Hol volt, hol meg nem, egyszer csak előkerült az Igazság Bajnoka, Verizmó. Nevét izmos termetéről, s azon rossz szokásáról kapta, hogy mindenkit megvert, aki ellenkezni merészelt vele. A helybéliek ezért csak Veristóknak hívták. Ha egyszer dühbe gurult, nem sokat teketóriázott, addig hadonászott fából faragott kardjával, míg ellenségét jól helyben nem hagyta.
Történt egyszer, hogy a hétajtós vár hatalmas ura, Kékszakáll kihirdette, hogy annak adja lányát, s fele lopott királyságát, aki megtisztítja vértől csepegő palotájának falát. Próbálkoztak hercegek és grófok mindenféle válogatott, márkás, nagynyomású tisztítóberendezésekkel, vegyszerekkel, de mindhiába. Veristók is úgy döntött, éppen ideje lenne már a házasodáshoz, gondolta, egy élete, egy halála, szerencsét próbál. Volt neki egy csodálatos, fehér lova, azzal vágtatott egyenest a várhoz. A csodálatos paripa csak egyet fújtatott, s a vár fala ismét hófehéren tündökölt. Veristók odaugratott Kékszakáll elébe a megérdemelt jutalomért. Sajnos, már későn érkezett, mert a vár ura éppen akkor fordult le trónjáról. Mint kiderült, valaki madárinfluenzával fertőzte meg kedvenc ételét, a hattyúsültet. Már nem lehetett segíteni rajta, feldobta felséges talpát.
Veristók sorra feszegette fel a vár ajtajait, hogy megtalálja a próbáért ígért leányzót. Sok csudálatos dolgot látott, fegyvereket, kincseket, mire a hetedik ajtóhoz ért. Ami akkor elé tárult, nem egy leányálom volt, hanem egy hölgykoszorú. Mert Kékszakáll úgy gyűjtögette a nőket, mint más a bélyeget. Veristók megíjedt, hogy eztán neki kell eltartani ezt a sok nőszemélyt. Úgy megíjedt, hogy hagyott csapot-papot, nem nézett se jobbra, se balra, fejvesztve menekült. Addig rohant, hogy egészen Miskócziáig meg sem állt. Holnap vagy még ma legyen a ti vendégetek! Itt a vége, fuss el véle!