csak egy hosszú madzagot kaptam kölcsön
egy nehéz gömb amit zsebrevághatsz egy
néma alma rosszul feltekert fonál

rögzíthető hozzád külső és belső
de a legbensőbb helyekre is mindegy
csak peregjen lassan lazán a szál

kölcsön nem adhatom meg nem ehetem
vigyed mondják közben jössz te is velem
el sem hiszem még egyébként hogy itt vagy

olyan ez mint mikor veszel egy tárgyat
havaviszed majdnem megöl olyan szép
aztán kiderül hogy mégis túl nagy

nem fér oda nem férek oda hozzád
pedig viszonylag jól van megszervezve
a labirintus és vele a szörnyek

a végén egyedül jövök majd vissza
csak előbb még téged kiviszlek látod
befelé minden annyival könnyebb

ezért a fonál de kitől is kaptam
ki akarja hogy mégis kitaláljak
innen és el ne vesszek nélküled sem

a magukba görbülő falak között
ha azt a madzagot végleg elejtem
már ne kelljen többé megkeresnem

nevet adtál a postaládámnak
egy férfinév lett — egész megnyerő
ide a postások meghalni járnak
sárga körmük a borítékra nő
ezt egy túl hosszú reggelen mondtad
a mondat végén kérdőjelekkel
de elhangzott-e az a mondat
áruld el majd ah menned kell
akkorra megnőnek ezek a fák is
lesz tükröm minden szobában
fel-le járhatsz a recsegő padlón
ottmaradhatsz már örökre nálam
a reggelek nyúlnak mint a köröm
öreg leszek úgy kétszáz éves
a szépségekkel már nem törődöm
de egyre közelebb hajlok az éghez
te még akkor is tejszagú leszel
a postást várva állsz a hideg kövön
várakozó képpel abban a testben
amit én választottam egyszer külön
belőled tintás kézzel öleltem át
de egy reggel majd nem leszek sehol
ne költözz el adj nevet mindennek
aludj mélyen és rejtőzz el jól