I.
Az eredeti Herbstagg (Ősznap), na ja

Uram, idő van. A nyár nagyon nagy volt.
Így Rilke. Fektesd árnyékod a napórákra,
s ne fogd pórázra a mezőn a szeleket.

Ezt szelekedjed. (Költsünk bele, ébresztő.)
Jön, hogy a gyümölcsöknek, szőlőnek, stb. Fél kézzel írok.
Elfrancolt akármi, örökké legyen türelmem? 3 hónap min. a felépülés.
Nem iszom már! nem kocsmázok! mégis, de vettem

volna egy karcsú, boforc-gránáthoz hasonló palack, jó drága, elit
vöröset, hogy soha meg nem építendő házam messziről
szétlőjem, az allékban (fasorok, farsok, karfos) kavarjak
egyet a leveleken, takácsatkás mindenük! Nyugtalan én, vállam zúztam,
örökké csak a posta van (levél), patika, papírbolt, így töröm magam. El.

II.
Mindenkori könyv-nap

Uram, ne mán! Gyerünk a francba innen.
Elegem van a packázásaikból,
kiadókéból, mely önsegélyemmel

fordul át törvényesült abszurdumba.
Akinek nincs rá kedve, nem fizet,
aki amit akar, azt kifogásol
munkádban, de egy pissz se, adja másnak.

Amit remekbe szabtál, le se tojja
a maga-közén járó kritika,
és sértettség helyett számolod a
most már ingyen is odaadható
műveidet, allé! a szél vigye.

III.
Holott tizenöt éve még így igyekeztem:
Őszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.
Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

IV.
Összegzés

Ez sem remekmű. Magad is kifogásolod már,
rálátással emez-az részletét. De vajon nem
ez van-e minden kifogásolgatásod jogával,

felháborodáséival? Bármily nyilvánvaló, hogy
méltán érzed mellőztetésedet egészen
közelieknél is — nem reagálnak, s épp
arra, amibe te legjobban jegyzeted, stb., netán

napod már békés csend-idejét zaklatják fel
a maguk hullámhosszán, mit tudom én, hogy is ajzva,
kíméletlen, hát nem: „te hányszor voltál nemtörődöm,
tértél ki, menekültél kétesen, irgalmak nélkül?”
És ez minden erkölcsi felfogás fennforoghatását elfrancolja.

V.
Toldás+

Szavak más-más füleknek, környezeteknek,
beidegzéseknek mást-mást jelentenek, ha pl.
azt mondod, lófogadás, azt, pandzsarumgha,

mást ért ezen az írföldi, mást a szukulánparti.
S az idő tényezője a tárgy — s basszus, mondtuk:
a hely! — tényezőjén túl! Mire megérted, hogyan
kellene, már vagy nincs értelme, vagy áldod

szerencséd, több részed nem volt benne. Így
pl. — csak a bukmékeri! ír, angol, etc. — a lófogadás,
hát igen, hideg fejjel a legritkábban megy hasznodra,
de hogy az ihlet, mint az írásnál is, megjöjjön, ahhoz
túl sok kell, fél-dili állapot, s abból ne! kiborítod a dilit.

VI.
+

+az is unalmas lehet, hogy mindig te csinálod
a fontos dolgokat; elfrancolva!, hogy ezek lennének
csak fontosak, csak neked is van egy olyan érzésed.

És hogy akkor még az se jó, hogy te a fontos
dolgokat csinálod itten, ennek mindig kell, hogy
visszhangtere legyen, ehhez nincs csend, lelki,
mi az elfrancolt nyavalyát kellene még csinálnod?

Idők, lassan, túl hosszúak, idők, világidők, túl
lassúak, de kíméletlenül a változást mutatják.
Hogy nem erről volt szó, de ennek el kellett, ó, barnán! —
következnie, ennek kellett elkövetkeznie mint egy — barnán
rég lenézett ódon kúria könyvtárszobáján forgatott gömbön.

VII.
Végszó itt, Szép Ernővel

És mégis kell ez a másik bolondóra, Rilke! e most már
jócskán túlélt közeg, két túlélőé, a magyar „Dichtung”
világáé, „Úr-Wald”, meg „Lichtung”, ős-erdő, tisztás.

Tiszta sor, ragadom alkalmam, Szép külön nagysága nálam
mi. Ő nem volt semminek része. Nemzet, kurátorság, polgárjavak,
végbús nyomor, száműzöttség, nem! J.A. mellett, aki elfogadhatóan
proletárkodott, tudtommal Szép Ernő még azt sem élte aktívan,

amiért elhurcolták. Túlélte, örült, négy nővérénél polgárian
élhet, stb., de része annak is J.A. kisebbik lábosa jegyében volt
csak. Nem kellett, megbékélt másságában, különbékét keresni,
hallotta, „boldogság”, meg azt is, hogy az nincsen, de hogy véle
majd kivételt tesz az isten, tréfarabságbul maga-gyengédre hagyja.