A hajdani Szentháromság szobor irányából nézve a zombori Városháza tornyát, balkéz felől esik a Láncok nevű tér, ami valójában a zöldség- és tejpiac megszépítő megnevezése. Pedig sokkal szebb lenne egyszerűen Zöldség- és tejpiacnak hívni ezt a város szívének bal kamráját képező térséget, hiszen a láncok eleve baljóslatú, rosszul csengő szó, olyan, mint például a drót, és ezen nem változtat az a tény se, hogy a piacteret két oldalról valójában oszlopsorok és ejtett hasú láncok határolják. A második világháború elején nyilvános kivégzés helyszíne volt a Láncok, és azóta semmiféle eufemizmus nem változtathat ennek emlékén. A Láncok nem csupán a piacteret jelölik, hanem részben elkerítik a Szentháromság plébániatemplomot, a plébániát, és a ma városi tulajdont képező, hajdani ferences rendházat, amelyben műhelyek, üzletek működnek. Ennek a háznak a háború után ledöntött Szentháromság szobor helyére néző homlokzatán mutatja az idő könyörtelen megállíthatatlanságát a város egyetlen, a közhiedelem szerint Juhász Árpád által restaurált napórája, amelynek kétnyelvű felirata megborzongatja a piacozókat, ha egyáltalán még van merszük fölpillantani rá: Jedan ti je od ovih poslednji! — Egy ezekből a végórád! A napóra alatti pincében van a Napóra nevű kocsma, ahová ugyanúgy nem süt be a nap, ahogy a te pinceodúdba se, kedves Kékszakáll. Azt még megbocsátom, hogy lemondtad a mai találkozónkat, de ha holnap délben nem húzod oda a beled, elmehetsz a fenébe a kifogásaiddal, magadra zárhatod pincéd mind a hét ajtaját, engem többé nem látsz!

Verizmó,
a desperált

Mirhaillattal balzsamozza körötted a leget a néven nem nevezhető, drága Verizmó, a hurokkötő pókok hálójának csábító remegéséhez hasonlatos izgalommal készültem szűnni nem tudó, csillapíthatatlan vágyakozásomban, pokol lángjai közt perzselődő porhüvellyel várpalotám dohos hodályaiban bolyongva a szent és megismételhetetlen pillanatra, amelyről a magad készülődése nyomán alkothatsz dramatikusan dinamikus, káprázatba szőtt, látomásosan kiteljesedő, a képzelet crescendóján hullámlovagló víziót, szellemi libidóm ugyanis türelmetlenséget gerjeszt, megöli szavaim, amelyekkel eléd varázsolhatnám az igézet örömnedveket fakasztó gyönyörének magasztos képét, csak a megfáradt holdnál is sápadtabb, tüdőbajosan halovány, szilaj marhák aklának szélfogójaként kifeszített, szála tépett rongyszőnyeg lenne belőle, amit vitorlaként tép a Triton pálcájának irányát követő boreas dühe, s amely milliószor faragatlanabb és ápolatlanabb a hamvas hajadonok szoknyája alá kapó böjti kanszelek vágyakozásánál, e szél robogva rázza öreg csontjaim, vacogtató félelmet ültet szívkamráim meszes üregeibe, hogy a beteljesülés pillanatát ecsetelni képtelen trotli tehetetlenségem mélyen szálló dementiámmal párosulva oly’ átkozottul halálosan unalmas naturalizmusba tapodná a Iakhosnak is nevezett Dionysos orgiasztikus-orgazmikus fennköltségének mámorát, hogy a költőien kifinomult artisztikus művészi létezésmódot, a szenvedélyek eufóniába szublimálását ordenáré részegségnek, ingerszegény, árnyalatlan expresszivitással megjelenítve láttatná, akár a gonoszan csicsergő szófia-beszéd melizmái, s képtelen lennék intellektusunk találkozásának misztikusan titokzatos ünnepét primer drámaiságában megfogalmazni előtted anélkül, hogy ne süllyednék ocsmány tivornyák leírásának undok unalmába. Ne várj hát rám, kedves Verizmó, maradok tisztelettel, de idehaza.

Barbe-Bleue
symposiarch