(Gabes és Sanyi)

Éjjel félkettőkor a szombathelyi gyorssal érkezett a városba. Gyalog indult el az állomásról, s valahogy az volt ebben a legmegnyugtatóbb, hogy nem is tudta, hova. Szerette az éjszakai város bársonyos nyugalmát, szertelen képzelgésre ösztönző csöndjét. A gesztenyesor fekete alagútját becsukott szemmel gyalogolta át. A belvárosi kis téren mindannyiszor megállásra késztette az egyik sárga házfalból kinyúló, fekete keretbe foglalt, fekete mutatójú kerek óra. A szűk sikátorok nappal a járókelőktől kiismerhetetlen labirintusa ilyenkor megadta magát a metafizikának. Kisimult és megvilágosult, akár a hitben boldogult feloldozottak tekintete.
Napokig tudott volna gyalogolni ebben az örök éjszakában, cél és irány nélkül, a semmi szorongó iránytűjével agyában, lábában a kegyelmet nem kérő halálraítélt konok megszállottságával. Csak menni, tékozló közönnyel, csak menni: bele a tavaszba.
Első barátjának lakása előtt hatalmas barna kapu állta útját, a könyvesbolt neonfényes kirakatából kedvenc írói szellemtorzói vigyorogtak rá.
A bár csillogó kietlenségével olyan volt, mint egy aprócska lámpák milliárdjaival kidekorált lelakatolt fedelű mohazöld esztrádzongora: önmaga szentimentálisan lehangoló, nevetséges díszlete. De díszlet volt csak ő is, az Utazó, paravánok mocskos porbarlangjában bujkáló, szeszek lángjának árnyaiban saját valóságát kereső bábfigura. Elfajzott (urbánus) Platón, vad ezoterikus bulik felségjelzés nélküli rozsdás hajója.
*
Csak semmi beszélgetés szakállas, súgta oda neki megvetően a büfékocsi aranyláncos őre. Aztán mégis ő kezdett bele, amikor a sört töltötte ki. Tudod mi a lényeg öreg, kérdezte tőle immár bizalmasabb hangon, mire ő önkéntelenül bólogatni kezdett, mintegy a vonat hintázását kiegyensúlyozandó. Tudod ám, a francokat tudod… Egyhelyben állunk itt ebben a rohadt kocsiban és mégis haladunk… de hát egy ilyen szakáll-madár mit is érthetne ebből. A vonat, akár egy frontszerelvény, dugig volt katonákkal. Vedeltek, mintha csak ezzel elodázhatnák a visszatérést. Vedeltek, és persze fizettek, a büfés pedig kényszeredetten unatkozó pofát vágott.
De azért ehhez képest, idézte föl a bárszéken a vonatbeli ködképeket az Utazó, az legalább élet volt. Sört ivott, és az üres placcot bámulta. Másfél óra is eltelt, mire elszánta magát e lények nélküli üvegkriptából való menekülésre.
Mire kitalált az éjszakából, reggel lett. Második barátja és barátnője munkába készülődtek, amikor meglepte őket.
Amint fölébredt, szörnyű csuklás kezdte gyötörni. Emlegetnek, tehát még vagyok, gondolta a dezertőr. Hazatérő barátja egy sörözőbe cipelte, ahol a pincérlány kristálycukros citromlevet javasolt a csuklást megállítandó, ám hamarosan kénytelenek voltak áttérni az unicumra. Mindhiába. Aztán a pincérlány dögös avantgarde kazettát csúsztatott a magnóba, amit az átellenben zsugázó és felvágottat falatozó férfinép ádáz gyűlölettel konstatált. Haladjunk, szólt oda barátjának, ki ebből a középkorból a szikrázó napfénybe. A borozóban fasírtot evett, mert egyedül azt tudta csuklás közben lenyelni. Egymás után két kedves asszony tévedt az asztalukhoz, és mindketten ugyanazt kérdezték: mi van vele. Egyiküknél fehér keretes fekete napszemüveg volt, a másiknál ötszáz forint. De ez a délután a csuklásé volt, nem a válaszoké. Barátjával, a napszemüveggel és az ötszáz forinttal sétáltak ki a délutánból.
Én nem hiszek semmiféle rehabilitációban, mondta az utcán nekik az a férfi, akit Péternek hívtak. Jegyezzétek meg, hogy én a saját magánügyem vagyok. Társa, a bokszoló-orrú heherészve bólogatott, és hozzátette: kinek mi köze hozzám. Nagyokat kacagva lapogatták egymást, amitől a csuklás csak tovább fokozódott. A szőke lány, barátja barátnője, így az ő barátnője is, vacsorát tálalt de a csuklásnak nem volt étvágya. Leheveredtek a tévé elé és hirtelen egy poros, szürke dokumentumfilmben találták magukat. Alvást színlelt, hogy csuklását megtévessze, hogy végre leszámoljon vele, mire valóban elaludt. Azt álmodta, hogy harmincöt percig nem vett levegőt, csuklása megállt, s hogy ez alkalomból egy színtelen dokumentumfilmet forgatnak róla, amit ő egy árnyékképes készüléken átlát.
A hajnali első személlyel hagyta el a várost. Fehér bőrű, tavaszarcú diáklányok ültek szemben vele. Szépek voltak és időtlenek.

(Lajos)

Hatvan körüli kopaszodó, mozdulataiban, mimikájában az őrültek magabiztossága. Talán pincér lehet, fehér pincérkabátjáról ítélve.
Ismert figura a Bástya presszó teraszán. Megszokott műsora, hogy a nyakába akasztott fényképezőgéppel, az asztalok között járva-kelve fotózik, olyasformán, mint ahogy a háborús filmekben tüzelnek: csak lő és lő, de sohasem tölt. Ám az sem kizárt, hogy tényleg van film a gépben… Most éppen bent, a fiatal lányok asztalához ül és beszél. A lányok, láthatóan ugratják és nevetnek rajta. Tegezik, Lajosnak szólítják. És Lajos rendel: a négy kólához egy üveg vörös bort, majd feláll, és hastáncos mozdulatokkal körültáncolja a viháncoló lányokat.
Diplomatatáskák az asztal körül, és beszéd foszlányok: „…az orvos mondta, hogy menjek férjhez, akkor elmúlnak a panaszaim…”
Nagy nevetés. „Hát akkor miért nem mész?, anyádék nem szólhatnának semmit, hiszen a doki javallotta.” Fodrásztanulók lehetnek, mert most csak úgy, az ujjukkal „megnyírják” Lajost.

(Ági)

— Szeretsz élni? — kérdezem Ágitól. Odakünn a (a presszó panorámaablaka mellett ülünk) hatalmas pelyhekben hull a vizenyős márciusi hó.
— Persze, hogy szeretek — válaszolja, és belekortyol az üdítőbe. — És miért szeretsz? — folytatom tovább a faggatózást. — Mert sem előttem, sem utánam nincs más, ami én vagyok — mondja, miközben keze az üvegpohárral játszik.
Csupa szenvtelenség ez a huszonhat éves lány, hiányoznak belőle a kortársaira annyira jellemző átlagreakciók, sztereotip pózok. Ági más. Az érettségi évében Thomas Mann Doktor Faustusát olvassa, de filozófiából „nem felelt meg”, mert tanárnőjét figyelmeztetni merte hiányos ismereteire. — Utána többé soha nem mentem be az órájára.
Katasztrofális jellemzést kap, s így nem is veszik föl főiskolára. Elit osztályba jár, angol tagozat, többségében vezető beosztású fejesek csemetéivel.— Csóró voltam nagyon. Három évig ugyanabban a csizmában jártam, a négy év alatt két szoknyám volt.
Egy ipari településen él szüleivel és húgával, a gími után egy óvodában helyezkedik el, amit azonban hamarosan ott hagy. — Képtelen voltam megszokni, hogy nem lehet egyformán szeretni valamennyi gyereket.
Amikor gyerekkoráról kérdezem, ezt mondja: — Négy vagy öt éves lehettem, amikor apám büntetésből bezárt a fürdőszobába, majd ottfelejtett, s én órák hosszat kuporogtam a kád peremén. Nem mertem szólni. Ági. Goethét, Racine-t, Corneille-t olvas, moderneket, úgyszólván semmit. — Ugye meglehetősen korszerűtlen vagyok? — kérdezi.
Moziba nagyon szeret járni, de egyedül nincs hozzá kedve: — Csak addig kell, hogy mellettem legyen valaki, amíg bemegyünk és kijövünk, közben úgyis egyedül vagyok.
A gimnáziumba szerelmes volt egyik osztálytársába, de úgy, hogy nem vette észre ezt a fiú. — Amikor már nem bírtam, kirohantam a folyosóra sírni és dühöngeni. Ági szerint „az élet egy gesztus”: — Az emberek többségének nincs stílusa, nem tud, vagy nem mer önmagával szembesülni, fel sem merül benne saját üressége, hiszen nem tud róla. — A szavaknál többet érnek, érthetőbbek az elhallgatott szavak. Saját lényegünk nem tartozik senkire. Ízléstelen másokat terhelni magunkkal.
Camus Közönyét még harmadikos gimnazista korában olvasta: — Egyszerűen nem értem, miért volt a többiek számára különös, abnormális Mersault viselkedése. Szerintem teljesen átlagos volt.
Ági. görcsös magánya csak látszat. A létezés páncélja: „Úgyis csak azokat riasztja el, akik egyébként is hiába akarnának hozzám közeledni. Nincs bennem semmi szeretetreméltó, tízből kilenc menekül előlem…

(Kávés)

A kávést még újságkihordó korszakomból ismerem. Svejcisapka, ócska öltöny, melynek nadrágja a bokáját veri. Kitaposott fekete magas szárú cipőiben hatalmas léptekkel jár. Szinte befelé bámul, szemei bambán kutatják a számára -úgy tetszik - felfoghatatlan világot. Szájában az elmaradhatatlan cigaretta, amelyet hüvelyk- és mutató ujja közé szorítva, szemmel látható gyönyörűséggel csonkig szív. Az utolsó slukk előtt megáll, ezt a többinél is tovább tartja a tüdejében. Csak és kizárólag kávét iszik, de azt félelmetes mennyiségben. Sohasem ül le, a duplát egy hajtásra issza ki. Mindig egyedül van, beszélni még senkivel sem láttam. A kocsmákban és presszókban mindig csak egy kávéra valót kéreget. Ismerik, így mindig összejön a pénz. Állítólag napi harminc-negyven adagot képes meginni. Ennek ellenére én még sohasem láttam izgatottnak.

(Kukorica papa)

Az öreg volt sokáig az egyetlen valódi hobó Fehérváron. Vastag télikabátja a legnagyobb hőségben sem került le róla. Nyugdíjasként tisztességes summát vett kézhez havonta. Mivel állandó, bejelentett lakóhelye nem volt, a postás a nyugdíját az utcán kézbesítette. Nyáron a Könnyűfémmű melletti kukoricásban aludt. Kukorica papának hívta mindenki. Télen a lakótelepek csőfolyosóiban húzta meg magát, amíg a lakók meg nem unták, és el nem kergették. Az esős, hűvösebb őszi idő a buszpályaudvar várótermébe kényszeríthette. A szociális otthonból folyton megszökött, nem tudta elviselni a bezártságot, a magatehetetlen öregek látványát. Bár nyugdíjából szerény albérletre is futotta volna, ő inkább, betegségei és idős kora dacára, ki tudja miért, a csavargást, a létbizonytalanságot választotta.
Kedvenc tanyája a Tujner büfével szemközti buszmegálló. Mesélik, hogy a Fiskális utcai kápolnát a takarítóasszony egyszer nyakon öntötte egy vödör vízzel. Mindhiába, másnap este újra bevackolta magát. Amikor a rendőrkocsi megjelent, hogy a kórházba vigye, kézzel-lábbal tiltakozott, ő nem csinált semmit, nézzék meg, neki szakmája van, ő dolgozott, de már nyugdíjas. A kórházban — mint már annyiszor — megfürdették, lefertőtlenítették, megvizsgálták, majd kiengedték,

(Honore de Balzac)

Őt is, miképpen jónéhányunkat az idő tájt, Bihari, a hírlapíró mentette meg attól a szégyentől, hogy egy átlagos, magyar néven szólíttassék, s nevezte el Honore de Balzacnak. Bihari keresztapai szenvedélye nem ismert határokat, engem például — gyámhatósági főelőadói múltamat gyakorta fölemlegetve — Árvaszékinek hívott. Ászt, a műkritikust pedig Buzdogánnak, mivel hogy ő egy Mihók nevű hölggyel osztotta meg a redakcióban a szobáját. (Mihók és Buzdogány a bányász-mitológiai gonosz koboldjai.)
A korrektor vonásaiban tényleg őrzött valamit a zseniális francia író egykori dagerrotípiákról ránk tekintő képmásából. Ugyanaz a kissé puffadt, mégis markáns arc, fület eltakaró csapzott haj; az elhivatottságot és erőt sugárzó makacs koponya meg mintha egyenesen a fehér, kihajtott ingnyakból nőne ki. És azok, az apró, sötét, szuggeráló, az örök kutatás lázában égő szemek! Aztán a kétmázsás tekintet, amely lézerként metszi át a halandót s bozótvágókésként vág magának utat az örök emberi színjátékok áthatolhatatlannak tetsző dzsungelében. Ránézésre legalábbis ilyennek láttam a mi helyi Honoren-kat, a városi nyomda megbecsült korrektorát.
Hogy megvoltak-e benne a kísérteties hasonlóság sugallta készségek, azt igazából sohasem sikerült kideríteni. Nem valószínű, hogy a mi Honorénk annyi mindent összeírt volna életében, mint a hipergrafomán klasszikus, akinek nevét baráti körben viselte. Azt sem tudtuk biztosan, hogy írással foglalkozik-e mindenesetre Bihari, akinek jó érzéke volt az ilyesmihez, erről határozottan meg volt győződve.
A nagy Balzac-kal ellentétben, Honore felettébb szemérmes természetű férfiú volt, mi több kóros önbizalomhiánnyal látszott küszködni. Ez irányú fogyatékosságait alkoholtartalmú italok fogyasztásával igyekezett palástolni. Hasonlóképpen hozzánk, olykor ő is jelentős sikereket ért el a nonprofit önmegvalósításban.
Abban viszont valamennyien egyetértettünk, hogy Honorénál olvasottabb ember még nem koptatta Mariska néni bögrecsárdájának hokedlijét. Pedig járt oda mindenféle tanult figura: újságíró, nyomdász, kiugrott katonatiszt, az MSZMP nagy sárga házából (tényleg olyan színe volt) rendszeresen ide tévedt valódi politikai munkatárs, s mellettünk legnagyobb gyakorisággal a párt-archívum félgyomrú munkásmozgalmi dokumentátora.
Ám Honore olvasottság dolgában kenterbe vert mindannyiunkat. Mennyiség és alaposság tekintetében az egész megyében nem akadt vetélytársa. Mert ki merte volna magáról azt állítani, hogy naponta betűről betűre elfogyaszt egy napilapot?! Hogy az egyéb kiadványokról, folyóiratokról, hetilapokról, és más eseti periodikákról, amelyek átmentek Honore kezén, jobban mondva a szemén, már ne is beszéljünk.Mások fejében fogant betűk és szavak ólomlenyomatait tapogatta végig, meg-megnyikorduló nyakcsigolyával, csigamozgásra emlékeztető szemradarral: magányos világítótorony a szövegóceánon. Mindent megolvasott válogatás nélkül, legyen az termelési riport, halálesetről szóló értesítés vagy apróhirdetés. „Tudjátok, a korrektor olyan mint a disznó, mindent fölzabál, amit elé tesznek”’, mondta a kevés alkalmak egyikén, amikor ennyit beszélt.
Honorének nem volt családja, legalábbis soha sem beszélt róla, olybá tűnt számomra, mintha a térd alá érő, öreg, posztó télikabátja lenne az otthona, amit sem a kocsmában, sem a bögrecsárdában egy pillanatra sem vetett le magáról. Összenőtt vele, mint ahogy összenőtt a szívében őrzött feltörhetetlen magánnyal. Férfiember ritkán beszél az érzelmeiről, torkát szorongató kétségeiről, a tehetetlenségéről, ami megfertőzte a lelkét. És Honore megveszekedett férfi- ember volt. Olyan, aki negyven körül megreked az egyedfejlődésben, s attól kezdve az életkora meghatározhatatlan.
Pedig tőle is meg kellett volna kérdezni, hova megy haza. Például akkor, sok ével ezelőtt, karácsony előtt néhány nappal. De mi nem tartottuk illendőnek az ilyesmit. A helyi lapszerkesztőségének szittyós avantgarde-ja aznap délelőtt a „ Kis piszkos”-hoz címzett vendéglátó ipari egységbe tette át a székhelyét. A Városgarázdálkodási Osztály munkatársai, vagyis haverjaink, derék kukás testvéreink hívták meg a stábot egy óévbúcsúztató beöntésre, megünnepelve tizenharmadik havi éhbérüket. No meg egyik cimborájuk, Lakatos Dodó szerencsés megszabadulását a Országos Ideg- és Elmemegfigyelő Intézetből, ahol börtönre való alkalmatlanságára való tekintettel húzott le huszonnyolc hónapot. Dodó, immár ötödik alkalommal., súlyos testi sértés deliktumában volt érdekelt.
Honore délutános volt a nyomdában, így aztán csak módjával ivott. Pedig Lakatos Dodó kétpercenként kérte ki neki az unicumokat, úgyhogy a kocsma hosszanti falára fölszerelt „könyöklő” úgy festett, mint egy olyan céllövölde, ahol féldeci unicummal megterhelt poharakra lehet célozni. Honore déli egy óra körül köszönt el tőlünk, Ászt és Dodót megölelte, s kellemes karácsonyt kívánt mindenkinek.
Szilveszter napján Mariska néninél melegítettünk be az éjszakai bevetésre, amikor a szokottnál is fakóbb arccal megérkezett Gyuri, a mettőr. Három deci ezerjót tett elé azonnal Mariska néni, de a nyomdász csak komoran bámult maga elé, s nem nyúlt az italhoz. Aztán, amikor már mindahányan kérdően néztünk rá, kibökte, hogy meghalt Honoré. Karácsony másnapján a szomszédok unszolására a házmester feszítette fel az ajtót. A rendőrorvos szerint valamikor szenteste táján érhette szívbénulás.