„Botcsinálta fényképész vagyok, ugyanakkor fényképek keringnek a fejemben már óvódás korom óta: ajtók, árnyékok, padlóminták, arcok, függönyrojtok, tárgyak, tükröződések, amelyeket pedig nem rögzítettem se digitálisan, se filmre. Éppen ezért a nem várt ajándékot kapott gyerek ujjongásával szaladgálok egy ideje kis Canon Power Shot gépemmel, és fénykockákra szeletelem a világot, mint valami óriás felvágottat, hogy aztán nyugodtan habzsolhassam újra és újra, s másoknak is adhassak belőle. Asztalom fölé kitettem Kosztolányi fohászát, melyet fotózáskor is magaménak érzek: „Minden vágyam az, hogy nagy célomat... sohase tévesszem össze a nagy szavakkal, s alázatos, szerény tudjak maradni mindvégig, érzékletes és szemléletes, mint a fű és virág, melynek mondanivalója csak az, hogy él, s egyéb mondanivalója nincs is”.”

***

A PÁROK cím nem szerelmespárokra és nem is páros testrészekre vagy ruhadarabokra utal. Olyan képekről van itt szó, amelyek reményeim szerint kettesével „beszélgetnek” egymással. Itt egy idő-kimarta, inas-eres szemöldök-gerenda Taizéből, mellyel egy pozsonyi templom oszlopát díszítő szörnyecske csúfondáros, csupa-ránc vigyora felesel. Ott két csipesz egy banális szárítókötélen, éppcsak mindjüket ónoseső kristálya vonja be csillogóra, jégcsapból krokodil-szemfogat növesztve az egyik csipeszre — a kép párján pedig két cingár gyerekláb csipesze egyensúlyoz, ha nem is kötélen, de egy keskeny tégla-peremen. Emitt a Saint-Denis templom kriptájában nyugvó király és királyné mezítlábas márvány-lúdtalpa, amott a műanyaghordó peremén kikukucskáló, fürdéstől ráncos gyereklábujjak tíz rózsaszín gumigömböcskéje. Így beszélget egymással az élet, térbeli és időbeli határokon innen és túl. Ilyen az én világom, mely mostantól fogva, reményeim szerint, már nem egyedül az enyém.”

***

A KIHAGYOTT KÉPEK

Szinte fájnak. Vagy nem volt nálam fényképezőgép, vagy nem tudtam azon melegében előkapni, s a fénykép „elmúlt”. Meglehet, akkor sem sikerülnek jól a fotók, ha éppen alkalmam van elkészíteni őket: gyakorta ami egyetlen pillantással átfogható, szinte festményszerű tökéletesség, a gép négyszögébe fogva végül csonkolt, jellegtelen látványrészletté válik. Mindamellett vagy tán éppen ezért, az el nem készült fényképek fájó tökéletességgel élnek bennem, egy belső kiállítás falain lógva.
Itt például, Zsámbékon, a plébánia-kerítés kőfalát három kőműves-tanonc tisztogatja: az elöregedett maltert kotorják ki a mészkövek közül. A nap élesen tűz arcukba oldalról, röhögcsélnek, mert még reggel van, nem fáradtak bele a melóba, meg mert csípős és verőfényes az idő, s a gyakorlat végül is sokkal jobb, mint benn kushadni a szakiskola padjában. A három, nagyjából párhuzamos kőműveskanál árnyéka megnyúlik a kőfalon, olyanok, mint három gigászi jégkrém, a vágyak fagyos édességei. Valóságosak és valószerűtlenek, kéznél vannak és elérhetetlenek, mint mondjuk egy utcagyerekek körülrajongta Mercedes: sosem lesz olyanjuk, mégis egészen közel vannak hozzá. Az ifjoncok is egész mást csinálnának most, az életben, az élet helyett, valami egészen szabadot és nagyszerűt, de mindig hozzá lesznek ragasztva egy-egy kőműveskanálhoz. Ráadásul azok az ominózus árnyék-kanalak elég nyugtalanítóan kaparásszák az ő árnyékukat.
Győrújbarátra fiammal mentünk apa-fia lelkigyakorlatra. Akkor esett le az első hó, pazarul megmintázva az egyenetlen lécekből összeszerkesztett kerítések szeszélyes geometriáját, matematikafüzet-beli négyzethálóvá rajzolva a kis, csupasztéglás füstölő-házikókat, melyek ottani szokás szerint a házak udvarában álldigáltak. Havas tetőjével egy beomlott, lerohadt, gyönyőrű öreg parasztház is szinte fényképezőgép után kiáltott. Az azóta leginkább hiányzó kép mégis a helyi kocsma előtt várt rám: hatalmas, bordóra mázolt kamion parkolt ott, mellette ugyancsak bordó, ponyvátlan utánfutója. Két gyönyörű, barnaszőrű lovat kötöttek ki ezekhez, s a nagy, komor fémidomok közt, az ivó kalyiba-szerű, összetákolt épülete előtt szürreálisan hatottak az állatok. A kép festői intenzitását a méltóságteljes, nagy színtömbök, szimbolikáját pedig az összefutó, nyugvópontra került távolságok, a mozdulatlanságban rejlő száguldás és vágtatás adták volna.
Mányon egy félmeztelen férfi egy kerítésfalat vakolt, s a lombárnyék hihetetlenül plasztikus fantázia-hálót vetett tömbszerű hátára. Erő és meztelenség, árnyék és védtelenség: sűrű, nagyon sűrű kép lett volna s minthogy az illetőnek csak a hátára lett volna szükségem, még szokásos dilemmámmal sem kell törődni. Sokat szenvedek ugyanis attól, mikor a kompozícióhoz szükséges személyek, mondjuk parasztnénik vannak a képen. Ha lenne egy fél napom, gyanakvásukat legyőzve talán összebarátkozhatnék velük annyira, hogy lencsém elé álljanak, de hol van akkor már a spontaneitás, s még holabb az éppen akkori fény, utcakép! Arra viszont nem visz rá a lélek (vagy nem vagyok hozzá elég rámenős), hogy csak úgy, személynek se tekintve felhasználjam őket, s odébb álljak. Ráadásul sok kép kell olyankor, különböző szögekből, az exponálás állításával, képtelen vagyok annyi ideig farkasszemet nézni az illetővel, aki ráadásul mindent megtesz, hogy a fotó ne jöjjön létre.
Sokszor egyszerűen az autóval nem lehet megállni, menni kell tovább, hagyva a hosszadalmas fontolgatást és kattintgatást a fenébe. Fotózhatnékomra egyszer már amúgy is ráfizettem: Piliscsabáról hazafelé menet megálltam, hogy a gomolygó ködben úszó mező látványát rögzítsem: a képek rosszul sikerültek, ráadásul ott kellett hagynom a kocsit az árokparton, mert a kerék árokba került, az alváz meg fölfeküdt az útpadkára. Másnap az egyetem segítőkész műszaki emberei sem tudták kiszabadítani, egy mammutnagy teherautót kellett lestoppolnunk, hogy drótkötéllel kihúzza szegény Toyotámat. Benzinjét addigra már megcsapolták valami élelmes arrajárók.
A Balaton felé tartva egy üresre tapétázott óriásposzterre elképesztő élesen vetült a villanyoszlop árnya, minden alkatrészt mintha mesterkéz vésett volna a vakító téglalapra. Elmorfondírozott volna a kép kapcsán az ember a látható fényről és a láthatatlan áramról, erőről és gyengeségről, valóságról és illúzióról, a hirdetés, mint információközvetítés mibenlétéről nem is beszélve. Aminthogy így is ezekről morfondírozom most. Párizsban éppen fotóztam, mégis lehetetlen volt elkapni azt a biciklis hölgyet, akinek hatalmas sárga esőkabátját szinte ejtőernyő-méretűvé dagasztotta a menetszél. Életem egyik legjobb képe lett volna, ám mire felocsúdtam, a meglepő jelenés eltűnt a sarkon. Nem rossz meditációs anyag lett volna pedig testről-lélekről, a helyről, amit kitöltünk a világban.