A legkedvesebb fotós idézetem: „A fénykép: rejtelmekről szóló rejtelem. Minél többet mond, annál kevesebbet tudunk,” Lackfi János képeit nézve mindig ez jut eszembe. Hiszen mi ábrázolná egyértelműbben a mulandóságot, mint mondjuk egy beomlott fazsindelyes tető vagy egy semmibe nyíló ajtó? A két kép erről, de mégsem erről, mégsem csak erről szól — nem tolakodó közhely, hanem egyszerre látvány és látomás, fogható tárgy és szürrealista festmény. Jánosnak éles szeme van, de tekintete mégsem metsz, mégsem boncol: inkább élettel tölt meg minden holt látványt, muzsikásan mozgalmassá tesz minden csendéletet. A legstatikusabb, legobjektívebb képében is van valami megindító, anélkül, hogy ő maga érzelmességre törekedne. Az egyik fotón néhány őszi gesztenyelevél és egy barna maghéj hever egy kockás kőpadlón — a pillanat hétköznapi, a tárgy talált, de a megkomponált, fénypászmákkal írott kép maga már valóságos vers: az évszakokkal sakkozik a fény, a pillanatnyiból örök lesz, a holt levél múlását a mag reménye ellensúlyozza. János képein mindig megjelenik ez az ellensúly, amely egyensúlyt teremt, renddé és értelemmé formálja a jelenségek mozgékony káoszát, kiemeli a látványok özönéből a látás örömét. A fotós felismeri a természet rendjét: képei arról szólnak, hogy a múlás ellenére rendszer van a világban. Szerkesztési elve, a párba állítás is ezt sugallja. Ahogy a hasonlatok és metaforák a költészetben, úgy a képi párhuzamok a fotográfiában is arra utalnak, hogy számunkra ismeretlen, titokzatos módon, de minden mindennel összefügg. János nemcsak az egymás mellé állított képeken, de egyetlen képen belül is demonstrálja a tárgyak és jelenségek egymásra-rímelését. Akinek szeme van a látásra, az felismeri, akinek bátorsága van a megmutatásra, az elénk is tárja a hatalmas fraktál egy-egy részletét, és benne az egészet.
Igen, a matematikai hasonlat nem véletlen: Lackfi János képes az elvont képi gondolkodásra. Anélkül, hogy bonyolult eljárásokhoz, szűrőkhöz, mikro- vagy makrofotókhoz folyamodna, látványosan szemlélteti a tiszta geometriai formák és a bonyolultan finom mintázatok jelenlétét a teremtett és épített világban — legyen az egy tarka három- és négyszögekből összerótt garázs-sor, egy vesszőkosáron heverő háromszög-pikkelyes toboz, néhány durván lemetszett, borzasan szétágazó fa, egy csigás stukkó, mohos kőkerítés és beláthatatlanul görbülő téglafal, árnyékok és hófogók párhuzamos rendje, kerék és kerítésminta, pöttyös gumiszőnyeg és kockás macskakő, kerek asztalon kerek hamutartó. Lackfi ezekbe a mintázatokba is képes becsempészni némi vizuális humort: kedvenc képeim egyike például néhány frissen felfűrészelt farönköt ábrázol, amelyek fogazott éleikkel úgy festenek, mint a fogaskerekek — csakhogy ez csak a technikához szokott elme mesterséges rendje, hiszen a természetes rend szerint ezek az egyformára szabdalt elemek nem vízszintesen, hanem függőlegesen illeszkednek egymáshoz. Lackfi máshol is él ilyen, nem a megtévesztés, hanem a ráismerés szándékával felmutatott trükkel: egyik éjszakai felvételén a régies szépia tónus egy pillanatra a néző szemét is befolyásolja, aki az időben visszalépve valami ormótlan, huszadik század eleji babakocsira asszociál, amíg rá nem ébred, hogy amit lát, azok voltaképpen egymásnak támasztott, behavazott szemetes-taligák. Ilyen rejtett humorú kép még a lefolyó helyett egy fatálba csorgó, örvényes víz, vagy legkedvesebb felvételem, az évgyűrűk idézte élet és a rothadás idézte múlás körkörös mintázatát egyaránt magán viselő, tálra tett almák szívszorító, de mégis valamiképpen derűs képe.
Ahogy költőként azt már megszokhattuk tőle, a humor egyébként sem idegen Lackfi János természetétől, nem véletlenül áll a bemutatkozó képen éppen egy archaikusan titokzatos torzpofa mellett — nyílt és egy kicsit csúfondáros tekintettel, ám mosolytalanul. A mosoly mégis megjelenik a fehérnemű-üzletben fotózott láb-modelleken és az asztalt tartó pucér sellőn, a Matrjoska-babákon és a komoly szobrokkal feleselő groteszk macska-graffitin, a faunarcú gipszstukkók és a nyelvöltögető templomszörny fényképén, a Mercedesre kötözött esküvői babán és az összevissza tekergő, útjuk vesztett kipufogókon. Az áruház fóliába fátyolozott, meztelen kirakati babái, akik előtt nem körömlakk áll, mint a szépítkező eleven nők környezetében, hanem bútorlakk, a generál-felújítás kelléke, egyszerre félelmetesek, szépek és viccesek — mint ahogy a templomi kripták faragott halottainak hideg kőlábaira is ugyanilyen ambivalens, de alapvetően mégis győzedelmesen pozitív érzelmeket keltően rímel egy boldogan kunkorgó, rózsaszín, napsütötte gyereklábujj.
A sellőkön, szörnyeken, szobrokon és babákon kívül a fényképek nem tartalmaznak emberi alakokat vagy arcokat — és talán ettől válik a válogatás különösen líraivá és fegyelmezetté. A technikailag tökéletes tükör-felvételek, mint a bögrén továbbfutó terítő és az utcát mutató, hasonló mintájú kapukilincs, már-már a reklámfotók heves kínálkozását idézik, de nem egy terméket reklámoznak, hanem magát a létet — láttukra heves kívánkozás fogja el az embert, mi után is...? Hogy még többet lásson, még többet érzékeljen. A néző legszívesebben megsimítaná a falba épített régi gerendát vagy a sárga fal előtt napozó macskát, megízlelné a csipeszekre fagyott hókását vagy a jégre tett színes halakat, megszimatolná a tálon hagyott, édesen rothadó almát vagy a hófogókra telepedett ködöt — mohó vágy fogja el a valóság után, ahogy a régi történetben, amikor a görög Zeuxis festett szőlejére rászálltak csipegetni a madarak. És ez a sürgető érzés nem magyarázható meg a puszta látvány szépségével: Lackfi objektív képei voltaképpen belső tapasztalatokat idéznek, emlékeket hívnak elő.
A múlt század húszas éveiben Alfred Stieglitz készített egy sorozatot, amely már címében is emlékeztet Lackfi János kiállításának választott címére. Az Equivalents, azaz a Megfelelések sorozat darabjai felhőket ábrázolnak, amelyek kavargásukkal vagy nyugalmukkal különféle lelkiállapotokat idéznek fel. Lackfi feltűnően nyugodt, lírai csendéletei is efféle párok, párhuzamok, megfelelések: megtapasztalni vágyott élményeket idéznek, vagy elfeledni vágyott tapasztalatokat élesztenek fel, hitet ébresztőn, hitelesen.