Vagy a MOSZAD. Vannak akik szerint egyébként az egyik szakállas, a Marx Jeruzsálemből, a másik szakállas, a Darwin New Yorkból kapta a parancsot, az osztályharcra és az evolúcióra. Éljenek az összeesküvés elméletek, avagy boszorkányok márpedig nincsenek és holocaust se lesz soha. Mindez úgy is összegezhető, hogy élőben ne bízz. Aki csak él, az mind fedett ügynök. Incognito ego sum. Teszi magát, míg meg nem hal, vagy meg nem ölik.
Most úgy gondoljátok, hogy viccelek. A tréfa nem vicc, a metaforának pedig nincs szakálla, szakállas metafora nincs, a metaforák borotválkoznak, az aforizma persze más tészta. Odáig nyilván vicc, hogy az evolúció során miképp is alakulhattak ki a gerincesek. Az viszont már valódi probléma, hogy a gerincesség minta metafora miképp egyeztethető össze az evolúció puhatestű logikájával. Elgondolkodtató, hogy a folyamat, ami által a modern mítosz szerint végül is minden lett, mily gyökeresen különbözik attól a belső világrendtől, mely az embernek való. A parazitizmus, a túlzott koogzisztencia, az alkalmazkodás, a félelem, a bujkálás, az adaptáció, a mimikri, a megtévesztés, a rejtőzködés: erkölcsi páriák a morális univerzumában a bátorsághoz, a gerinces kiálláshoz, a dolgok nyílt színi felvállalásához, megvallásához képest.
Az ember látszani szeretne, megnyilatkozni, kinyilatkoztatni és felszólamlani, de sok beszédnek sok az alja, ímhol az evolúció alj világa bennünk folytatódik tovább, hiába beszélünk, hiába veti szét főemlős elménket a hovatovább dizinalizált arányú sok információ, a lényeg változatlanul rejtve marad. Fedett ügynökök vagyunk a betondzsungelben a magunk bajával. Pofázva is elmondhatatlanok. Inkognitónk az evolúcióból megörököltetett. Végtelen belső nagyságunkat a társadalmi kényszer rendre csekélységünkbe zárja, mintha bennünk az ember nem volna mindig óriás — copyright Iljin és Segal. „Incognitóban sohasem járni. Lehetetlen. A nagyság átka. Pardon, a kicsiség átka.”
Felnőhetünk-e vajon feladatunkhoz így, emberbe zárva, tárva? Öt álló napon keresztül a Big Brother-házban magam játszottam de nem voltam én. Az sem biztos, hogy a lényeg az igazság-e vagy fordítva. A szép például nem mindig igaz, de az aktfotó igazsága mégsem a slafrok. A smink a divatban a legtisztább őszinteség. A pávatoll a hiúságunkat igenis legyezni méltó, méltó és igazságos. Én fölemeltem szívem az Úrhoz és szolgálatra jelentkezem.