Kardoznak annyit,
egyre élnek,
zavarognak még
és remélnek,
száguld bennük a vérmes éter,
combjuk között nem lóg katéter,
igaz, bár én ezt meg nem értem,
csak értem vívnak ők, csak értem!

Hatalmas hárfa
két térde közt
lombosan verítékezett
hajába fonta gallyait
állán csorgatta
gyantás leheletét
a húrok nyelvébe vágtak
kiserkenő vére
késként szaladt
a törzsbe
mint nyesett nyakú
bábu ölelte
vállat vonva
vonóját.

Kosztümös neuron
ingerületektől ingerülten
idegtépő pályákon
rezegtet megrendelést
reptet székeket és tollakat
villanyvonat serceg
lábai közt
szűk szoknyájába
szorul a glóbusz
alfele.

Porfeledő hajamat, a szőkét
kert mocsarába beszúrt, karókból
párolgó, zizegő, kivénhedt
szürke pereny koszorúzza egyszer
túl szigorúra, anyám.

A legfelső emeleten
hóoszlopok hevernek
fonnyadt roppanásban,
antennák között csattogtat
a szél elavult rongytérképeket,
fémhulladék-darabok hegye
szúrja a buckák
fűcsomós, kiszáradt ölét,
az éj lihegve csípi
párásra szemem.