Toma¾ ©alamun (1941) eddig az egyedüli kortárs szlovén költő, akinek sikerült a szlovén irodalmat becsempésznie a Mappa Mundiba. Biztosan az a költő, akit minden általános műveltséggel rendelkező szlovén ember ismer és akinek még most se tudják „megbocsátani” Póker (1966, 1988) kötetének ezeket a bevezető sorait: „Törzsem látványa elfárasztott, és kivándoroltam”[2]. Köteteinek csak Szlovéniában szédületes számai vannak, az idén adták ki 35. verseskötetét, idegen nyelvre lefordított köteteinek száma pedig már elérte a 45-öt. A New Yorkban kiadott The Selected Poems of Toma¾ ©alamun antológia kötete is említésre méltó, hiszen ezzel zenitjét érte el ©alamun csillaga. Ugyanis az Ecco’s of Modern European Poetry sorozatkötetében jelent meg. Magyarul 1993-ban jelent meg tőle versválogatás a Jelenkor Kiadónál, 2006-ban pedig a Bábel Kiadónál.

Melyek azok a költők, akik döntő hatással voltak a te költői, lelki egyéniségedre? Létezik valamilyen közös nevező köztük és közted, amelyet műveikben és személyes sorsukban véltél felfedezni, ami igen autentikusan és hitelesen nyomta rá pecsétjét a te költői mitológiádra?

Amikor költővé lettem illetve amikor ez feltárult előttem, nagyon keveset foglalkoztam a költészettel. Dane Zajc[3] csinált belőlem költőt, amikor a verseit jött el felolvasni a Bölcsészkarra. És még Braco Rotar, aki akkor a legjobb barátom volt. Már maga az a tény, hogy költővé váltam, ezek után egyre inkább meghatározta mindazt, ami körülöttem zajlott. A középiskolából ismertem Rimbaud-t, Apollinaire-t és ®upanèièot[4]. És ha most visszagondolok, akkor az én első verssorom „Törzsem látványa elfárasztott, és kivándoroltam” Apollinaire „`A la fin tu es las de ce monde ancien” verssorának a direkt fordítása volt, annak ellenére, hogy akkor erről tudomásom lett volna, és kétlem, hogy nagyon is olvastam volna őt. Az első időszakban nagy hatással volt rám Blake, Whitman, akit ®upanèièon keresztül fedeztem fel. Persze még Dante is, akit a középiskolában olvastam, Perugiaban pedig hallgattam a Lecturo Dantist, de ez még akkor volt, mielőtt költővé lettem volna. És Eliot, akit szlovén fordításban olvastam. Eliot hatására kerültem Pound befolyása alá. Eliotot úgy éreztem meg, mint egy szöveget, amely egy intézménybe zár be engem, a katolicizmus keresztjébe, úgyhogy Pound az ő dühével, erőszakjával és skrizoféniájával sokkal inkább volt felforgatóbb és költőibb. Különösen nagy befolyással volt rám Hlebnikov szerb fordításban. Ha visszaemlékszem egy pillanatra, amikor is valami hihetetlenül megrázott, akkor az Allen Ginsberg volt, az ő Üvöltése, amelyet horvátul olvastam. Igazán pedig John Donne angol költő.

Még ezt is hozzátenném: ezek közül a költők közül némelyeket csak olvastam, másokat személyesen is megismertem, találkoztam velük, ezért nagyobb hatással voltak rám. Az első időszakból pedig mindenképpen Dane Zajc volt a legnagyobb hatással rám.

A második időszakomban Vasko Popa tett nagy hatást rám, aki, miután személyesen is megismertem, még inkább hatott rám. John Ashbery, akit akkor még csak olvastam. No, persze Edvard Kocbek[5] is. De ugyanakkor tőle féltem is, mert akkor túl erős volt a számomra. Megpróbáltam elmenekülni és kitérni előle, nem akartam az ő befolyása alá kerülni, persze… Pound után felfedeztem W. C. Williamsot. Aztán jött Iowa[6]. Itt voltak a már említett igen befolyásos költők: W. C. Williams, Wallace Stevens, Charles Olson, a számomra nagyon sorsdöntő John Ashbery, barátom és akkor még egyetemista Bob Perelman és Louis Zukofsky. Bob és köztem igen erős kapcsolat alakult ki. Jóllehet 10 évvel fiatalabb volt nálam, de együtt kezdtük Amerikában és együtt küldözgettük verseinket a folyóiratokhoz. Akkor igen kitűnő verseket írt és nagy befolyással volt rám, amint én is őrá. Iowában nagy befolyása volt César Vallejónak. Általa fedeztem fel Gottfried Bennt. De nem hinném, hogy itt csak befolyása lett volna. Most pedig azokat a költőket sorolnám fel, akiket nagyra értékeltem és akikről úgy éreztem, hogy szinte belém hatolnak. Ha ez egyáltalán észrevehető, nem tudom. Aztán Fernando Pessoa, Murn[7] és Kavafis következtek. 1976-ban Iztok Osojnik[8] befolyása alá kerültem. Amikor megismertem őt, egy olyan érzés fogott el, hogy költészete valamiképpen szétszerelt. Hosszú ideig volt inspirációim forrása. Aztán lassan felfedeztem Rumit, aki attól a pillanattól kezdve a legnagyobb költővé lett számomra, aki mindenhová elkísér engem, akit fizikailag is teljesen érzek. Ez csak Petrarcánál fordult még elő velem, hogy ennyire fizikailag éltem át őt. Pontosan érzem minden mozdulatát, miként állt elém Vaucluseban, mikor menekült el, mit tett a Canzoniera elejére vagy végére, röviden szólva teljesen. Rumival is ilyen a kapcsolatom. Belém hatol az álmokon keresztül. Néha pár pillanatig, miközben írok, egyszerűen diktálja a verssorokat. Pavese, Lavorare stanca. Aztán Lorca, a Poeta en Nueva York című kötetével. Amikor pedig Mexikóban jártam, Pablo Neruda. Előtte nem volt rám hatással. San Juan de la Cruz.

Leginkább azok a költők érdekesek számomra, akikről érzem, hogy kissé durván fogalmazzak, akik valamilyen módon kultikus iniciátorok, hogy rajtuk keresztül munkálkodik a kabbala vagy hogy meghívottak, a konvertita zsidók, az újkatolikusok, mint pl. San Juan de la Cruz, ami titokzatosnak tűnik a számomra. Érzem, hogy ennek az okkult folyamnak a hatása alatt vagyok: a kabbalának és az iszlámnak. Néha olyan érzésem támad, hogy ez a két civilizáció értem küzd, szorongás fog el, hiszen mindegyik a saját oldalára húz engem. Az általános „kereszt” pedig mindig adott. Ezek Petrarca, Blake, Eliot, Mi³osz, Kocbek. Mi³oszt úgy éltem át, mint társaságának az egyik leghatásosabb költőjét, a nyugati szláv katolikus területen, mint embert, aki a századunk legnagyobb költője, legalább is a számomra. A szlovén művészek közül pedig Gabrijel Stupica gyakorolt nagy hatást rám.

Mi is valójában az igazi, valós ambíciója Toma¾ ©alamun költészetének?

Az Istennel való közelség. Élvezet, élvezet, isteni élvezet.

Számodra az írás gyönyör vagy gyötrelem?

Mindkettő, de ez egy élvezet, amely félelmetesen fájdalmas és gyötrelmes. Emiatt az élvezet miatt varázsolhatok, meg is bolondulhatok, de ez mégsem az, ami a későbbiek során is majd megmaradna. Ösztönösen írok, ritmusosan, ami valószínűleg inkább egy ösztönös cselekedet.

Mindennek értelmét a költészetben látod?

Nem. Nem, nem egészen. Remélem, hogy civil hétköznapi tevékenységeimet nem hanyagolom el. Ez már néhányszor megesett velem, de az ilyen dolgokat bűnként és vétekként kezelem. Ahol pedig lehetséges a keresztezés és ez az egyedül a többleti lehetőség, az megható. Megváltoztat minden színt és érzékelést, a test egy újfajta tömeget nyer el és másfajta édességet, minden elkezd illatozni. Valahol vagyok, ahonnét a hozzám legközelebb állókat szemlélhetem: a Zohar szerzőjét, Giordano Brunót, Rumit, Blaket. Az, ami velük esett meg, nekem erőt ad. Vagy ami Prousttal történt: ezek rettenetes dolgok, emberi eltorzulások. Az erős irodalmak elviselik a bizarrságokat. A bizarrság önmagában torzalak, de egyfajta spirális felemelkedésről van itt szó, amit minél messzebb szeretnél eljuttatni, ha támogatnak a bajtárs lelkek. Nem működne, ha csak erre az életre támaszkodnék vagy egy bizonyos szlovén tapasztalatra. Ugyanis könnyen erős eséssel végződhetne. Valamilyen meghatározott többletből magadat tarthatod a világért való felelősség részesének. A legfontosabb az, hogy bízol magadban és tudod, hogy nem lettél eladva. Hogy nem jöttek el a hatalmas urak, tekerték el a nyakad és cipeltek el egy sötét csatornába. Ha ez történik, erőre van szükséged, hogy a földre feküdj és sírj és várj. Ha úgy érzed, hogy ártatlan vagy és szabad, tüdődet kitágíthatod. Kiengedheted a levegőt és elnyújtózhatsz az egész földkerekségen, beszélgethetsz művészek legvékonyabb rostszálaival vagy megérintheted azokat az embereket, akiket szeretsz.

Szoktál-e néha kételkedni a költészetedben?

Hisz jól tudod, néha rád tör a kétség és megingat. Elgondolom: az egész élet el lett szúrva, valami folyosóban mászom, ez senkinek semmit se fog jelenteni, ez egy tévedés, ez egy történelmi tévedés, rák, ami mászik, vagy mint egy burjánzó kúszónövény… És így szólok magamhoz: nem! Hiszen vagy 60-70 verset írtak, ami nekem lett ajánlva. Teljesen különféle emberek írták, hét nyelven. Némelyet olyan emberek írták, akiket ismerek, akikkel együtt nevetgélünk és megiszunk valamit, másokat pedig asszonyok írták, akik szerelmesek voltak belém. Röviden szólva, úgy éltem, hogy mindenkiben elindítottam valamit, valamit megváltoztattam.

A költészet megváltoztatja az életet?

A költészet szép életet eredményez, mert az történik, hogy az ember sokkal érdekesebbé válik. A nagy mesterek tapasztalatai, szenvedélyei és sebei örök életűekké szeretnének válni, ezért beköltöznek a fiatal kandidátusok lelkébe és húsába — mint ahogy ezt a buddhisták teszik a láma érdekében. A költő, ha tényleg az és amikor az, azért eleven víz, a csodálkozás és megdöbbenés mezeje, az elásott kincsek megigézett örököse és erődítmény, a többlettudás és az erő raktára, amelyek jól jönnek, mindenekelőtt a fordulat és a zavaros időkben. A protestáns világ, mindenekelőtt pedig Amerika, az utóbbi 10 évben lehetővé tette a költőknek, hogy az egyetemeken pozíciókhoz jussanak — oda láncolták őket, ahogy vesszük --, ezzel egyfajta hatalmas áramlást tett lehetővé, óriási pazarlást, nagy bepillantást. Az én hosszú évekig tartó előnyöm az volt, hogy könnyen megjelenhettem és eltűnhettem, sohasem fogadtam el az ő játékszabályaikat, valahogy fluid voltam, elevickélhettem. Az irodalmi kolóniákba rengeteg ember érkezik, akik alacsony energiával rendelkeznek, de írniuk kell, a publish or perish elvei szerint, különben elveszítik munkájukat. Az ilyenek egyből megérzik, hogy kinek van energiája és lecsapnak rá, mint a hiúz és csapdát állítanak. Éppen akkor mennek reggelizni, mint te, és különféle módon igyekeznek energiád közelébe férkőzni. De engemet is egy idegen helyen az érdekel, hogyan jussak be egy területre, megpillantani egy élőlényt, aki a legérdekesebb és vele beszélgetni. Érdekes dolog emberekkel találkozni.

Milyenek a mai trendek a nyelv művészetében?

Én költő vagyok és számomra a versek foglalják el a központi helyet. A versek képesek a legtávolabb is eljutni, az a hely, ahol a csaták a legkegyetlenebbek, a szellemek a legmagasabb rendűek.

Hogyan érvényes ez a szociális közegben?

A költészet mindig is marginális szerepet töltött be. A kultúrának eléggé józannak kell lennie, hogy tudatában legyen annak, hogy a költészet csak látszólagosan foglal el egy marginális területet és erről nem szabad megfeledkeznie. A költészet általános kútforrás és a nyelv megújításának a gyújtóközéppontja. Tekintet nélkül arra, hogy milyenek a trendek, egyetlen nagy kultúra — a franciákon kívül, akiket annyira feltüzelt az utóbbi két évtizedben, hogy még csak most újonnan ébredtek tudatára, hogy mi a költészet — sohasem sodorták félre a költészetet. A franciák rájöttek arra, hogy számos dologról lemaradtak, hogy a világhírességek díjakban részesültek, nekik pedig semmijük se volt lefordítva. Például Brodszkij. Franciák az egyedüli nyugati nemzet, aki Amerikával küzd, ami azt jelenti, hogy sajátos látásmódot követelnek meg maguknak. Másokat pedig teljesen a protestáns világ ingerel és sokkal inkább alárendeltebb a helyzetük. Ennek megvannak a bizonyos előnyei és ugyanakkor hátrányai. Számomra Franciaország nagyon értékes, jóllehet költészeti értelemben nem tud valami sokat nyújtani, de amint ott vagy egy hónapig és ismét átéled az ő távolságaikat, mocsaraikat…

A kissé értelmes emberek azt állítják, hogy költőnek lenni egyszerű, hiszen csak egy kis objektív tudásra van szükség.

Azért is, hogy púposnak vagy szépnek születtél, nincsen szükséged elég objektív tudásra. Amíg az iskolába jártam, kitűnő voltam, de ez minden. Tespedek, lustálkodom, a semmibe nézek vagy pedig az utakon vadul botorkálok, amelyek érdekesnek tűnnek számomra. A költészetbe vad örömmel ugrottam éppen azért, hogy az objektív tudást áthúzhassam. Egyesek feltöltődnek, én lepakolok. Nincsenek szabályok. Rettenet, büszkeség, szenvedély, csodálkozás, hogy a költészet létezik, hogy létezel, amikor létezel, éppen ott, belül. Objektív tudás? Nem tudok mit kezdeni vele. A költészet minden dolognak a királynője.

A verbális térség nem fejez ki egységességet?

Ezt én nem érzem, ellenben pedig egy nagy testvéri kapcsolatot érzek a festészettel. Mintha a költők és a festők egy faj lennének, a regényírók és dramatikusok pedig egy másik. Azt veszem észre, hogy eléggé kevés prózát olvasok és a költő és festő közötti beszélgetés intenzívebben megy végbe. A színház se nagyon érdekel, mert nagyobb a béke utáni vágyam és hogy anonim lehessek. A színpad sok emberrel köt össze.

Az alkotás realizációja ellazulás?

Természetesen az, hogy nem kell írnom, ez egy nagy fellélegzés. Ugyanakkor szülés utáni kimerültség is, és akkor semmit se igyekszem csinálni, mert csak meghúzódna valamim, valamelyik izületem kicsavarodna, lumbágóm lenne, mondjuk. Az, hogy természetes ember vagyok és nem költő, ez számomra egy őrült nagy felüdülés. Azonban ha a pihenés túl sokáig tart, ismét felülkerekedik a vágy. A pillanatnyi szerencsék, amikor nem írsz, lehetnek őrülten hosszasak, mert nincs uraság, aki valamit követelhetne tőled. Jól elvagy, mint más emberek.

Azok a versek, amelyeket félreteszel, ötször annyi, mint amit kinyomtatnak, ezek szóba jöhetnek-e még a későbbiek során?

Amikor hosszabb ideig békében vagyok, amikor nem írok, azt nézem, mit is tettem félre. Többnyire kevés olyan van, ami még legközelebb szóba kerülhetne. Még nem dobom el teljesen, jóllehet rengeteg ilyen versem van, Stupica többször mondta nekem: „Semmit se megsemmisíteni. Én a képet a fal felé fordítom és három hét után újra megnézem. Vagy öt év múlva. Semmit se semmisítsen meg.” Egyszer majd szakítok erre időt és mindet rendbe rakok.

Ugye szívesen időzöl Amerikában? Emlékszem, hogy amikor New Yorkba mentem, akkor írtad az Először című versedet.

A Modern Művészetek Múzeuma 1970 júliusában New Yorkba hívott, mint művészeti kiállítót. Ez a város teljesen felforgatott engem, annyira, hogy Amerikát két évtizeden át kívántam ezen esemény után. A vers így végződik: „s egyszer csak pontosan tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy New York városa mikor hány csillagként az égre”. Megalománia hegyén-hátán. Ám a kiállításon láttam, hogy a történelem a lényeget már összeszedte, hogy a tőke beépített 12-15 nevet, csak a legnagyobb nemzetek képviselőit, mi, a maradék 40, csak a humusz szerepét töltjük be. Megéreztem, hogy ezek a játékok nagyon veszélyessé válhatnak a szabadság számára, hogy felperzselhetnek. Úgy, ahogy 1967-ben Párizsban beugrottam a konceptualizmusba, 1979 júliusában New Yorkban ki is szálltam belőle. Egy pillanatnyi másodperc alatt belé, majd ki, közben pedig egy szép, elsősorban szociálisan szép fázisa az életemnek. Zsebemből elővettem Lawrenc Ferlinghetti hosszú, ajánló levelét, akit az Etna Költészeti Fesztiválon ismertem meg Szicíliában, Taorminiben, aki kötetet ígért nekem a City Lightnál, ha találok magamnak egy amerikai költőt, hogy vele közösen csiszolgatnánk a fordításaimat, amiket addig Filip Robar Dorin készített el. Elkezdtem tehát keresni őt. A Phoenix könyvesboltba a Cornelia Streetnél belépett Ralph Donofrio, az eladók bemutattak neki — és elindultunk. Ralph 26 éves dobos volt és költő, meghívott a házukba. Fordítottunk, felesége pedig kiszolgált minket, de kötet megjelenéséből nem lett semmi. Ferlinghetti azt felelte: "I’m snowed in, 1300 kéziratnyi versem van, nincsen embere, aki fizetne, hogy az emberek olvashassák”. Ez volt az első sokk az addigi simán folyó életemben. Iowába később Primo¾ Kozak ajánlott be, mert felfigyeltek rám egy jugoszláv antológiában. Iowában vendég voltam és ott írtam az Amerika, Turbinák, Aréna, A történelem fénye narancssárga köteteimet és a Sas című felét. Manapság Iowában megfordul 2-3 naponta egy világhírű költő vagy író. Minden bizonnyal a legnagyobb hagyományokkal rendelkeznek és a legnagyobb tekintéllyel. Yaddóba 5-ször lettem meghívva…

Amerikában jártál a jól ismert művészeti kolóniákban is, mint Yaddo, MacDowell…

Amerikában előrelátható volt minden. Ezek racionális úton lefektetett alapok, mondjuk, mint más művészekkel való közös élet. A Kolónia egy olyan idő, ami ki van szabva, vagyis két hónapra. Ha a III. Világháború bekövetkezne, erről ott tudomásod se lesz este fél hatig. Ott teljesen megnyílhatsz, úgy, ahogy másutt erre képtelen vagy. Annyira sebezhetővé válhatsz, hogy máshol ilyenben nem lehet részed. Mexikóba valamiképpen oda lettem dobva, oda elmenekültem, mint aki teljesen tönkrement. Szlovéniában fizikailag üldöztek, mert Kocbek 70. születésnapjára írtam egy verset. A hetvenes évek közepén elváltam. Mexikóban nagyon furcsa volt. Itt találkoztam Metka Kra¹oveccel, mostani feleségemmel. Ha ő nem akart volna Európába visszatérni, akkor egyszerűen Mexikóban maradtam volna.

Verseid figyelmes olvasójának úgy tűnhet, hogy újra feléleszted a költő-vátesz szerepedet. Ezt inkább egy póznak nevezhetnénk vagy egy jól megfogalmazott művészeti programnak?

Egyik se, másik se. A póz, fiatalsággal vagy a nagy szépséggel alátámasztva, zavarba hozhatja a be nem avatottakat, de 25 éves korig még mindig van belőlük. A fennkölt művészetekben csak igen kevés kiválasztott és meghívott ember akadt, ahogy ez manapság is lenni szokott. De maga ez a tény a demokratikus ember számára szégyenletes és lehangoló. Ezért van ez a rettenetes védelmi mehanizmus az elméleti szövegekkel kapcsolatosan, a produkció erőteljes entrópiája a művészetet illetően, a sajátos csend és kellemetlenség a kimagasló korabeli íróknál, mindenütt, minden időben. A zajjal is befedhető ez a süketség és ellenállás. Azt a kifejezést pedig, hogy „jól megfogalmazott művészeti program” egyáltalán nem értem, talán a cirkuszi bűvészhez jobban illene. Néha pedig úgy tűnik számomra, hogy a fiatal generáció erőteljes olvasottsága és intelligenciája ellenére arra vonatkozó tudása, hogy mi is valójában a költészet és a művészet, letűnőben, kihunyóban van. Már-már, de csak ha az ügyet valami harmadikra vezeted vissza, tematikus keretre, ha valamiféle szociális programot viszel bele. Költőnek lenni mindig valamiféle elviselhetetlen botrányt jelentett. A művészet lerombolja az idillt, még a civil társadalmat is, a művészettörténetet is. Az adomány tönkre teszi a tehetségteleneket. A kulcsigazság legtöbbnyire a kevésbé intellektuális emberek számára nyilvánul meg.

Egy fiatal kritikus azt írta, hogy verseid interpretációi üres kézzel hagyják az embert. A te költészeted meghatározhatatlan, minden relevánsabb definíció elől kitér. Melyik interpretáció áll a legközelebb a te verseidhez — ha van ilyen.

(Somolyog.) Az interpretációhoz valahogy nem értek. Mhm, kövek röppenek felém, Sebestyént nyílvesszők érik, felveszem a pajzsomat. Azok a baráti értelmezések igen tetszenek nekem, más költőké. Lehajolok és olvasok, és úgy teszek, mintha érteném. De főként szomorú vagyok és elhagyatott. Senki se szereti ©alamunt úgy, ahogy engem. Nem tudom, hová menekültem most. Többnyire csak nyúl vagyok, aki a havon szalad és véres a tappancsa.

A ’80-as években kiadott köteteidben egyfajta tetőpontot érnek el homoerotikus verseid. Ezek tematikája sikamlós, kitisztult és bravúros szövegek az eredeti értelmükben. Ezeknek a verseknek az erotikája tipikusan ¹alamunos: felszabadult, transzgresszív, ugyanakkor titokzatos és isteni. Szerinted van valami hasonlóság a nemi aktus illetve a szerelmi rituálé és a versírás alkotói folyamata között?

Persze. Persze. Szoros a kapcsolat. De semmi sincs a nő nélkül. Egy nő, aki mindent akar. Mi férfiak valamiféle birkák vagyunk, akiket az anyajuh, a királynő kihajt a legelőre. Néha a hegyekben alszunk. De mindenről az én étvágyam dönt, ebbe nem avatkozom bele. Teljesen monogám vagyok. Küszködöm és küszködöm — és nincsen már rengeteg időm — de a szeplőtelenül fogantatott verset még nem fedeztem fel. Jóllehet biztosan létezik. Ez a legnagyobb kegyelem, még nem vesztettem el a reményt. Nem, hazudok. Az én paradicsomom eléggé pornografikus, és amint elkezdenek feltárulkozni a magasabb kegyelmek területei, elkezdem magam kimagyarázkodni, bocsánatot kérek, megfutamodom, mert attól félek, hátha unalmas lesz ez a számomra. A szent, igen, különösen valamiféle zsidó-katolikus konvertita a középkori Spanyolországban, mint San Juan de la Cruz. De pontosan kell őt olvasni. Az apácák szenvedéllyel vetették rá magukat az ő szerveire, amely sokkal szenvedélyesebb volt a hardkorosok fejjel a falnak ugrálásánál.

Vannak köteteid, melyek nagyon kedvesek, de olyanok is vannak, amelyek rettenetesek, például a Ballada Métka Kra¹ovecnek. Bizonyos riportok különösen provokatívnak értelmezték ezt?

Provokatív versek akkor születnek, amikor az ember fiatal és erős, és halálos játékokba keveri magát. Leginkább provokatív verseket akkor írtam, amikor a legmagasabb csúcson éreztem magam és erőm teljében voltam. Az interjúk során sokszor arrogáns voltam a rám nehezedő nyomás miatt. Akkor még egyfajta amerikai korszakomat éltem, az ő életüket. Szlovéniából kaptam egy kérdést, és a nyomás és dilemmák miatt megbolondultam, vajon folytassam a doktori képzést, vagy egyszerűen jelentsem csak ki: költő vagyok, csak írással foglalkozom. Ha az ember erőből és bátran startol, magát is rettenetesen megsebezheti. Itt mindig jelen van ez a veszély. Amikor az ember fiatal, szeretné magát megsebeztetni, mert ezzel próbára teszi önmagát. Miközben nyelved peremeit méricskéled, játékodat és erődet, létrejön a költészet. A Ballada Métka Kra¹ovecnek az egyik legrettenetesebb könyv. Az egyik legproblematikusabb könyv. Az, ami velem történt, az is rettenetes volt. Három kontinens közt mozogtam, és minden megváltozott körülöttem. Nem, erről nem szívesen beszélnék. Borzalmasan megsebeztem magam. Azt azonban el kell mondanom, hogy amit megírok és könyvként elfogadom, meg szeretném jelentetni, és nem kérdezősködöm a következményeket illetően. Azzal azonban nem szembesültem, hogy ez talán túlságosan rettenetes lehet a könyvnek, mert fogalmam se volt arról, hogy miféle sebeket ejthet. Mindenesetre megvan az az érzésem, hogy nem szabad a dolgokat betemetni. Ha valamit cenzúrázol, akkor elkezd befelé nőni. A világnak meg kell tisztulnia és forognia kell. Ha a kézirat elkezd befelé virágozni, akkor megáll a folyamat és könnyen elkezdhet rothadni. Nem szabad elcsüggedni. Nekem nagyon sokat segített az, hogy eljártam ki, hogy nagy és ajándékozó kultúrákon belül élhettem. Ez nem azt jelenti, hogy zenitjük csúcsán voltak, amikor én ott jártam, hanem hogy ezek közül mindegyik egyszer nagy volt a történelme során. Franciaország a XIX században és a XX. század elején mi mindent meg nem engedett magának! Egy olyan szabadság, hogy égnek áll tőle a hajad. Ez nem az, amiről az ember az antológiákban olvashat. Amerikában a protestáns irányultság vágya a tökéletes termék iránt csökkenti a költészet értékét, a totális konkurencia miatt minden terméknek tökéletesnek kell lennie. Ez a tökéletesség pedig a dizájn felé közelít. Aki spontánul igyekszik fellépni, már nem engedik tovább. Bekerülhet a 2. osztályú vagy a rosszabb minőségű folyóiratokba. Mert mindenből annyi van, nagy az esélye annak, hogy el fog veszni. Lehet, hogy csak 40 év múlva fog bekerülni a történelmi kutatásba. Amerikában annyi a Közép-Európaiak előnye, hogy csak akkor hallgatják meg őket, ha az amerikait nem. Amerikában a gyerekeket az általános iskola első osztályában megtanítják, hogy nem illik többször azt mondani, hogy én. A gyerek jól tudja, hogy meg kell jegyeznie a nevét annak, akit neki bemutatnak. Lehetőség szerint egy rendezvényen 30 nevet is meg kell jegyeznie. Olyan mértékben civilizálják, hogy csökkentik szabadságát és annak területére nem is igyekszik majd behatolni.

A kortárs szlovén költészet panorámájában melyik az a hely, amelyet a magad számára tartasz fenn? És még: a világköltészetben milyen hely jut a kortárs szlovén költészetnek?

A szlovén költészet panorámájában afféle elefánt vagyok. Bármit tettem, az végletesen problémás volt. A vastag bőröm miatt éltem túl, a természetes szeretet és a butaság miatt, jóllehet többször egy olyan érzés fogott el, hogy talán korrektebb lett volna egy olyan címkét ragasztanom a köteteimre, mint a cigarettás dobozokéra: ártalmas az egészségre. Másrészt pedig ismét a levegőt tisztítom, nem tudom. Tettetném magam, ha tagadnám, hogy tetteimmel semmivel se kevesebbet szerettem volna elérni, mint hogy a szlovén irodalmat a Mappa Mundi-ra felhelyezzem. Saját anonimitásomban élvezetet találok, de az, hogy, mint valami árvagyereknek, ne lennének elődeim, ez mélységesen megsért, feldühít és traumás élményeket okoz nekem. Elismerem, erőmhöz képest ez egy megalomániás cél volt. Törékennyé és emberivé válok. „Young bright men don’t write essays on me.” Mit érdekel engem a többi figura. Majd csak feltalálják magukat. (Nevet.) Nem tudom, érdemes-e még ezt feszegetni. A szlovén költészet sajátosan erős. Debeljak[9] totálisan megváltoztatott engem, teljesen elnémított a nyolcvanas évek elején. 1981 tavaszán, amikor visszatértem Mexikóból, elég volt, hogy egy irodalmi antológiában elolvastam Ale¹ Debeljak 3 verssorát, anélkül, hogy bármiféle tudomásom lett volna róluk. Soha életemben úgy még nem reagáltam, hogy teljes szellemi éleslátással kiáltottam fel: „Ez egy nagy költő.” Elég volt csak ez a verssor: „A kiáltás mögötti eszme meglepődve költözik a szóbeszédbe.” Úgy éreztem, hogy ez a verssor valamiképpen kapcsolatban van az enyémmel: „Törzsem látványa elfárasztott, és kivándoroltam,” de amely teljesen felcseréli, helyettesíti és megszünteti az én költői időmet. Úgy, amint Horowitz, aki hallotta Pogorelièet és állítólag azt mondta, most pedig nyugodtan halhatok meg. Velem ez nagyon fiatalon történt meg. De attól a ponttól kezdve egy olyan érzésem van, hogy azt, ami átment rajtam, átadtam. Hogy át lett adva.

Úgy, mintha a stafétát adnád át?

Nemcsak azt. Még többet. Mintha eltűnnék. Mintha betöltöttem volna egy teret, mint egy ilyen meg olyan világkettősség terét. A kettősségnek így is, úgy is van valamiféle alvilága. És egyszerűen… Azzal, hogy elolvastam egy mondatot, ebből a térségből ki lettem szorítva, mintha elolvadtam volna. Na, valahogy úgy, amint az a festészetben is előfordult az újabb portrékkal. Hirtelen feltűnik egy új, fiatal isten és helyettesíti az idősebbet, és ezzel egy teljesen új világot tár fel, új környezetet és új történelmet. Ezután minden másképp lesz. A nyelv is. Ez valamiképpen olyan, mintha egy új módszer érkezik. Vagy talán, mint amikor az új emberi faj felfalja a régit.

Saját személyes mitológiádban érezted veszélyeztetve magad?

Egyáltalán már nem is léteztem. Mindaz, ami ettől a ponttól fogva fontos volt, másutt zajlott le. Néhány ideig eltartott ez. Ezek után munkát kellet találnom. Dühödt kereskedő lettem. Úgyse tudtam már írni. Három évig egy verssort se írtam. Csak újságokat olvastam. Emlékszem arra, mit mondott Pirjevec[10]: „Na, na, na most már Kocbek se tud írni. Éppen úgy kezdett el írni, mint ©alamun.” Akkor úgy éreztem, hogy ez egy nagyon szuper túlzás. Kocbek egy bizonyos ponton tényleg a Póker kötetem hatása alá került és majdnem hasonlóan reagált rá, mint ahogy én Debeljakra. […]

Hogyan van az, hogy három év után egyáltalán visszatértél a költészethez?

Mert egyszerűen megtehettem ezt. Szabad művész vagyok mindig is. Bizonyos évekig az életem során ki kellett kapcsolnom magam és csak a pénzért dolgoznom. Ebben a 3-4 évben csak az üzletben voltam, hogy megkerestem magamnak annyi pénzt, hogy megélhettem valahogy. Visszatértem, amikor tudtam.

Verseidben számos művészettörténeti hivatkozás szerepel. Ez hivatásos képzettséged öröksége, avagy valami másról van itt szó, mondjuk a strukturális hasonlóság a két különböző média között, illetve művészeti nyelv között?

Felitatódom, és a festészetből, szobrászatból táplálkozom. Ami megérint és meghatároz engem, valahogyan a verssorokon keresztül napvilágra szivárognak. A folyam átmeneti pontja vagyok csak. Fáklya, amely itt-ott kigyullad. Mindig csak arról írok, amit látok. Ha a kép nem teljes fizikai lényében jön velem szembe, akkor egyáltalán neki se tudok állni, nem indulok be. A hivatásos képzettségem inkább fiatalabb koromban volt fontos. Most is úgy gondolom, hogy a művészettörténet az egyik legjobb képzettség a költő számára, jobb, mint az összehasonlító irodalomtudomány. A képet ugyanennek a folyamatnak a másik területen élem át. A sorok mindig vizuálisan érkeznek. Ilyen az életem is. Képzőművészekkel vagyok körbevéve. Testvérem és a feleségem is festő és a legjobb barátaim is mind festők voltak. Magam is életem bizonyos időszakában konceptualista voltam. Tugo ©u¹nik[11] nagy hatással volt költészetemre. Amikor a Sokol kötetemet írtam, éreztem Tugot, amint együtt írunk. És elég sokszor eljutottam addig a határig, hogy magam is nekilátnék festeni. Amikor 1972-ben visszatértem Amerikából, olyan dolgokat szerettem volna lefesteni, melyeket közben már Tugo elkészített, akit azonban akkor még senki se ismert.

A hetvenes évek elején, mint az OHO társulat tagja, konceptuális szobrászattal is foglalkoztál. Ez rokonságban állt a költészettel, amelyet vele egyidőben írtál?

Egyáltalán nem. Ez valahogy egészen másként jött. 1967-ben kezdődött ez, amikor is Párizsban voltam, ahol művészettörténelemből kellett doktorálnom. A Bibliotheque Doucetben ültem és valami nagyon unalmas és gyötrelmes témával foglalkoztam, ami egyáltalán nem is érdekelt engem. Egy meghatározott pillanatban az egyik szekrényre úgy pillantottam fel, mintha valami szobor lett volna. Olyan volt ez, mint egy villanás, mint egy illumináció. (Ujjaival csattint.) Láttam, hogy az a szekrény valójában egy szobor, és ki szerettem volna állítani. Persze, hogy az ottaniak bolondnak tekintettek. Ezért is később valahogy megfeledkeztem erről, jóllehet könnyen el tudtam magyarázni, hogy miért is történt ez. A pop-art következő száma volt ugyanis, mert az objektum már le van festve, miközben itt maga az objektum veszi át ezt a szerepet. Majd ismét megtörtént ez velem, hogy az autóbuszból a ljubljana-koperi úton észrevettem néhány szénarakást, és Postojnaban láttam egy büfé feliratát. És megint megismétlődött ez az illumináció. Akkor azonban már tudtam, hogy ez olyan erős, hogy ekörül valamit tennem kell. És megragadtam egy OHO tagot és azt mondtam neki: „Most már én is szobrász vagyok, mostantól fogva pedig ezt és ezt fogjuk csinálni.” Írtam egy levelet Zágrábba a Kortárs Művészetek Galériájának az igazgatójához: „Ez és ez történt velem, ezt és ezt szeretném kiállítani. Csatlakozom az előttem levőkhöz, akik már ezzel foglalkoztak és akiket az emberek már kezdtek elfogadni. Ha pedig az én hozzájárulásom kivitelezhetetetlennek fog tűnni önnek, akkor az utcára fogom vinni.” Cserepekről és szénakazlakról volt itt szó. Kamiont kellett bérelnünk, hogy mindezt el tudtuk szállítani Zágrábba. Életemben először rajzoltam, ellenben csak mint gyerek, de most már nem tudok rajzolni. A kiállítás katalógusát valaki megmutatta Frankfurtban Kynaston McShinnek. Mint a new yorki Modern Művészetek Múzeumának az egyik főkusztosa, az OHO tagokat 1970-ben meghívta a konceptuális művészet nagy kiállítására, engem pedig személyesen 14 napra. Akkor egy hónapig New Yorkban maradtam. Ez a tapasztalat olyan mély volt, hogy elfedte az előző párizsi, római és londoni tapasztalatokat is.

Létezik valami különleges előkészületi ceremónia, mielőtt nekilátnál a versírásnak? Szükséged van esetleg külső ösztönzésekre, mint a cigaretta, alkohol, hasis, szeretkezés…?

Egyáltalán nem. A külső ösztönzés az izoláció, a magány és valamiféle előkészület arra, hogy eljussak arra a pontra, ahol teljesen elszigetelt, kiszolgáltatott lehetek majd, és áhítatosan várakozom, hagy talán majd csak valami elkezdődik. Amikor fiatalabb voltam minden reggel írhattam, délután pedig tanultam, előadásokra jártam, vagy fordítottam, most azonban be kell zárkóznom, teljesen izolálódnom kell és meg kell győződnöm arról, hogy a következő két hónapban semmi elfoglaltságom se lesz. Maga ez a folyamat is nehezebbé vált.

Többször visszatérsz a már megírt versekhez, megváltoztatod őket, csiszolgatod őket vagy abban a pillanatban születnek meg?

Többnyire nincs is erőm eleget változtatni rajtuk. Illetve változtatok, de általában visszatérek az eredetihez vagy eldobom. Kifejezetten ügyetlen vagyok, nehézkes, porral telt, de ilyen az én ritmusom. Hogy pedig a nyelv mestere lennék, ez egy rettenetes misztifikáció, nagyon erőtlen vagyok ahhoz képest, ami kijön belőlem. Főként némán nézem azt, ami születik.

Szüksége van-e a költészetnek egyfajta lelki és fiziológiai energiára, a felizgultság különleges állapotára, idegességre vagy ehhez hasonlókra?

Igen. Ez olyan, mint az utazás. Az előkészület, illetve ennek a várakozásnak bizonyos pontján — mondjuk, mint egy alpinista, aki hirtelen megérzi, hogy a levegő egyre ritkábbá válik — egyfajta pneuma lép fel, amelyet kapok és átadok. Az energia egyfajta áramlás. Elkezdek ide-oda járkálni, úgy érzem, mintha zongoráznék. Ám ez általában nem elég erős ahhoz, hogy költészetté váljék, csak előkészület. Azután — persze, ha szerencsém van — még csak a 3., 4., 5. nap kezdem el istenigazából. Egy olyan mondatnak kell érkeznie, amelynek olyan minőségi értéke van, olyan ereje, hogy 20 soron át vezet és ott akkor befejeződik. De az első kapcsolat, az első mondat, amellyel elindulok… Az nem elég, hogy látom, hogy körbeírom az alakot, az egyfajta teljesen alogikus, szürrealista képet. Ezeket a dolgokat valahogy nagyon szeretem és néha az is eszembe jut, hogy istenem, ezt teljesen szörnyű lehet olvasni, csak mi van ha, ha ez éppen az, amit… A nyelv öntése zajlik itt, egyfajta cuppanások, buborékok durrannak szét. Az egész dolog valahogy így nézhet ki: pukk, pukk, a buborékok felfele szállnak, minden puhává válik, amíg… Amikor pedig tényleg bekövetkezik, ez a robbanás.

Honnan meríted a motívumokat költészetedhez: személyes élettapasztalatodból, az olvasott elméleti írásokból vagy más költők verseiből?

Mindig onnét, ami éppen megesik velem. Különben olvashatok fejtegetéseket, és ez motiválhat, mondjuk F. A. Yatestől az Emlékezet történetét, különféle irományokat az immaginációról, neoplatonikusokat, Steinberget, Bloomot. Mindezt olvasom, de semmire se késztet. Általában úgy szokott lenni, hogy 30-40 könyvet magamhoz veszek és aztán egy várakozási pontra helyezkedem, ami mindig ugyanolyan. Lapozok, várok és valamit elolvasok, és érzem, hogy hol vagyok. Itt, ez az, ami éltetni fog engem, vagy Pavese vagy Rumi vagy Murn. Ez olyan értelemben segít rajtam, hogy elég magas terekbe vezet, ahol már saját magam indítom be a reakciókat. Semmiféle ötletem sincs. Inkább az illatokhoz lehetne ezt hasonlítani. Kutya, aki a nyom után fut, vagy farkas, lecsap a fizikai tárgyra, amely ugyan nem létezik, de én rátaláltam. Elkezd illatozni. Álmodom, mintha olajos csöbörben lennék, és mintha úsznék ebben a szent olajban. Ugyanakkor valamiféle veszély is létezik ebben az én hivatásomban. Néha megesik velem, hogy egy vagy másfél óráig írok, aztán pedig egész nap lassan és precízen vissza kell térnem a földre, hogy magamban kárt ne tegyek, különösen, ha az egy misztikus iniciáció volt.

A külső nyomásokkal mi a helyzet?

A 70-es években ezt politikailag éreztem a bőrömön. Amióta ez nincs, sokkal nyíltabban érzem az emberek támogatását, akik az én nyelvemmel utaznak. Ugyanakkor azokat is látom, akik azt szeretnék, hogy hagyjam abba, mert elegük van belőle. Azt hiszik, hogy a l’art pour l’art-ról van szó. Nem jó a publikum mezejét szélesíteni. Mindig kihangsúlyoztam, hogy hálás vagyok a szlovén nemzetnek, hogy annyi könyvemet tömegesen kinyomtatták. Ez új a szlovén történelemben és a nagykeblűség jele. Lehet, hogy valamikor majd írok feljegyzéseket is. Ez egy párhuzamos út lesz, amely megvilágítja majd a költőit.

Már régóta nélkülözöm intelligens, humoros kritikádat!

Ezt már abbahagytam, mert nem vagyok már kölyök. A vádaskodások már engem nem érdekelnek. Hálás vagyok a világnak, hogy ennyit megengedett nekem. Ilyen verseim még vannak, és aki akarja, nyugodtan olvashatja azokat, nekem azonban fontosabb dolgom is van: a hallgatódzás során precíznek kell lennem, megnyitni és kegyelemért könyörögni, hogy egyre magasabbra emelhessem tekintetem. Szívesen betekintenék még más paradicsomi kertekbe. Ez érdekel engem. Ezért, ami miatt régebben dolgoztam, nincsen már karakterem, és szükséges többlettel se rendelkezem. A fiatalok gyorsabban gondolkodnak, gyorsabban szaladnak, evolúciós értelemben vett újfajta nyelvezettel rendelkeznek — most hadd foltozgassanak ők.

Mi a véleményed, Toma¾, a humorról?

Dolgan néhány nappal azelőtt azt mondta nekem, hogy csalódottnak érezte magát, mert A pelerin szándéka című kötetemben nem találhatók humoros dolgok, olyanok, mint amilyenek pedig a folyóiratokban közölve lettek. Ezzel a kötetemmel más volt a szándékom: olyan dolgot szerettem volna, amely radikális, világos lesz, olyan, amelynek túlélési lehetősége igen magas lesz. Ami előre megy, és nem olyasvalamit, mint a humor, ami könnyed, mint az emlékezetek és a hadnagyok, akik megérkeznek, majd a nagymama, aki cserlsztont táncol… Ez túl könnyednek tűnt a számomra, nagyon is frivolnak. A humor tönkreteszi a tekintélyt, növeli a szabadságot, emberibbé teszi a világot, emberiesebbé, azonban a nagy játékba való belépéshez túl könnyed. Abszolúte nagyon is szeretem a humort, és verseim egy része ilyen, hogy nevetésre fakadsz tőlük, remélem, egy részük pedig a fényességtől és a tisztaságtól ragyog, az abszolút iránti éhségtől. A humornak megvannak azok a kis veszélyei, hogy hirtelen megbocsátasz magadnak, megnyugszol, hogy a dolgok éleit csökkented, öregszel, elpuhulsz és nemsokára abbahagyod az egészet. Valahogyan mindig is féltem egy kicsit a humortól, ezért is válogattam ki az ilyen típusú verseket.

Toma¾, te egy jövőbe látó költő vagy. Aztán ott van még az is, hogy minden elkövetkező fokozat nálad még radikálisabb.

A jövőbe való látást illetően te voltál az, aki erre felhívtad a figyelmemet. Először csak valami megjelenik, ez azonban nem jelenti azt, hogy az a dolog már teljes költői húsával napfényre került volna.

A művészet a lélekért van?

Teljes mértékben: Ha ez nem lenne, akkor semmi se lenne. Az is, amiről most mi ketten beszélgetünk, semmi értelme se lenne, ha nem lenne a lélekért, és ok se lenne arra, hogy egyáltalán beszélgessünk.

Néha az az érzésem, hogy a lélekből fakad, de nem a lélek miatt van.

Igen, igen, igen, igen. De megvannak a kívánt formái. A modern költészet megsebezheti a fel nem készült embert, zavarba ejtheti és pánikba kergetheti. Egyrészt ez igen rettenetes, másrészt pedig… Ah! Ez az a szomorúság, mely engem mindig nyomon követ. Emiatt van úgy, hogy majdnem abbahagyod, mert a következményei a sebek lesznek, melyeket okozol. Jól van, magadnak, ez az én ügyem, ha elviselem. De másoknak?

Látod, ez az, ami miatt kérdezem, hogy a lélekért van-e?

Igen, a lélekért. Ha elviseled a sebeket, tágasabbá válsz. Nincsen olyan művészet, mely megsemmisítené magát. A művészet a szerelmen és a szabadságon alapul. Bekövetkezhet egy földrengés, de a megsemmisülés, az nem. Ez nem fekete mágikus kör és sátánizmus. Nem, nem. A művészet a szerelmen és a szabadságon alapul — és ez minden. Ha innen távozik a művészet, akkor veszélyben van.

Az irodalmi kritika elismerte, hogy a szabadság terét folytonosan tágítottad? Hogy még mindig tágítod?

Azt hiszem, igen, ám még inkább a csábítás mellékes következményét. Minden olyan könnyednek tűnt, hogy némelyek megadták magukat a nyelvem előtt és annak áldozataivá váltak.

De ez lényeges dolog, Toma¾!

Ó, igen, persze. Abszolúte lényeges. A szabadság terének a kitágítása nem csak az én érdemem. A szlovén történelem érdeme is, szüleimé, az evolúcióé… Az érdemek a környezetnek köszönhetőek. Hogy pedig kitágítottam a szabadság terét és hogy erre valamilyen szinten büszke is vagyok, ez pedig tény.

A tematikát illetően széles vagy és radikális és… ki is mondom, hogy az egyedüli, akit lehetetlenség legitimizálni.

Ez egy igen magas rangú értékelés, de mindig ki kell hangsúlyoznom, hogy 35 verseskötetem jelent már meg nyomtatásban, hogy még élek és még mindig megjelentethetek, a szlovén lelki terület nagykeblűségéről is tanúskodik. A különféle kontinensek helyei, számos magasan képzett pontok, ezek a fantasztikus körülmények szabadsággal jutalmaztak engem. Ezeket a pontokat a magas szabadságért azonban magamnak kellett kiharcolnom, ez világos.

Akkor, amikor a represszió nagyobb, egyből megjelenik a hermetizmus. Erre már ez első és második köteted során is felfigyeltem. Minél erősebb vagy, annál inkább vagy direktebb?

Ezen még nem gondolkoztam el, de talán pontosan így lehet. Az Ámbra kötetemre legtöbben azt mondták: uau, elég volt már ebből a hermetikusságból, vajon még egy kör áll előttünk, nem, tényleg elég volt, ©alamun úr, adjon másoknak is esélyt. Amit Párizsban írtam, az még hermetikusabb, ugyanakkor reggelente egy fizikai ugrálás Isten szájába, abba az üregbe. Egész testemet, minden izmaimat, teljes tüdőmet felhasználom erre, és először a boldogságtól, majd pedig az őrülettől ordítok. Nem érzem, hogy energiám a szenvedés miatt kimerülne. Amikor fáradt voltam, szomorkodtam és hallgattam. Ez négy és fél évig tartott.

Izgalmas ez a hermetikusság.

Nem hermetikus! Számomra mindig kulcsfontosságú volt, hogy a titokban őrizkedtem. A mindennapi világ nyomása, az más. Ott ez érvényes: legyél emberibb, magyarázd meg magad. A politika se az én végzetem. A művész központi. A költő határozza meg a nyelv növekedését és értéket eszik, ami a szociális élet számára is eledelt nyújt. A művész, aki annyit rezignál, hogy nem bízik saját kútjában és nem hisz neki, a hermetizmusnak ebben a tiszta szemében, nem képes ezt sokáig elviselni. A nyomás megbénítja és megtöri. A politikától féltem, mert ismertem a költők végzetét: Yeatsét. Poundét… Nem tudtak különbséget tenni aközött, mi a költő, aki fehér papírra ír, és mi a civil élet felelőssége. Ez két külön elválasztott dolog. Titkaimat nem engedem elvenni, mert amennyire benne vagyok, a nyelvem még termékeny. Az, ami sokkal olvashatóbb, érthetőbb, egyben szimpatikusabb is, azonban az nem jelenti azt, hogy a legtermékenyebb és legpotenciálisabb dolog is egyben.

Antológiáid nagyon különbözőek.

A magyar antológia úgy van megszerkesztve, mintha budapesti lennék és nagyon könnyen olvasható. Az amerikai nagyon hermetikus. A svéd nem valami meghökkentő, mint mindegyik, amelynek a szerkesztésében magam is részt vehettem.

Fordította: Lukács Zsolt

JEGYZETEK
[1] [tomázs sálámun]
[2] Elsötétedés (Mrk), Nemes Nagy Ágnes fordítása, in: Toma¾ ©alamun: Póker, Jelenkor Kiadó, Pécs 1993, 7. old.
[3] Dane Zajc (1929-2005), új expresszionista és új szimbolista költő és drámaíró.
[4] Oton Zupanèiè(1878-1949), szlovén költő, drámaíró, esszéista és kritikus
[5] 1904-1981, költő, politikus, a szlovén katolikus mozgalom kimagasló személyisége, akit a kommunisták politikailag később teljesen elszigeteltek és állandó megfigyelés alatt tartottak, mert más nézeteket vallott, mint ők.
[6] ©alamun először ezen az egyetemen tartózkodott (1971), amely kreatív írásáról híres
[7] 1879-1901, a szlovén modernizmus költője
[8]1951-ben született szlovén költő, egy ideig a vilenicai Nemzetközi Költőtalálkozó igazgatója volt.
[9] Ale¹ Debeljak, 1961-ben született, költő, esszéista, Ljubljanában a szociológia tanszék tanszékvezetője. 1990-ben a Jelenkor Kiadónál jelent meg verseinek magyar fordítása: A csend szótára címmel, melyeket Toma¾ ©alamun válogatott
[10] Szlovén irodalomtudós, karizmatikus egyén, a regényről írt irodalomelméleti fejtegetéseket
[11] 1948-ban született, absztrakt festő, a ljubljanai Képzőművészeti Egyetem docense, a Szlovén késő modernizmus és a posztmodernizmus kimagasló alakja, az asszociációs absztrakció technikája jellemzi.