Székesfehérvár
Paládi Zsolt

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Paládi Zsolt
Kékszakállú találkozása Verizmóval
Kedves Kékszakállú!
Találkoztam egy lánnyal, aki nem tudta, mi az a katarzis. És nem tudta, mi az a matriarchális társadalom, és még nagyon sok mindent nem tudott. Akkor és ott mintha felismertem volna igazi feladatomat: Mindent el kell mondanom neki, el kell mesélnem azokat a megrendítő történeteket, amelyeket átéltem, azokat a nagyszerű erőket és azokat a titokzatos érzéseket, amelyek mozgattak, és azokat a heves vágyakat, amelyek születésem óta gyötörnek. De rájöttem, ezek nem csak az én történeteim, nemcsak az én erőm, érzéseim és vágyaim, hanem mindannyiunké, az emberiségé. Messzebbről kell kezdenem. El kell mesélnem Hannibál átvonulását az Alpokon, Attila nekirugaszkodását, a kereszténység győzelmét a barbár Nyugaton, le kell festenem Dante Poklát, Vivaldi motettáit, Cellini ötvösremekeit és még annyi minden mást… Talán örökre ott maradok azon kerti széken, hosszú monológokba bonyolódva, amit csak néha szakít meg egy-egy pajkos megjegyzés, egy-egy gúnyoros modorban előadott incselkedés. Elmúlatom Életem hátralevő éveit vele, mert foglyul ejt az a végtelen egyszerűség, melyet leginkább egy falusi hajnal nyugalmában és frissességében érez meg az ember, valahol a havasokban. Onnan, a nagyerdőségekből jött a lány, hogy ebben a gyilkosvárosban az angyali szépség és a bűn szétválaszthatatlanul összekeveredjék benne. Nem ismerem jól, de mégis ismerem. Tudom, hogy ő oda tartozik és nem ide, az értelmét elrabolhatom, de a lelke azé a földé. És nem ért minket, otthonunktól messzire bitangolt, csalódott teremtményeket, akik szédülten igyekeznek lépést tartani a tébolyodottan száguldó világgal.
Újra kell írnom a történelmet, hősiesebben és szebben, úgy, ahogyan még nem ismerik. Csak akkor tehetem meg, ha nem mozdulok, és addig beszélek, amíg kínjaim mértéke betelik. A vadászgépek már felszállásra készek, hogy a megmaradt civilizációt is letarolják, az aprómunkát elvégezzük magunk is, egymásra acsarkodva, egymásra uszítva. Azelőtt kell még elmondanom mindent, mielőtt elérne, amitől elpusztulok. Megtalálnak hamarosan. De nem jobb, nem nemesebb-e elkeseredett küzdelem helyett belehullani ebbe a végtelen egyszerűségbe, mely a maga szépségével és boldogságával a testi fájdalomnál is elviselhetetlenebb?
Nem megyek sehová. Hívtál és ez jólesett, de már nem vagyok kíváncsi a világra. Valaki azt állította, minden gyötrelmünk a tudásból ered. Ezek szerint minden öröm a tudatlanságból? Az a kicsinyke idő az Életemből talán elég lesz arra, hogy ezt kiderítsem.
Nincs időm másra, Kékszakállú. Mindent el kell mondanom Neki.
Üdvözöl Barátod:
A Verizmó paládi