Székesfehérvár
Szele Bálint

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Szele Bálint
„A Shakespeare-fordítók legyenek bátrabbak”
Interjú Kállay Gézával (Budapest, 2006. június 1.)
Kállay Géza hazai Shakespeare-tudományunk egyik kiemelkedő egyénisége. Több könyvet jelentetett meg Shakespeare drámáiról (Nem puszta szó (1996), Nem puszta tett (1999), Nem puszta kép (2002), A nyelv határai (2004)), számos tanulmányban, konferencia-előadásban fejlette ki véleményét a magyar Shakespeare-fordításokról. A dogmatikus, standardizált Shakespeare-fordítás elvein túllépő nézetei felszabadítóan hathatnak Shakespeare-fordítóinkra, szerencsés esetben a magyar Shakespeare egy újabb fellendüléséhez is hozzájá-rulhatnak. Interjúmban az újabb kori magyar fordítók lehetőségeiről, eredményeiről és fele-lősségéről kérdeztem.
A fordító munkája döntések sorozata. Legelőször is el kell döntenie, hogy melyik angol kiadásból dolgozik. Ezzel a problémával már a Kisfaludy Társaság fordítói is megküzdöttek. Milyen szempontok jöhetnek számításba napjainkban?
A kérdést inkább úgy lehetne feltenni, hogy melyik darabnak melyik a legjobb kiadása. A Téli regének pl. a Stephen Orgel-féle Oxfordi kiadás. Ez egy másik nagy vállalkozás, ez sem teljes még. A New Cambridge-ben nagyon jó a Klein-féle Athéni Timon-kiadás. Régen jelent meg, de nagyon jó a Sanders-féle Othello-kiadás a New Cambridge-ben, sokkal jobb, mint például bármelyik Arden. Azt kell mondjuk: nagyon egyenetlenek lettek a kiadások. A Norton egykö-tetes nagy Shakespeare-kiadása, amely Stephen Greenblatt neve alatt fut — ő az úgynevezett New Historicism atyja — nagyon megbízható szöveggondozás szempontjából is, kiadásfilozó-fiai szempontból is, a bevezetők, a lábjegyzetek, a teljes apparátus kiváló. Viszont kissé nehéz kezelni, mert több ezer oldalas, ennélfogva hártyavékony bibliapapírra nyomtatták, és — hogy ne legyen túl drága — nem kemény-, hanem puhafedeles, ezért nyaklik az asztalon, nem annyi-ra kényelmes belőle dolgozni. A szöveg maga azonban megbízható. A fordító számára pedig ez a legfontosabb. Az eredeti szövegekhez képest történt javításokat a szerkesztőnek minden-képpen jeleznie kell, ez elemi követelmény. Ennél fontosabb az, hogy amikor az esetleges változatok közül a fordító valamelyiket lefordítja, akkor egyet kell értenie a szerkesztő hosz-szas gyötrődései után kialakult szöveggel. Mindenképpen tudnia kell, hogy a szöveg abban a formában valószínűleg soha nem került színre; tudnia kell azt is, hogy valószínűleg húztak is belőle.
Egybehangzó a vélemény, hogy Shakespeare korában egy-egy előadás két órás volt — azt mondják, hogy a Julius Caesart vagy a Romeo és Júliát előadták két óra alatt. Vagy borzasztó gyors volt az előadás, vagy már akkor is húztak a szövegből. Ma egyetlen Shakespeare-darabot sem lehet — talán A vihar és a Tévedések vígjátéka kivételével — szünet nélkül két óra alatt lepergetni. Bizonyos, hogy Shakespeare korában változatok voltak, egy darab csak pár napig volt színen, ha egyáltalán pár napig, és nem csak egyszer. Aztán új darab kellett, félre-tették, fölújították, hozzáírtak, elvettek belőle, állandóan fúrták-faragták a szöveget. Nem tud-juk, hogy az első, nagy Folioba milyen szöveg került. Például a Lear király esetében volt egy Quarto kiadás, a History of King Lear, és egy Folio kiadás, a Tragedy of King Lear. Sokáig az volt a felfogás, hogy az egyik bizonyosan előbb készült; a Quarto még Shakespeare életében megjelent, ám hét évvel a halála után van a Folioban egy szöveg, amely sokban hasonlít, sok-ban különbözik, és föltehetően ez a későbbi az autentikusabb szöveg — de ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy a Quartohoz képest egy korábbi szöveget tettek be 1623-ban a Folioba. Nincs bizonyítékunk, hogy nem így történt. Még annyi fogódzónk sincs, hogy egy szöveg nyomtatásban mikor jelent meg, nem tudhatjuk, hogy korábbi vagy későbbi változat. Csupa találgatás az egész.
A Shakespeare-i szöveg eleve nagyon sokfelé szalad, a jelentések is, a mondatok is, de azt is tudni kell, hogy a szöveg a maga fizikai mivoltában is egy nagyon billegő szerkezet, amely nagyon nehezen rögzíthető. Szegény fordítónak muszáj döntenie. De ha a fordító tudatosítja magában a szöveg bizonytalanságát, akkor talán bátrabban fordít, mert tudja azt, hogy a szö-veg nem egy „szent” valami, ami egyetlen változatban létezik, és ha egy pontot elveszünk belőle, akkor egész más lesz a jelentése, hanem tisztában van azzal, hogy rengeteget játszottak a szöveggel már Shakespeare korában is.
A XX. század közepétől kezdett nálunk is megdőlni a Folio-dogma. Azóta a Quarto szövegeket is nagyobb tisztelet övezi.
Igen. Érdekes például, amit nemrég hallottam az Arden tudomásom szerint még meg nem jelent új Hamlet-kiadásáról. A mostani új kiadás eleve két kötetben fog megjelenni, és mind a három szöveget — az addig rossz Quartonak nevezett szöveget, a jó Quartonak nevezett szö-veget és a Folio szöveget — párhuzamosan, együtt fogja tartalmazni. A szerkesztő felteszi a kérdést: mi az, hogy rossz Quarto? Hiszen az is csak egy változat a sok közül. Nyilvánvaló, hogy a régen rossz Quartonak tartott szöveg kalózkiadás, tehát nem a társulat jóváhagyásával jelent meg. (Jenkinsnek van erről egy elmélete, miszerint egy elbocsájtott színész emlékezet-ből rekonstruálta a szöveget.) Az új kiadásban a szerkesztő nem mondja meg, hogy melyik az igazán jó szöveg. Ezt már az olvasóra, a színházi szakemberre bízza. Kérdés, hogy egy rende-ző mit tud kezdeni egy ilyen szöveggel, amely nem konflált, azaz nem egyesített szöveg. A Norton a két Lear királyt végül egy egyesített szövegben közölte. A második Arden-sorozatban szintén együtt van a kettő. A harmadik Arden is a két változatból összekompilált szöveget fogja megjelentetni. Náluk a szerkesztő nagy F betűvel jelöli azokat a mondatokat, amelyek a Folioban vannak, és nagy Q-kkal, amelyek a Quartoban. Ez viszont borzasztóan zavaró.
Az új Hamlet esetében új probléma merül fel. Ha ezt a nyers szöveget megkapja olyasva-laki, aki ahhoz van szokva, hogy a szöveg egy végigszőrözött, három verzióból összegyúrt szöveg, akkor mit fog kezdeni három párhuzamosan futó szöveggel? Félő, hogy nem lesz el-ragadtatva. A szövegek mellett lesz egy másik kötet, amely a kommentárokat tartalmazza. Ebben lesznek a hosszú jegyzetek, esetleg még elemző tanulmányok is. A szerkesztő egyéni értelmezéséből egyre kevesebb látható. A Shakespeare-kiadások egyre vaskosabbak lesznek, emellett egyre többet bíznak az olvasóra.
A magyar fordító tehát eldöntötte, hogy melyik szöveget fogja használni. Milyen más segítséget kaphat? Nemrég még kontrollszerkesztő és szerkesztőbizottság segítette a for-dítókat, manapság viszont az önálló kiadások (Eörsi, Nádasdy), a színházi adaptációk felé tolódik el a hangsúly.
Azért a mai fordító sincs „egyedül.” Eörsi darabjain Géher István végigment és javaslatokat is tett. Ezekből a javaslatokból Eörsi sokat megfogadott. Nádasdy Ádám is megmutatja valaki-nek a fordításait, és azt hiszem, hogy a színészek és a rendezők is mondják neki, hogy példá-ul: „nem tudnál itt valami mást javasolni, mert nehezen mondható,” vagy „itt két gondolat nem illeszkedik össze, könnyebben követhetővé kellene tenni.” Azt nem tudom, hogy Mé-szöly Dezső szövegeit ki kontollszerkesztette. Azt tudom, hogy amikor 1987-ben nagy lelke-sedéssel a Magyar Shakespeare-bizottság felállt (én ifjú titánként nagy lelkesedéssel jegyzői feladatokat láttam el, azaz minden ülésre elmentem és ott buzgón jegyzeteltem), akkor nagy lelkesedéssel különböző bizottságokat alakítottunk. Voltak, akiknek az lett a feladata, hogy a Shakespeare-előadásokat figyelemmel kísérjék és írjanak róluk, másoknak az, hogy Shakes-peare tanításának ügyeivel foglalkozzanak, tehát több alcsoport is megalakult. Az egyik leg-fontosabb csoport a fordítási ügyekkel foglalkozó csoport lett volna, aminek talán Mészöly Dezső és Géher István társelnökként ketten lettek volna a vezetői, de az én tudomásom szerint egyetlen darab sem került el hozzájuk, aminek a kedvéért ezt a csoportot összehívhatták vol-na. Ennek elsősorban az az oka, hogy Shakespeare-t a fordítók ma a színházaknak fordítják, szinte csak a színházakat érdekli az új szöveg, ráadásul az a divat, hogy minden rendező új szöveget akar.
Én magam 1992 nyarán közreműködtem egy fordítás elkészülésében. Forgách András a veszprémi színház megbízásából átdolgozta Vörösmarty Lear-fordítását és ő — mint fordító és átdolgozó — kérte, hogy kapjon egy kontrollszerkesztőt. A színház ezt finanszírozta neki, mondhatom, nagyon busásan és gavallérosan.
Hogyan sikerült ez a fajta együttműködés?
Nagyon jól. András énszerintem nagyon jó fordító, nagyon jó dramaturgiai érzéke van. Minél jobban előrehaladt a szövegben, annál többet változtatott. Mindig mondogatta nekem — na-gyon tetszett, amit mondott —, hogy Vörösmarty munkáját átdolgozni olyan, mint amikor az ember megtalálja a Pompeji emlékeket, és akkor minden egyes követ a legóvatosabban meg-fordít — mert lehet, hogy a kő egy freskónak, műalkotásnak egy darabja —, és megpróbálja úgy helyezni, hogy talán abból majd kijön valami. Forgách amit lehetett megtartott Vörösmarty költői erejéből, inkább csak modernizálta a szöveget.
A munka maga úgy készült, hogy ő lefordított három-négy jelenetet, akkor én elmentem hozzá, elhoztam az elkészült szöveget, és lelkem csendességében végignéztem. Hat különbö-ző Shakespeare-kiadás segítségével elemeztem a szövegét, aztán visszamentem hozzá a meg-jegyzéseimmel, végigmentünk rajtuk, megbeszéltük őket. Addigra neki már megint volt egy adag fordítása, én azt újra elvittem, és így tovább. Majdnem egy hónapig tartott a dolog, a legvégén nagyon intenzíven dolgoztunk. A fordítás egyébként, akármennyire is kiváló, nyom-tatásban sajnos még nem jelent meg sehol.
A Shakespeare-kiadások igencsak megfogyatkoztak az utóbbi évtizedekben. Úgy tűnik, az új fordítások valóban csak a színházaknak készülnek.
Új összkiadás gyakorlatilag évtizedek óta nem jelent meg, a legújabb is csak annyiban volt új, hogy ahol elkészült, ott Mészöly Dezső szövegét tartalmazta a régebbiek helyett. A könyvki-adók ma nem adnak ki Shakespeare-t — makacsul nem adnak ki Shakespeare-t. Annak ellené-re, hogy rengeteg Shakespeare-életrajz jelenik meg magyarra fordítva, egyik a másik után, maguk a Shakespeare-szövegek szinte eltűntek, csak antikváriumban lehet megtalálni őket.
A klasszikusok kiadásával kapcsolatban nagy kérdés, hogy például Arany Hamlet-szövegét pótoljuk-e, kicseréljük-e. Ez egy nagyon komoly dilemma. Nem lenne szabad ugyanis külön-böző darabokat azonos elbírálásban részesíteni — a színházak sem egyenlő mértékben érdek-lődnek a darabok iránt, nyilvánvaló, hogy ők a sikerdarabokat akarják, ezért van a Szentivánéji álomnak, A viharnak, a Hamletnek, még az Othellónak, a Learnek is sok magyar változata. Viszont a Lóvátett lovagokból nem kell annyi változat, mert azt nem nagyon tűzik műsorra. A Makrancos hölgyet újabban többen is lefordították (Márton László, Nádasdy Ádám). Ezek az új fordítások vagy megjelennek a Színház folyóiratban vagy nem, de a szak-ma figyelmére csak akkor tarthatnak számot, ha külön is megjelennek könyv alakban, mint Nádasdy vagy Eörsi fordításai.
A Shakespeare-szakma mit tehet ezügyben? Nem lehetne elősegíteni azt, hogy Shakespeare újra közkinccsé váljon?
A múlt nyáron (2005) Gyulán volt egy nagyon érdekes konferencia, ott voltak a fordítók, a színészek, a rendezők, és megszólaltak a Shakespeare-fordításokról, -előadásokról, egyáltalán a magyar Shakespeare helyzetéről. Ott Szőnyi György azt mondta az én előadásommal kap-csolatban — és joggal állapította meg —, hogy súlyos ellentmondást érez, mert én először arról beszélek, hogy mennyire nem stabil a Shakespeare-i szöveg, utána viszont azt mondom, hogy álljon föl egy Shakespeare-bizottság, hogy a fordításokat egy arra hivatott grémium vélemé-nyezze. Ez utóbbi egy normabeállító, kanonizáló gesztus, és Szőnyi nem értette, hogy a kettő hogyan egyeztethető össze. Én azt válaszoltam, hogy előadásomban kétségtelenül van némi ellentmondás, de én nem arra gondolok, hogy a bizottság a fordításokat felülbírálja, és a vé-leményét rákényszerítse a fordítóra, hanem — ugyanúgy, ahogy Arany szegény átment Szász Károly Macbeth-fordításán és sok remek észrevételt tett — azzal a céllal, hogy jobbá tegyék, egy-két helyen megjavítsák a szöveget, segítsenek a fordítónak megtalálni a megfelelő meg-oldásokat.
Nagyon jó lenne, hogyha volna a fordító mellett egy-két ember, aki átnézi a szöveget. De ha valaki kapna két hetet, hogy a fordítást átnézze és a fordítóval megvitassa, már egyetlen ember is elég lenne, mint kontrollszerkesztő. Az egész tulajdonképpen csak pénz kérdése. A közös munka a fordítónak is biztonságot nyújtana.
Az Arany-Vörösmarty-Petőfi fordítótriász a mai napig a magyar Shakespeare-panteon főhelyét foglalja el, fordításaik szinte érinthetetlenek. Ezeket a fordításokat nem kellene lecserélni?
Az a véleményem, hogy a megoldás talán az lenne, hogyha külön kezelnénk a darabokat — ha bizonyos darabokat egy kötetben adnánk ki, bevezetővel és magyarázó lábjegyzetekkel, eset-leg az eredeti szövegekkel együtt, és több parallel fordításban. Ebben az esetben mindenki eldönthetné, hogy melyik fordítást olvassa, esetleg egymásra olvasva a különböző változato-kat. Arany szövege rendkívül erős a Hamlet, Vörösmartyé a Lear, és tulajdonképpen még Petőfié is a Coriolanus esetében — bár az egy kicsit különböző, de az is nagyon erős költőileg. Ezeket a fordításokat költőileg felülmúlni nagyon nehéz, egyben nagyon szép feladat.
De a színháznak nem az a célja, hogy minél többértelműbb és sejtelmesebb szöveget köz-vetítsen a közönségnek, mert azt a közönség nem érti — sok esetben a színészek maguk sem értik, néznek a rendezőre, és azt kérdezik: „na most ez mi?” A magyar Hamlet egy helyen azt mondja, hogy „Látszik, asszonyom! az is / Valóban; látszik-ot nem ismerek,” amikor a ki-rályné azt kérdezi, hogy Hamlet miért nem veti le az éjfekete ruhát. Arany szövege itt talán mélyebb, mint ami az eredetiben — vagyis az egyik angol szövegváltozatban — áll. Viszont követhetetlen, többször is alaposan el kell olvasni ahhoz, hogy valaki megértse. A felülete-sebb olvasó csak azt fogja érteni, hogy itt valami nagyon mély dologról van szó. Mindezt meg lehet csinálni úgy is, hogy sokkal közérthetőbb legyen a szöveg. Ha kiegyenesítik azokat a kanyarokat, amelyeket a Shakespeare-i szöveg vesz, akkor kétségtelenül jobban hat a közön-ségre, mert jobban értik, viszont valami esetleg elveszhet a költőiségből. Eörsi István szövegei például inkább a brechti színház-ideálhoz köthetők, tehát ő az erőteljes, harsány, nagy hatású szavakat, rövid mondatokat szereti, ő olyan ember, aki a brechti színházon nőtt föl. Ebben semmi rossz nincs.
Nagy kérdés, hogy lesz-e valaha olyan szerkesztő, aki egy teljes Shakespeare összeállítá-sakor azt mondja, hogy csak egy Hamletet jelentethetek meg, és az nem Aranyé lesz, hanem Eörsié vagy Nádasdyé. Ezt nem hiszem, hogy bárki felvállalná. Egyszerűen azért, mert úgyis minden fordításból hiányzik valami, viszont azt joggal gondolják, hogy Aranyé olvasásra van szánva, ez egy klasszikus fordítás, tehát itt „követjük a hagyományt.” Forgách András szöve-gét sem fogják betenni a Szabó Lőrinc által átdolgozott Vörösmarty helyébe, úgyhogy én azt hiszem, hogy a megoldás ma — a pluralizmus korában — az lenne, ha bizonyos darabokat több fordításban közölnénk. Persze nem kell mindet, mert a III. Richárd „perújrafelvételét” senki nem akarja kérni, azt Vas István nagyon jól lefordította.
Itt megint van egy dilemma. Ott van például A vihar. Tegyük föl, hogy úgy döntünk, hogy pluralisták vagyunk és válogatunk. Akkor be kell tennünk Szász Károly Viharját is, ami na-gyon sok helyen inkább vicc, mint fordítás? És betennénk-e Tandoriét, amely még nem is jelent meg nyomtatásban? Túl sok szöveg esetén esetleg a bőség zavara állna elő. Ha nekem szegeznék a kérdést, hogy hogyan oldanám meg ezt a feladatot, azt mondanám, hogy bizo-nyos ritkábban játszott darabokat egy közös kötetbe tennék, bizonyos darabokat viszont külön kötetbe — a sok változatban élő darabokat párhuzamosan közölném, és mondjuk a Hamletet közölném Arany, Eörsi és Nádasdy fordításában is parallel szöveggel, jegyzetekkel. Tulaj-donképpen még arra is lehetőség lenne, hogy Arany fordítása az eredeti Arany-kézirat alapján jelenjen meg, mint 1988-ban a Géher István által szerkesztett kiadásban.
A magyar Vihar című tanulmányában azt írta, hogy az eddigi úgynevezett irodalmi vagy színházi Shakespeare-hez képest egy olyant képzelne el, amelyben a fordító „a sok-értelmű, allúzív, sőt homályos részleteket sokértelmű, allúzív, sőt homályos eszközökkel igyekszik tolmácsolni, és a lehető leghűségesebben próbálja megtartani a szövegben megbújó és egymást átszövő metaforikus részrendszereket. Olyan fordítói elvre gondo-lok, amely nem a magyarázó lábjegyzeteket, vagy sokértelműség esetén azok egyik ér-telmezését fordítja, hanem a retorikai-költői szöveget.”
Ezzel azt hiszem, hogy elvben minden fordító egyetért, de nem biztos, hogy ugyanazt értik homályos és világos szövegen. Hogyha a fordítás a színháznak készül, praktikus szempontból a rendező azt mondhatja a fordítónak, hogy „édesapám, vagy tanulj meg angolul, vagy nézd meg egy-két kommentárban, hogy mit akar mondani ez a régi szöveg.” Az is baj, hogy a sza-vak mást jelentettek akkor, tehát nyelvtörténeti stúdiumok, történeti, szemantikai, szintaktikai vizsgálódások is szükségesek, de ezekkel a fordító előbb-utóbb megbirkózik, megtanulja, hogy Shakespeare mit hogyan használt. A metaforáknak a következetes fordítása is nagyon nehéz. Eörsi tanulmánya, melyet az Othello elé írt, nagyon tanulságos. Ő azt mondja, hogy a kecskékkel meg a majmokkal még megbirkózott valahogy, de ott van a sólyom; meg hogy „hályogot vont,” de ez olyan, mintha egy tölgyfából készült ajtó lenne — Shakespeare egészen elképesztő képeket használt, vagy egyszerűen félreértjük, nem értjük jól a szöveget.
Angol anyanyelvű kollégáim azt mondják, hogy stúdiumok nélkül pusztán az angol anya-nyelv nem segíti őket abban, hogy Shakespeare-t jobban értsék, mert nagyon nehéz, régies szöveg. Dávidházi Péter és Takács Ferenc a fordításokkal kapcsolatban azt mondta, hogy ne mérjük a őket az eredetihez, mérjük a fordításokat önmagukhoz. Kiséry Andrásnak van egy érdekes recenziója a Nádasdy-féle Hamletről, ahol nem is annyira azt nézi, hogy mi hogyan van az eredetiben, hanem azt mondja, hogy próbáljuk meg elhelyezni ezt a fordítást Nádasdy Ádám költészetében. Ez ugyanígy működhet Babitsnál, Kosztolányinál, Szabó Lőrincnél is. A legfontosabb az, hogy a szöveg legyen következetes.
A Shakespeare-filológia legfontosabb üzenete az lehetne a Shakespeare-fordítók felé, hogy legyenek bátrak, ne féljenek attól, ha egy mondatot sokféleképpen lehet érteni, és attól sem, ha egy olyan helyen sikerül egy képet létrehozniuk, ahol az eredetiben nincs. Ilyen a Shakes-peare-i szöveg természete. Hagyni kell azt, hogy a különböző szóképek a darab különböző pontjairól hívják egymást, amit persze a néző nem fog rögtön felfogni, de a játék talán valahol egy tudatalatti szinten azért működni fog.
Eörsi Istvánt sokat elmarasztalták, egyedül ön írt jót róla. Az ő fordításaiban jelen-nek meg talán legmarkánsabban a metaforikus alrendszerek.
Eörsi bátor fordító és nagyon ügyesen megold sok mindent szép és érthető magyar nyelven, úgy, hogy azért a metaforikus hálókat is igyekszik következetesen megtartani. Nehéz szaka-szokat is jól fordít, nem érződik fordításain a küszködés, szövegei könnyedek. És van bennük valami „színházi” — hiszen olyan ember fordította őket, aki jó dramaturgiai érzékkel rendelke-zett, tehát játszhatóak is az ő darabjai. De nem adja föl teljesen azt az elvet, hogy ezek azért költői szövegek is; jó kompromisszumot tart a mondhatóság, a közérthetőség és a költői bo-nyolultság, retorizáltság között. Persze ha előveszek három sort és összehasonlítom Aranyé-val, akkor lehet, hogy Eörsi rosszabb.
Legújabb sikeres fordítónk Nádasdy Ádám — szövege mondható, modern, „minden sarokba bevilágít,” viszont nagyon is mai, egyéni. Lehetséges-e, hogy ezek évtizedeken át benn maradnak a színházakban?
Én azt hiszem, hogy igen, amíg a színház úgy viszonyul Shakespeare-hez, ahogy most viszo-nyul. A színház most arra van kényszerítve, hogy minél nagyobb közönséget hozzon be, és ez így jól is van, a közönségnek is játszunk, Shakespeare is játszott a közönségnek, méghozzá nagyon is. Nádasdy nagyon sokat javul, látszik újabb fordításain a gyakorlat. A Szentivánéji álom is nagyon sikerült fordítás volt. Nádasdyt akkor egyenesen arra kérték, hogy mai magyar nyelvre fordítsa le a darabot, nem azt kérték tőle, hogy hozzon létre egy olyan szöveget, ami-lyent Arany János ma írna. Nem lehet. Nádasdy fordításának az a legfőbb erénye, hogy kö-vetkezetes. Ugyanazon a hangon szól az elejétől a végéig. Shakespeare színháza is azért volt olyan sikeres, mert nagyon jól ismerte a saját színészeit, tudta azt, hogy ki milyen szöveget tud majd jól mondani. Ugyanígy Nádasdy is ismerte a társulatot, együtt dolgozott a rendező-vel, tehát fel tudta idézni az előadást már fordítás közben és ettől lett annak akkora sikere. Ha színházi fordítás készül, mindig figyelni kell a társulatra is.
A színház ezeket a fordításokat sokáig meg fogja tartani, hogyha továbbra is ilyen rendezői hozzáállással viszik színre Shakespeare-t. Ha olyan klasszikus előadásokat akarnának, mint amilyeneket a Madáchban a 60-as években csináltak, akkor Mészöly szövegei a legmegfele-lőbbek. Ha a díszletekkel és az eredeti jelmezekkel Shakespeare korát akarják felidézni, akkor nagyon jól megfelel Arany János szövege. Legfeljebb a nehezebb dolgokat kihúzzák. Nem tudom, hogy melyik a rosszabb? Ha egy összecsomósodott képet a rendező kihúz, mert azt mondja, hogy ezt úgysem fogják érteni, vagy ha megkéri a fordítót, hogy próbáljon ott annyi-ra rendet tenni, hogy mégis el lehessen mondani a színpadon. Mikor nagyobb a veszteség? Ha el se hangzik, vagy ha egyszerűbben hangzik el?
Egy másik, lassan klasszikussá váló fordítónk Szabó Lőrinc, aki szintén a költőiség felé húzott.
Ő is azok közé tartozik, akik jó kompromisszumot voltak képesek tartani színházi és költői szöveg között, de azt hiszem, valóban inkább a költői oldal felé tette le a voksát, arra koncent-rált. Ő amúgy is ünnepelt műfordító volt, a szonetteket is ő fordította, és aki a szonettek felől közelíti Shakespeare-t, az biztos, hogy a költői oldalt fogja élvezni benne. Azt nem tudjuk, hogy a színház igényeit mennyire vette figyelembe. A Macbeth-et egyébként nem lehet lefor-dítani, az egy mérhetetlenül tömény, tömör szöveg, persze ha kritikai kiadásban meg kellene jelentetnem, én nem fordíttatnám újra — legföljebb akkor, ha lenne egy egészen extra fordító-alanyom, aki azt mondja, hogy egy egészen újfajta koncepció szerint lefordítja. Inkább lábjegyzetelni kéne, mert maga a Szabó Lőrinc-i szöveg nagyon jó. A Macbeth egyfajta teszt, és az ember nehezen állja meg, hogy ne tegyen minősítő megjegyzéseket a fordításra. Nekem az volt a benyomásom, hogy a Macbeth magyarul tolmácsolhatatlan, mert olyan mérhetetlenül tömény és tömör a nyelve, és olyan megdöbbentő metaforák vannak benne, amelyeket valójá-ban nem is értünk. Stephen Orgel mondja a Téli rege kritikai kiadásában, hogy „valljuk már be magunknak, hogy nem értjük mindenhol a Téli regét. A szintaxis szétesik, a képek vadak, nem tudjuk, hogy pontosan mit jelentenek a mondatok.” Ő még játékosan azt is fölveti, hogy azért szabadult meg a társulat Shakespeare-től, mert egyre vadabb szövegeket produkált, és már akkor sem értette senki, hogy mit akar. Szabó Lőrincre visszatérve: a Troilus és Cressida nagyon jó fordítás, meg a Timon is.
Egyébként abban is különbséget kellene tennünk, hogy a Shakespeare-szöveg maga sem mindenhol ugyanolyan. A Macbeth nyelve egészen más intenzitású nyelv, mint mondjuk az Athéni Timoné, ez utóbbi jóval szerényebb, vagy nézzük meg a Cymbeline-t, amit szinte soha-sem játszottak Magyarországon — mivel ez egy „elfektetett” darab, senki sem törődik vele, hogy amit Iachimo mond, az teljesen érthetetlen. Minden szerkesztő egy kicsit mást mond, mindenki máshogy értelmezi. Nem lehet érteni, és éppen ez a poén benne. A fordító felelős-sége abban van, hogy menyire engedi ezt bátran érvényesülni. Ezért lenne jó egy társ, egy kontrollszerkesztő, aki megnyugtatná a fordítót, hogy „édesapám, ne izgulj emiatt, senki sem érti.”