Kezdjem egy anekdotával! Olvasom Szabó Lőrinc 1945-ös Naplójában: „Mégis valami olvasmány: Babbington [sic!] verseiből. Miért éppen ő került elő? Nem tudom. Egy s más megragadott.” Amikor meg akartuk jegyzetelni, kerültünk bajba. Ilyen nevű angol költőt egyetlen kézikönyvben sem találtunk. De van egy nagyhatású tizenkilencedik századi történész, akiről azt tartják, hogy századában Shakespeare és a Biblia mellett ő volt a legolvasottabb író Angliában: Macaulay. Teljes nevén: Macaulay, Thomas Babington, aki 1842-ben jelentette meg verseinek gyűjteményét: Lays of Ancient Rome. Más! Ferenczi László professzort, a Miskolci Egyetem egyik büszkeségét a magam részéről kiváló költőnek tartom, már a hatvanas években is közöltem az akkori legendás hírű Napjainkban, egyetemi társainak, barátainak, Tandorinak, Ágh Istvánnak, Bella Istvánnak, és az általa is igen nagyra tartott (Magyarországon először nálunk bemutatott) Oravecz Imrének szomszédságában. Költőnek lenni sok esetben nem annyira „csak” szakma, de lélekállapot. „Versben mondom, hogy jobban megjegyezd” — Karinthyval szólva. A kimondás kényszere feszíti az embert, és szerencsés az, aki formát talál hozzá. Ha csak alkalmanként is.
Fazekas Csabáról nem tudtam, hogy verseket ír, míg a Spanyolnátha szerkesztője kedves soraival meg nem tisztelt, beszélnék erről a három versről. Azt tudtam, hogy történész, ezt a szakmát oktatja egyetemünkön, a magam szavazata is benne van a döntésben, amellyel második utódomként karunk dékánja lett. Merész vállalásba fogott, tudom, nehéz idők várnak rá. És örömmel hivatkozom gyakran egyik, miskolci vonatkozású könyvére, amely a város történelmi jelentőségű ünnepi pillanatát nagyívű panorámába foglalva mutatja be és dokumentálja: A ciklon szélcsendjében. Emlékezések, dokumentumok Szabó Lőrinc 1956. október 23-i miskolci irodalmi estjéről, illetve Miskolc irodalmi életének szerepéről az 1956-os forradalomban. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Fazekas Csaba. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2000. Remélem az évfordulóra a kiváló könyv második, bővített kiadása is megjelenik.
De hogy verset is ír? Méghozzá jókat? Legalábbis ez a három ezt mutatja. A merész, határozott, kemény kiállású ember keserű visszája tűnt fel számomra ezekben a versekben. Mégis csak ember lakik benne. A történész és az újabb történelmet formáló ember benső rezdüléseit hallom, szembesülését a ránk szakadó történelemmel. „Keserű órán” szól ő is, mint élete egy elkeseredett pillanatában a szakmája szerint is költő, Szabó Lőrinc. Társíthatom őket, a bibliai idézetek okán is:

Zenghet, mint roppant cimbalom,
a dicső ég, vagy Salamon
éneke, könyvtárak esze,
engem be nem csap már sose:
undorít, hogy részed vagyok
s még jobban, hogy, ha meghalok,
beléd fúlok, rothadok át,
te, te, köpedelem világ!

És átélve kétségbeesését, mégis kívánom Fazekas Csaba, ifjú kollegámnak a yeatsi „tragic joy” átélt pillanatát, a minden ellenére kiküzdhető derű pillanatait, hallja meg a „hegyek énekét” is, amint egyes szavainál, mint a zsoltárokat éneklő szent királynak „mély basszusuk minduntalan elbődült, frissen, vidoran”. Mert „ima a gyönyör, a gyönyör ima”. És kívánom: „Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj!”
Persze azt is kívánom, ne hallgasson a vén ember reménykedő intéseire, majd kiküzdi a maga elégiáját ő is. Ha akarja, ha meri.