Székesfehérvár
Bakonyi István

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Bakonyi István
Bella István halálára
Bizony vascsizma járkál az ember szívének hegyén. Belehasít a fájdalom, amikor jön a hír: Bella István nincs többé a földi létben. Átköltözött a "halálos magasba", oda, ahol József Attila, Pilinszky, Nagy László, vagy a Hetek már ott levő tagjai, Raffai Sarolta, Ratkó József és Kalász László már jó ideje tartózkodnak.
Igen, hónapok óta tudtuk, hogy Székesfehérvár szülötte, Sárkeresztúr díszpolgára, a Kossuth-díjas költő és műfordító súlyos beteg. Mégis, mint mindig, ha halált hozó hír tör ránk, szóval most is megdermedt az ember, amikor mobiltelefonján meghallgatta a feleség özveggyé válásának rövid történetét. Április 20-án, csütörtök hajnali 4-kor Bella István elment. Elment a hosszú útra, amely valahova a titokzatos távolba vezet. Oda, ahonnan nincs visszatérés, de oda, ahol még semmi sem ért véget.
A fájdalom nagy. Siratjuk a költőt, aki a hatvanas évek óta korunk meghatározó poétája volt, aki legszebb lírai hagyományainkat folytatta, József Attila, Illyés Gyula nyomán, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor fiatalabb testvéreként. Aki megújította, archaikus ízekkel gazdagította nyelvünket, s aki föltárta a szörnyű és gyönyörű XX. század mélyeit és magasait. Aki a háborúban meghalt apja örökébe lépett Halotti beszédével, aki oly szépen énekelt a szerelemről, aki rajongással idézte meg Margit passióját, s aki nyelvi rokonaink és lengyel barátaink legjobb műveit fordította magyarra.
E sorok írója különösen sokat köszönhet Bella Istvánnak. Például a lehetőséget, hogy könyvet írhatott költői munkásságáról, s e könyv egyéb áldásokat is hozott tanári, irodalmári pályáján. S köszönheti, hogy ismerhette, hogy irodalmi estekre járhatott vele, hogy beszélgethetett vele a magán szférában és a nyilvánosság előtt. És őrzi kézfogását, őrzi mosolyát, emberi gesztusait.
Az idő múlásával majd egyre biztosabban láthatjuk, hogy nagy költő dőlt ki a sorból ezen a különös, kampányos, árvizes, bolond és virágzásos tavaszon. Abban az évszakban, ami egyrészt a jövő reménységével biztatott, másrészt a tragikus színeket erősítette.
"Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!" Így kezdődik már idézett apasiratója. S most átlényegül ez a szép sor is. És bonganak, csaponganak az "igék és igák", fölsírnak a rímek, a képek. Búcsúzunk Bella Istvántól. Isten adjon neki nyugodalmat!
Újra próza: Poeta Benedictus
Részlet a Takács Imréről szóló kismonográfiából
S egyelőre persze nincs is szó elhallgatásról. Műfajváltásról inkább, hiszen az 1989-es könyv, a Poeta benedictus nem verseket, hanem prózai írásokat tartalmaz. Persze nem regényt, hiszen a Csillagok árulása hajdani sikere már nem ismétlődik meg.
Olyan könyv ez, amely pontos adalékokat és „háttérmagyarázatokat” tartalmaz a költői-írói pálya természetéhez, s amely a műhelytitkok közzétételében is jeles vállalkozás. A Magvető Könyvkiadó gondozta kötet szerkesztője ezúttal a jónevű kritikus és irodalomtörténész, Alföldy Jenő. Kisprózáknak hívják az itt olvasható írásokat, s az elnevezés diplomatikus, hiszen a műfaj változatos. A lírai töltetű vallomások éppen úgy helyet kapnak a könyvben, mint az esszék, a személyes visszapillantások éppen úgy, mint a képzőművészettel foglalkozó kísérletek. Van benne kiállítás-megnyitó, interjú vagy éppen „táncházi kép”. Tulajdonképpen most sem éri különösebb meglepetés az olvasót. A versekből megismert személyiség képe gazdagodik, s itt-ott megerősödik egy-két vonás. A címadó írásban például, ahol a Takács Imrétől egyébként alapjaiban különböző költőtárs, Pilinszky János portréja lesz mind teljesebb. (Ez az írás valószínűleg nem jöhetett volna létre, ha Pilinszky élete utolsó évét nem Székesfehérváron, Takács városában éli le. Itt személyesen is elmélyült a kapcsolatuk. Miként a „poeta benedictus” — ha nem is túlzottan, de — részt vett a „királyi város” életében. Magam is őrzöm utolsó nyilvános szereplésének emlékét: 1981. március 25-én — egyébként Bartók Béla születésének századik évfordulóján — akkori munkahelyemen, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában vett részt rendhagyó irodalomórán.)
Egyébként is: a kötet összképe egy rendkívül nyitott, érdeklődő írástudóról tanúskodik, akinek persze van határozott világképe, ám nem zár ki semmit életéből. A táncház mellett fölkelti érdeklődését a kor oly sok modern törekvése, megihleti a Beatles együttes vezéralakjának, John Lennon-nak erőszakos halála, levelet ír egy medikához a létvallásról, megörökíti a szép fehérvári nőket, elmondja véleményét a betonházakról, s persze a sokszor megénekelt szőlőskert sem marad ki témái közül. Dienes Ottó írja már idézett tanulmánykötetében: „Takács Imre egyik legszebb és legmeghatározóbb önvallomása ez — sokszor túlzottan naiv őszinteségében is — a kisprózai kötet. Szinte minden árnyalatában nyomon tudjuk követni a verskötetek világát is, amelyre ezek a kisprózai írások még élesebb reflektorfényt vetnek.”
A Poeta benedictus négy ciklusból áll. Mindegyik címe a legfontosabb írásokat állítja a középpontba: Szegényes Katalin-virág, Egy fiú — zenekarral, Az anyag álmodozása, Poeta benedictus. Lehetne tartalmilag elkülöníteni a ciklusokat, de nincs sok értelme. Vannak közöttük olyan átfedések, amelyek sokkal inkább a kötet egységére, határozott látásmódjára figyelmeztetik az olvasót. Voltaképpen az imént jelzett eltérő műfaji jellegzetességeknél sokkal fontosabbak a közös tartalmi vonások. S persze egy percig sem kétséges, hogy költő írta ezeket az írásokat. Olyan személyiség, akinek mindig a líraközpontú szemlélet áll érdeklődése fókuszában. Akkor is, ha az esszé, akkor is, ha a publicisztika vizeire evez. Az egyik első „felütés” a Szegényes Katalin-virág, aminek címe verset is sejtethetne. Méltó „ikerpárja” ez, az apát megidéző írás a kötetnyitó Anyám betegségének. Látható az összegzés igénye, azé az összegzésé, ami a szó legjobb értelmében leltárt készít. Az öregedő költő-író nemcsak a kötelező kegyeletet rója le, ám szülei alakjának megidézésével, meg más írásokban a szülőföld, a hajdani élet és civilizáció természetének megrajzolásával nagy közösségi szolgálatot is tesz. Korrajzot is ad a személyes emlékek érzelmekben gazdag fölidézése mellett. Egyrészt megörökíti az ember tragikus sorsát, másrészt egy egész korszak képéhez szolgáltat fontos adalékokat.
S közben ilyen remek „miniatúrákat” találunk: „Édesanyám a szombathelyi kórház kertjében sétál most már. És ha író-pap barátomat, aki a közelben lakik, megkérem, látogassa meg — nem gyóntatni, megáldoztatni küldöm hozzá, csak hogy amíg második gyerekünk várása közben magam is újra nem mehetek, ne csak levél, ember is közvetítsen a halál beszegett partjairól. A kibővített határú élet új kertjéből.” S a másik, az apát megidéző Szegényes Katalin-virág c. kispróza pedig a különféle korszakokat és kulturális közegeket szembesíti egymással. A „soktornyú városban” lakó fiú az „egytornyú falvakhoz” szokott öregembert köszönti sajátos hangon, az idő távolából. „Arcom megöregedett, hajam őszül, de a huszonhárom éves legényke téged igazán most ölel meg, hogy fázós, vértelen testedet melegítse, hogy kiengeszteljen az igaz gondolatnak.” A korán elhalt apa emléke most lesz igazán eleven (az írás 1961-ben keletkezett), akkor, amikor egyfelől talán már minden késő, ám a szó ereje mégis mintha leküzdené a megkésettséget. Találó, ahogyan Dienes Ottó „gyökérkapaszkodó konfesszióknak” láttatja ezen írásokat. Perel is bennük szülei sorsáért a fiú, nehezen tudja megbocsátani azt, hogy miképpen kellett élniük. „…nekem meg csak káromlás jön a számra, ha valaki eszembe juttatja nyomorult életedet.” — olvassuk az apát sirató sorokban.
Ebbe a sorba tartozik a Vallomás a búcsúról is, amelyben egyrészt ismét a gyökereket jelentő gyermekkori búcsúkra emlékezik, s fölidézi a huszadik század harmincas éveinek a világát, másrészt a felnőttkori lakóhelyhez közeli Bodajkot, a híres Mária-napi búcsújáróhelyet járja körül riport formában. Nem a hívő ember felől közelít (az írás egyébként 1964-es), hanem a népszokás és a művészet szemszögéből vizsgálja az emberek tömegeinek alapvető élményt nyújtó eseményt. Megrázó ugyanakkor, ahogy a katolikusok Himnusz-értékű énekét, a Boldogasszony anyánkat idézi. „Bizseg a fejem bőre, bizseg a gerincem is, ha hallom. Mint a nagy oratóriumok, misék, requiemek, ez az ének is fölzendül egyszer a városiak lemezjátszóin.” Szép vallomás ez abban az időben, amelyben nem a mi korunkra jellemző állapotok uralkodtak hazánkban. Pontosan ez az az esztendő, amikor Takács Imrére és székesfehérvári irodalmár barátaira is fölfigyel a titkosrendőrség, ám sokra nem megy velük… Egy 1990-es interjúban többek között ezt mondta Tódor Jánosnak: „Aztán azt is közöltem velük, hogy én már idős vagyok ahhoz, hogy foglalkozást változtassak, hogy íróból besúgóvá váljak.” S nem árt tudatosítanunk, hogy ez az az időszak, amikor például a túlságosan „messzire menő” pécsi folyóirat, a Jelenkor éléről eltávolítja a hatalom a bátor és ifjú főszerkesztőt, Tüskés Tibort, mert a Mészöly Miklóshoz hasonló írókat mert közölni. A „puha diktatúra” azért megtette a szükséges lépéseket, s ezek sorába tartozott a Takács Imrét ért atrocitás is. Nem kell persze mindezt eltúloznunk, hiszen alapvetően nem üldözte őt a rendszer, de az biztos, hogy szemmel tartotta.
Visszatérve tehát a búcsút bemutató írásra, ezt sem árt figyelembe vennünk. Tudjuk, hogy a búcsú egyben népünnepély, s a közösségi együvé tartozás terepe is, lásd az erdélyi magyarság legendás helyét, Csíksomlyót. A Takács fölidézte színhelyeknek is van hasonló hatásuk és szerepük. Itt is, másutt is föllelhető a líraiság, hiszen — miként Péntek Imre is jól láttatja — : „A költő — ha prózát ír — se tud, csak költőként fogalmazni.” Ugyancsak az ifjabb pályatárs szerint ugyanakkor Takács Imre költészetében meg erőteljes az epikai vonzalom. Igen, így hatnak egymásra a műfajok, hangsúlyozván, hogy a huszadik században különösen jellemzőek az ilyen áthallások. Nagy érzelmi erővel jeleníti meg a letűnt korok tárgyait is. Különösen fontosak azok a munkaeszközök, amelyek személyes múltjában éppúgy szerepet játszottak, mint egy egész nép életében. (Borona — fölfeszítve, A hosszúvella) S hasonlóképpen érzékletesen jeleníti meg a paraszti élet jellegzetes színtereit, a pajtát például. A hasonló közegből származó Ágh István erre így figyel föl: „Olyan odaadóan írja le a pajtát, ott kellene aludni nyári éjszakákon, általa a direkttermő, alig becsült szőlő édeni gyümölcs. S nem lódít, mert gyermekkoromra emlékeztet.” Nem túlzás, ha azt mondjuk: az ilyen írások és részletek a kései népi írók közé soroltatják velünk Takácsot, s persze ezt rokonlélekkel látja Ágh István is, aki Nagy László öccse. Érintkezési pontokat kereső és találó nemzedék ez, s az ilyesfajta szándéknak is remek írói dokumentuma a Poeta benedictus egésze, számtalan írása.
Ám nemcsak a múltban, de jelenében is megtalálja kedves dolgait, foglalatosságait. A korábban már jelzett, a versekben is gyakran megjelenő pákozdi élményvilág tartozik főleg ide. A szőlőskerté, a tájé, a tóval és a Velencei-hegységgel. Ezúttal kisprózában fogalmazza meg azt, ami a versek világából jól ismert. Új vonást alig találunk, találunk viszont bővebb kifejtést, részletezőbb leírást. Itt inkább a prózaírás realista útját járja, beleszővén az élet „prózai” dolgait is. Egy jellemző szövegkezdés: „Csinálom a szőlőhegyi házhoz a lépcsőt. Illeszkedik bele a lopott kő is. Bár ezen a hegyes vidéken butaság követ lopni, csak élhetetlenségem visz a bűnbe. Két vers áráért egy teherautóval hoznának követ nekem, de szégyellnivalóbbnak érzem a lelki rezdüléseimet áruba bocsátani, a verspiac tülekedésében részt venni, a szerkesztők feledékenységeit és félelmeit a lélek károsodására elviselni, mint a bemohásodott gránithalmot a gazban megdézsmálni.” (Levél a szőlőhegyről) Íme, a gyarló ember, aki itt ugyan nem végez olyan mély önvizsgálatot, mint verseiben, de az igény jelen van. S persze beszivárog az irodalom, az irodalmi élet is a szövegbe. A hegyi szőlőskert legendájába is beszivárog, de ott nem uralkodik el. A kertjét csak hiányosan művelő íróember eszmefuttatása ez, azé az emberé, akinek persze irodalmi nyersanyag is a környezet. Nyolc esztendő bajlódás után aligha beszélhet jól megművelt földről, de nem is ez a lényeg számára. Sajnálja, hogy az ember nem úgy alakítja a körülvevő világot, ahogy kellene, s a „frizsider-szocializmus” ízléstelenségei legalább annyira zavarják, mint a búcsúk árusainak giccsei. Végkövetkeztetése: „Az ország változását, gyarapodását, műveltségét meg lehet állapítani egy szurdokban is, hiszen közelről az a szurdok — kivéve a közelről is szakadékokat, vágatokat — lehetne tündérvölgy is.”
Ezekben az írásokban is megfigyelhetjük, hogy mondatai, a megtalált szavak helyenként a versek nyelvi világához hasonlóak. Néhol nyersek, puritánok, mindenféle díszítéstől mentesek. Az élőbeszéd fordulatai is megőrződnek, kerüli Takács a mesterkéltséget, a tudálékosságot. Így van ez vallomásaiban is, melyek közül az egyik legteljesebb a Pályám emlékezete vagy más címen: Család, nép, emberiség (1975-ből). Az „elöljáró szavakban” már idéztem belőle, a származással, születéssel kapcsolatos részletet. Javarészt a korai életszakaszokról szól ez az írás, fontos adalékokkal, a versek ontológiai hátterével. Az apróbb pillanatok közben mindig van ereje a kitekintésre, az egyetemes problematika kifejtésére. „A gondolkodónak mégis, máris, ellenkezés ellenére is azt kell kutatnia, mi van, mi lesz a félben lévő mai teendők tervrajzán túl, mit hoz a már küszöbével érintő jövő!” — írja többek között. A jövőhöz köti az a nyitottság is, amellyel a modernnek nevezett világhoz kötődik. A természet közelségét, a népi (paraszti) kultúrát magával hozó ember számára igencsak rokonszenves a század hatvanas éveiben egyre inkább teret nyerő modernség, s benne például a betonépítkezés. „A vasbeton a huszadik századi pelyvás agyag, és a mai építőművész sokkal gyönyörűbb játékokat űzhetne vele, mint Michelangelo a márvánnyal és a kőtömbökkel.” — lelkesedik a Betonház c. írásban, s persze — főleg négy évtizeddel később, a panelépítkezés leszálló ága idején — némi túlzást is fölfedezni vél az olvasó… Mindegy: ebben az a lenyűgöző, ahogy Takács szinte az élet minden területe iránt fogékony, s szinte mindent megörökít írói-költői pályáján.
Átlengi ezeket az írásokat a publicisztikai látásmód is. S mielőtt még bárki hiányosságot látna mindebben, szögezzük le: rendkívül nemes az ilyen látásmód, arról nem is beszélve, hogy Takács Imre költő- és íróelődei, valamint kortársai folyamatosan művelték ezt a műfajt. Az irodalmi publicisztika a Nyugat nagyjainál, Krúdynál, Adynál, Kosztolányinál éppen úgy fontos szerepet játszott az életmű egészében, mint a kortársak közül Bertha Bulcsunál, Csurka Istvánnál, Kertész Ákosnál vagy éppen Eörsi Istvánnál. Ha igaz a közhely, mi szerint mindig az életmű egysége az elsődleges, akkor úgy kell tekintenünk ezekre az írásokra, mint a vers és a széppróza mellett megjelenő, s egyáltalán nem másodlagos kifejezési formára. Akkor is így van ez, ha tudjuk: korunkban nem áll mindez olyan színvonalon, mint Kosztolányiék idejében. Annál inkább értékelendő az, amit Takács Imre életművén belül fölfedezhetünk. Mindez főként az olyan írások esetében szembeötlő, mint például a Golyó a faderékban. Egyrészt itt is szerepet játszik a modern építkezés okozta sok változás, melyek között nem kívánatos is akad elég, hogy csak a fák pusztítását említsük. S a faragással foglalkozó ember persze — s ez a másik vonatkozás — egyéb alkotási lehetőséget is lát a kivágott fában. Ám itt jön a meglepetés: „A megfeketedett metszés vonalában, a kisfűrész fehér metszése mellett kicsordult puskagolyó reze és ólma csillant.” S ez már remek alkalom a publicisztika hatásos kifejtésére. Háborús — akkor húsz éves — golyó a fában. Az ember esztelen pusztító ösztönének és a természetnek találkozása. S a fa őrzi a két évtizeddel korábbi pusztítás nyomait, s az sem mellékes, hogy túlélte a pusztítást. Miként Takács Imre hite és reményei szerint az ember is ilyen.
S a publicisztikai jelleg mellett átlengi ezt a könyvet az esszé sok-sok vonása is. A műfaj legjobb hagyományait követi Takács Imre, aki bölcsességével, írói tehetségével szerencsésen művelte ezt a szép kísérleti, és műfajok közötti műfajt. Leginkább a képzőművészeti tárgyú írásait sorolhatjuk ide, többek között az Orosz Jánosról, a Nagy Benedekről vagy éppen a fehérvári szobrász találkozóról szólókat. Nem a művészettörténész, hanem a művészetet maga is gyakorló írástudó szólal meg itt, ezekben az írásokban. Rendkívül érzékenyen és nyitottan reagál a művészeti jelenségekre, azokra is, amelyek tőle távolabb állnak. Mert nyilvánvaló, hogy a népi, paraszti fogantatású alkotások jelentik leginkább az ő világát, s ebbe persze nemcsak — mondjuk — a pásztorművészet tartozik bele, hanem azok a festők és szobrászok is, akiknek ábrázolásmódja ebben a világban gyökerezik. S ugyanígy idetartozik a néptánc, a táncház-mozgalom, a népzene is. Ám a jazz sem idegen Takács Imre világától, bizonyítván már többször emlegetett nyitottságát, széles látókörét. Bizonyos értelemben ösztönös ez az érdeklődés és láttatás, de úgy az, hogy közben meggyőződhetünk rendkívüli intelligenciájáról, tájékozottságáról. Azt is megfigyelhetjük, hogy a valódi közösségi művészet az eszménye, s bizonyos fokig így értelmezhető nála a „szocialista” jelző viszonylag gyakori használata is a hatvanas-hetvenes években. Más kérdés, hogy a fogalom a korszellemből és az elvárásokból is következik, de biztosra vehetjük, hogy Takács Imre komolyan vett minden szót, s nem elsősorban az elvárásoknak akart megfelelni. A művészetpártolás pozitív jellegét látta főleg, bár éppen a fehérvári Könnyűfémmű-féle szobrásztalálkozó ürügyén akadnak kritikai észrevételei is. Péntek Imre írja, hogy „…akkor van elemében, ha témája az irodalom, az irodalmi élet.” Ám mindezt nyugodtan kijelenthetjük és kitágíthatjuk, ha a képzőművészeti életről olvashatunk a kötetben.
S ugyanilyen komolyan kijelenthetjük, ha a népzenéről szól. A Tilinkó a királysírokon a népzene és a társadalom életében kiemelt szerepet játszó székesfehérvári zenekar „portréja”. Csoóri Sándor rokontárgyú esszéihez hasonló gondolkodásmód és hangnem jellemzi. Olyan költő és író műve, aki a maga ősi természetességében éli át a népzene lényegét, a néptánc ezredéves vonásait. S közben bemutatja a Tilinkó muzsikusait, akiknek küldetése példamutató Takács Imre számára. Fölidézi Pesovár Ferenc alakját, a halálát, a táncházba eljutó szomorú hírt. A legendás mondatokat: „ — Kedves fiúk és lányok! Pesovár Ferenc, aki szeretett titeket, és akit ti is szerettetek, meghalt. Arra kérlek benneteket, hogy egy förgeteges legényest csináljatok, utána pedig énekeljétek el az ő nótáját!” (1983. február 27-e, vasárnap) Ugyanitt fölidézi a néprajzos barát halálára írott vers, a korábban már tárgyalt Halottak sétaútja keletkezését is. A következő, ünnepélyes hangulatú és fölrázó mondatokkal ér véget az írás: „Ha már a gazzal benőtt fonott kerítések alkalmatlan Hifi-tornyai a népzenének, akkor a templomfalak, a jelenkor betűivel megjelölt palotahomlokzatok legyenek a rezonáló testek a régmúlt jövőjéhez.” Költőiség és határozott szándék, pontosság és nagy hevület jellemzi itt Takács Imre kisprózai világát.
S ahogy az imént idézett sorokban Péntek Imre látja, valóban egyre inkább elemében van Takács, ha az irodalomról és az irodalmi életről szól írásaiban. A könyv záró ciklusa, a kötetcímével megegyező című fejezet egésze tartozik ide, benne a Veres Péterről, Móricz Zsigmondról, Illyés Gyuláról, Nagy Lászlóról, Hajnal Annáról, Csorba Győzőről és legfőképpen Pilinszky Jánosról szólottakkal. A névsor árulkodó, hiszen különféle szellemi irányzatok egymás mellettiségéről tanúskodik. Mutatja, hogy Takács Imre számára kezelhetetlen a népi-urbánus ellentét, s kimondatlanul is azt sugallja, hogy nincs értelme a szándékos szembeállításnak. Az ő szívében és szellemi világában megfér egymás mellett a többféle irány, s „csupán” a művészi érték és a morál a fontos. A különösen kiemelkedő Poeta benedictus c. írás egyszerre döcögő próza és himnikus szárnyalású vallomás, egyszerre hétköznapi életpillanatokat remekül megragadó kísérlet és portré, melyben választ keres a szerző a Pilinszky-jelenség titkaira. Egy alapvetően más típusú alkotó, lélek, személyiség, ember iránti teljes megértés, tolerancia jellemzi az egész szöveget. „Menyegzői szertartás, orgonazene, barátok, rejtekhely Székesfehérváron, és negyedévenként a vendégségbe érkező Párizs a senki földjén, a senki falai között a sötétbarna hajú fiatalasszonnyal.” És így tovább, és így tovább…
A szakralitás kívülről való tisztelete, a „hitetlenül hívő” attitűd, a nagy sorskérdésekkel keményen küzdő ember drámai helyzete. „Áldott, aki el tudja hinni magáról, hogy az Úr nevében jön, hogy valami életigazat hoz az Úr nevében. Áldott, aki úgy tud jönni az Úr nevében, hogy el is hiszik azt neki. Áldott.” Íme, az összetettség, amiről beszéltem. Igaza van Ágh Istvánnak: „A cím Pilinszky Jánost jelöli — áldott költő, de mindketten áldottak a tehetségben és a hitben, s megvertek a sorsban.” S mindez újabb „ürügy” az önvizsgálatra. Főleg az Isten báránya c. alfejezet gondolatfutamai jelzik ezt példásan. „Magamnak is tisztázni akarom a halál leglényegét, nem ismerve az oda vezető utam hosszát, amit a sors majd énrám mér ki. Gyávaságomat is megmérhetem, amíg társam élet-végcélját járom körül.”
Egyértelmű, hogy a legvégső kérdéseket feszegeti itt Takács Imre. Azokat, amelyek rendkívüli gazdagságban játszanak szerepet az egész Poeta benedictus c. kötet világában.