Nem mentem el, nem mentem el, tudtam, hogy nem fogok menni,
minek is mentem volna, mikor tudtam, hogy nem fogok menni.
         
Inkább akartam maradni még, maradni otthon és enni,
lidérces lelkű szinházfi, mindent az asztalra tenni.

Viaszosvászon abroszon szalonna, kenyér és hagyma,
hagymából az apraja és a szalonna húsosabbja.

Inkább akartam harapni otthon (főleg az édes Annácskát),
nem azt a kurta, szőrtelen, demizsonhasú Kékszakállt

várni, miközben kint esett, állati zápor, úgy esett,
kedvem sem volt kint nedvesnek lenni, döntöttem: én eszek,

és leszek inkább tévelygő hazugság útvesztőjében,
mintsem csuromvíz vendéged Héttyúkvár kerengőjében.

Nem mentem el, nem mentem el, de nem mentél te sem, tudom,
maradjunk annyiban: Annácska mondta, látott félúton

csajozni, eszed ágában sem volt menni a várba,
Kékszakáll, izéltél te is lazán arra a találkozásra.

Akkor most legyen a neved hallgass, nekem te ne szólj be, Kék,
mert hullani fogsz, mint madárvész idején hattyúk és cinegék.

Az üzlet ugrott, nincs Operami, se könyv, se buli, nem megy a show,
nem mentem el, nem mentél el, vége. Nem csókol
                                                                   Verizmó!