Schopenhauer és Kafka: a közelítés meghökkentő. A prágai nagy szenvedő személyes problematikája, világlátása és művészete abban a hírben áll, hogy egyetlen konkrét filozófiai gondolkodási rendszerre sem korlátozható. Klaus Wagenbach[2] állítása szerint Franc Brentano pszichológiájának erkölcsi szigora főként az ember igényes önelemzésére hatott, míg az író-Kafka Kierkegaard rendszeréhez való vonzódása túl későn vált nyilvánvalóvá ahhoz, hogy aktív szerephez jusson az életműben. A kimondottan irodalmi olvasmányok, Flaubert, Hebbel, Gogol például, továbbá az expresszionisták szövegei, Freud felfedezése, a német nyelv paradox használata, válságos zsidósága stb. alkotják munkásságának legtermékenyebb tényezőit.
Tudjuk azonban, hogy 1902-ben, Max Broddal való barátságának kezdetén Brod, akkor még Schopenhauer meggyőződéses híve, dicsérte Kafkának A világ mint akarat és képzet[3] érdekességét. Közel két évtizeddel később viszont Kafka ajánlotta fiatal barátjának, Gustav Janouchnak Schopenhauer olvasatát:
Kölcsönadtam Kafkának a "Baghavad Gitát", a hinduk szent könyvének egyik német fordítását. Kafka így szól hozzám: A szent hindu szövegek vonzanak és taszítanak is egyszerre. Akár a méregben, ezekben is van valami csábító és rémisztő. Ezek a jógik és mágusok mind urai az életnek, annak természetes esetlegességében, és nem a szabadság iránti lángoló szerelemből, hanem az élet kimondatlan, ám jeges gyűlöletéből. India vallásgyakorlásának forrása a mélységes pesszimizmus. Említettem Schopenhauer érdeklődését az indiai vallás-filozófia iránt. Kafka megjegyezte: Schopenhauer a nyelv művésze. Gondolatvilága a nyelv szintjén születik. Föltétlenül olvasni kell őt, ha másért nem, a nyelvéért.
Noha Kafka Nietzschéhez hasonlóan elveti az élet tagadásán alapuló szemléletet, Schopenhauerben mégis értékeli írói gyakorlatát. Másfelől viszont az írásban való következetesség kevéssé összeegyeztethető a teljes pesszimizmussal. Kafka ki is gúnyolja azt a következetlenséget, amely Karl Kraust jellemzi. Ez utóbbi azon zsidó-német író prototípusa, aki átadja magát a reménytelenségnek, mivel elszakadt atyái zsidó hitvallásától, azonban Schopenhauerhez hasonlóan javíthatatlanul optimista irodalmi műveiben:
Er ist etwas wie der Grossvater in der Operette, von dem er sich nur dadurch unterscheidet, das er statt bloss oi zu sagen, auch noch langweilige Gedichte macht. (Mit einem Gewissen Recht übrigens, mit dem gleichen Recht, mit dem Schopenhauer in dem fortwährenden von ihm erkannten Höllenstruz leidlich föhlich lebte.)[4]
A filozófus végső üzenete tehát, melyet személyes magatartása gyanússá, sőt nevetségessé tett, elfogadhatatlan. Az alapjául szolgáló módszer viszont érdemleges. Milyen mértékben világítja meg ez a paradoxon Kafka kapcsolatát a schopenhaueri látásmóddal? Magántermészetű írásaiban többhelyütt is találunk utalást arra, hogy Kafkát foglalkoztatta A világ mint akarat és képzet. A Gonosz az emberi tudat kisugárzása meghatározott átmeneti helyzetekben. Ami tulajdonképpen látszat, az nem az érzékelhető világ, csak a benne lévő Gonosz. Igaz viszont, hogy ez alkotja a számunkra érzékelhető világot.[5] Elég a gonosz szót az unalommal helyettesíteni, hogy észrevegyük: annak a szenvedésnek a mélyreható értelmezését olvassuk, amelynek - Schopenhauer szerint - tudatunk által kialakított megtévesztő képe megkeseríti az emberiség életét. Igaz, hogy ezen értelmezés személyes olvasat is egyben. Nem közömbös észrevennünk a Kafka által hozzátett morális konnotációt: aki téved, az hibát követ el, mert az igazság ellentétét hazugságnak hívják. Ami a látszatba vagy a látszat által elrejtett igazságot illeti, egyedül a művészetnek van esélye megközelíteni, és egyben ez feladata is:
A művészet közelít az igazsághoz, de rendkívül körültekintően, nehogy megégesse magát. Tehetsége abban rejlik, hogy képes a sötét űrben megtalálni egy olyan helyet, ahol a fénysugarakat hathatósan fel tudja fogni, anélkül, hogy az előre tudható volna.[6]
Schopenhauer sem látja másképp a művész funkcióját. Kafka csatlakozik hozzá, azzal az igénnyel, hogy művészet az igazság látható formája legyen, ami A világ mint akarat és képzetben az "Akarat tárgyiasulásának" felel meg. Az igazság kinyilvánítása helyett meg kell testesíteni azt. Márpedig Schopenhauer azért állít fel hierarchiát a művészetek között, az ábrázolástól való kisebb-nagyobb mérvű függőségük alapján, hogy pontosítsa: egyedül a zene elég kiváltságos ahhoz, hogy a lényeget jelenség nélkül fejezze ki. A tisztaságnak ezt az abszolút fokát nem érheti el sem a próza, sem a költészet (noha ez utóbbi tükröt tart, amely a dolgok legbenső, minden alakiságot előző magvát vagy szívét adja.[7])
Mindebből kitűnik, hogy Schopenhauer esztétikája foglalkoztatja Kafkát, miközben csalódást is okoz neki. Jóllehet saját módszere nagyrészt egybevág a költészetével, nem vetkőzheti le az ábrázolás hazugságát, és mint író, nem élhet meg a nyelv nélkül, melynek keserűen fájlalja nem autentikus voltát. A nyelv válságával állunk tehát szemben, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia számos gondolkodója megfogalmazott. Ebben az összefüggésben Kafka sajátos vonása az, hogy kerül, amibe kerül, kitart Schopenhauer mellett, csak hogy következetesen szembeszállhasson vele. Ez a választása Marthe Robert mélyreható megfogalmazása szerint abban áll, hogy "egymás után megtestesíti az összes lehetséges hazugságot, hogy megmutassa a látszat fekete hátterén az igazság negatív képét".[8]
Az effajta esztétikának ébren kell tartania a bűntudatot, hiszen az ideális küldetés a művész számára továbbra is az igazság objektivációja marad.
Ilyen feltételek mellett hogyan adhat mármost az írás formát az elidegenedésnek, hogyan vállalja föl hazugságának igazát? És konkrétan milyen narratív technika szolgálja ezt a célt? E tekintetben érdemes odafigyelnünk arra a módra is, ahogyan Kafka felhasználja Schopenhauer egyes gondolatait, nevezetesen az örök igazságszolgáltatásra vonatkozókat, amelyeket korábban Tolsztoj a maga módján szintén átvett.
A felületes szemlélő gyakran enged a kísértésnek, hogy a szerzőt főhőseivel azono-sítsa-e jóhiszeműnek, az abszurd világgal harcban állónak feltételezett lényekkel, akiket a világ igazságtalansága végül eltapos. A kérdés az, hogy Kafka ítélete egybevág-e ezen manicheista nézettel, azaz ténylegesen ártatlannak fogja-e fel az áldozatokat. Ismerjük határozott tanácsát: A világ és az önmagad közötti harcban segítsd a világot.[9] Mármost a főhős és a világot képviselő mellékszereplők közötti paradox viszonyt kell megvizsgálnunk, azaz az áldozat és a különböző kínzók közötti paradox viszonyt. Ennek prototípusát A világ mint akarat és képzet Negyedik könyvének 63. fejezete világosan szemlélteti:
Belátja, hogy a különbség aközt, aki a szenvedést okozza, s a másik közt, akinek tűrnie kell, merő fenomén csupán, s nem érinti a magánvalót, amely a mindkettőben ott élő akarat, mely itt a létezéséhez kötött megismerés által megtévesztve, önmagát felismeri, az egyik jelenségben fokozott jóllétet keresvén, a másikban nagy szenvedést idéz elő, és így, heves kényszerétől hajtva, fogát saját húsába vágja, nem tudván, hogy mindegyre magát sebesíti ilyesképp, az individuáció médiumán keresztül az önmagával való viszályt nyilvánítja, azt, amit bensőjében hordoz. A kínzó és a megkínzott egy s ugyanaz.[10]
Baudelaire alighanem ugyanezt az egységet énekelte meg a L' Héautontimorouménosban. De nem mindegy, hogy ugyanazon a személyen belül asszociáljuk a tőr s a seb[11] képét, vagy hogy bensőséges és felcserélhető viszonyukat két különböző személyre vetítjük ki, még ha mindkét változat egyazon romantikus tartalomban gyökerezik is. Amennyiben a második változat kedvez a térbeli ábrázolásnak, az illik bele a mazochista prózaíró terveibe. Ehhez azonban szükséges, hogy ezen ábrázolás igazságának a tévedés legyen a hivatkozási alapja. Schopenhauer ezzel szemben a tévedés eloszlatását hirdeti:
Ha felnyílna a szemük, akkor az, ki a szenvedést okozta, rádöbbenne, hogy ott él ő mindenekben, kik a világon kínt szenvednek el (.) - a megkínzott pedig felfogná, hogy mind a gonosz, amit a világon elkövetnek, vagy valaha is eddig elkövettek, abból az akaratból ered, mely az ő lényét is alkotja, benne is megjelenik, s hogy ő e jelenség s ennek igenlése által minden szenvedést magára vett, amely ily akaratból fakad, s hogy joggal tűri mindezt, amíg ez az akarat ő maga.[12]
Ha felnyílna a szemük! Ez a kívánság - Schopenhauer bánatára - nem teljesedhet be, hiszen az ember csak a jelenséget látja, mely az individuáció elvének rabja! A Maja fátyla.
Az ellentétek alapvető egységére irányuló megismerés eme akadálya már részben magyarázza a radikális változtatást, mely révén Kafka megrendíti a regényhősök hagyományos autonómiáját. Igaz, hogy előtte Dosztojevszkij és Flaubert is alkalmazta már a tükörkép kettőző technikáját, csakhogy ők nem kötelezték az olvasót arra, hogy figyelembe vegye e sajátos játékot, ha meg akarja érteni az események logikáját. Kafkánál viszont, ha nem akarunk elveszni a világ tévútra vezető, szövevényes reakciói és a főhős józan észre alapuló viselkedése között, akkor emlékeznünk kell a schopenhaueri sémára. Az olvasó így kaphat megközelítőleg helyes képet arról az ítéletről, amelyet a szerző teremtményeinek tart fönn, akiknek kalandjaiban a mellékszereplő ugyanaz, mint a főszereplő, anélkül, hogy annak megjelölnék vagy elismernék.
Kafka nagyszabású teljesítménye abban áll, hogy a racionális megértést, a mindennapok anyagi mivoltában megnyilvánuló életakaratot szembeállítja mindazok esetekkel, amelyeket az individuum kivet a tudatából. Camus, aki a Közönyben maga is alkalmazta a skizoid módszert, azt . ama nevetséges ellentétben (határozta meg), mely szembeállítja egymással lelkünk féktelenségeit és mulandó testi örömeinket. Az abszurd nem más, mint az, hogy a lélek kerekedjék testi burka fölé, méghozzá mértéktelenül. Aki meg akarja jeleníteni ezt az abszurditást, annak a párhuzamos kontrasztok játékában kell életre keltenie. Kafka ily módon fejezi ki a tragédiát a hétköznapival, az abszurdot a logikaival.[13] Kafka az Egy küzdelem leírása című korai műve után, mely az én különböző, egymás sal összeegyeztethetetlen aspektusainak expresszionista, álomszerű megfogalmazása, egy "realistább" fikció irányában fejlődik, amelyben az aberránsnak és groteszknek észlelt elfojtás visszatértének ábrázolásával megrendítő hatást ér el. Amikor Az ítéletben a gonoszkodó, rozoga apa, bosszúszomjtól űzve, vízbefúlásra ítéli tulajdon fiát, az nem ért az egészből semmit. Újra kell olvasnunk a szöveg utalásait ahhoz, hogy észrevegyük: a fiatalember látszólag becsületes szándékai családja iránt zsarnoki hajlamot takarnak, noha aggályosan igyekszik viselkedésével a megelégedésükre szolgálni. Az erkölcsi norma ezen ördögi körében, mely egy másik normát is magában foglal, a főhős apja révén saját maga ítéli el önmagát; és az ábrázolási fogás segítségével e belsővé vált apafigura a főhős és az olvasó előtt egyaránt külső ellenségként jelenik meg. Oidipuszi konfliktus, Maja fátylával párosítva: Freud hatása itt Schopenhauerével egyidejűleg érvényesül. Az átváltozás ugyancsak egy abszurd büntetés beteljesülését beszéli el, azzal a különbséggel, hogy e történet hősének bogárrá változott teste már kezdettől fogva tudattalanjának "állatias" hajlamait testesíti meg, amelyeket emberinek és racionálisnak megmaradt tudata nem képes fölvállalni.
A perben, ahol a regény egész cselekményét egy értetlen tekintet szempontjai irányítják, ugyancsak a kínzó-motívum kétértelműségének egy változatát látjuk. Amikor Joseph K. este elhagyja irodáját, nyögéseket hall, mire kinyitja egy lomtár ajtaját, és egy bőrruhás férfit vesz észre, aki az igazságszolgáltatás két őrét készül megvesszőzni. Most tehát az elnyomókat nyomják el. K.-t szánalom fogja el, de hiába próbálja megpuhítani a kínzót, záporoznak a vesszőcsapások, és a fájdalom kiáltásaira összesereglenek az irodaszolgák:
K. gyorsan becsapta az ajtót, az egyik udvari ablakhoz lépett és kinyitotta. Az üvöltés teljesen megszűnt. Hogy a szolgák ne jöjjenek felé, K. odakiáltott: - Én vagyok! - Jó estét, cégvezető úr! . kiáltotta vissza. - Történt valami? - Nem, nem - felelte K. -, csak a kutya vonyít az udvaron.[14]
A magyarázat, amellyel K. megpróbálja félrevezetni a szolgákat, valójában helyes, csakhogy a cégvezetőben nem tudatosul, hogy saját tudattalanjának színjátéka zajlik, amikor is önmagát látja, amint igazságot tesz, és szenved miatta. Nem elég, hogy az ábrázolás az Akarat leképezése, az is szükséges, hogy az ezen ábrázolást szemlélő szubjektum megszabaduljon az individuáció elvével járó tévedésektől. Mivel itt nem ez az eset áll fönn, elismerhetjük, hogy K. homályos erkölcsi tévedése ismeretelméleti tévedéssé bővül. És Titorelli, a festő sem tud érdemben segíteni a vádlottnak, jóllehet igencsak közel áll a Törvényszékhez, hiszen ábrázoló művészete csak újabb talányt jelent a rövidlátó szemlélőnek. Peren azt is értenünk kell, ami a korlátozott észlelés ellen folyik. Schopenhauert továbbgondolva Kafka megjelöli a baj okát: a testek tapintható körülhatároltsága iszonytató - írja a Naplóban (1921. okt. 3.). Érvényes ez a főhősökre is, akiket mint individualizált hősöket a szerző vétkeseknek teremt. Így érthető, hogy a regényhős elleni felindultságukban a nouveau roman képviselői miért hivatkoztak oly gyakran Kafkára. Ami nem változtat azon a tényen, hogy a Kafkánál a hősök ábrázolásának modern problémája a világ mint képzet szemfényvesztő csapdájára utal vissza, és hogy figuratív művészete kivált egy olyan nem figuratív művészet nevében állítja magát pellengérre, melynek eszményét Schopenhauer a zenében jelölte meg.
Noha Kafka az írás mellett kötelezte el magát, az eszmény az ő számára is az lenne, hogy áthatoljon a hazug ábrázolásokon, és megteremtse az autenticitást, kezdve a sajátjával: Az, hogy ismerd meg magad, nem azt jelenti, hogy figyeld meg magad. Figyeld meg magad, ez a kígyó szava. És ezt jelenti: legyél cselekedeteid urává. A felszólítás tehát azt jelenti: Ismerd magad félre! Tedd tönkre magad! Azaz valami rosszat jelent, és csak akkor, ha nagyon mélyre jutunk, akkor értjük meg, hogy mi a jó ebben, s ez eképpen fejeződik ki: legyél azzá, ami te vagy.[15]
Kafka tehát a szent hindu szövegek elleni bizalmatlansága ellenére Schopenhauerrel ért egyet, aki ezt írja:
- az akarat minden jelenség önmagábanija, maga azonban mint olyan, ezek formáitól s ezzel a sokságtól is mentes: mely igazságnak én, a cselekvés vonatkozásában, nem ismerem méltóbb kifejezését, mint a V é d á k már említett formuláját: "Tat twam asi!" ("Ez itt Te vagy!") Aki egy tiszta megismerés jegyében, szilárd benső meggyőződéssel minden lénnyel kapcsolatosan, mellyel csak érintkezése van, magának kimondhatja, az épp ily mód minden erényben és boldogságban bizonyos lehet, és a megváltás felé vezető egyenes úton jár.[16]
Márpedig a kafkai univerzumban egyetlen főhős sem jut el a megváltásig. Míg egyegy pillanatra Kafka, a meggyötört ember késznek tűnik arra, hogy kövesse A világ mint akarat és képzetben kijelölt utat, a művész Kafka következetesen mutatja be azokat a mechanizmusokat, amelyek ezt az utat járhatatlanná teszik. Milyen jelentőséget tulajdonítsunk az író kudarchoz való ragaszkodásának? E tekintetben Kafka személyes kudarcai kevésbé jelentősek, mint az a tény, hogy teremtményeivel nem hajlandó megfizettetni a Schopenhauer által megkívánt megismerés árát, azaz az esetben a világban Élniakarástól a művészet, az aszkézis és a szent élet által való lemondás árát. Az ebbe az irányba fejlődő Életművész tapasztalata hiábavalónak tűnik, teljesítményét gúny fogadja.
Ha eljuttatná a főhősöket az irracionális valóságig, az voltaképpen azt jelentené, hogy le kell mondaniuk a világ és önmaguk racionális felfogásáról. Kafka nem fogadja el, hogy az embernek le kell mondania az értelemről, és nem ismeri el a jelenségtől megfosztott világ autenticitását, s ezek az állásfoglalások csak megerősítik eltökéltségét, hogy semmit ne hallgasson el az emberi sorsról. A csonkításnál jobban szereti az elidegenítést, a tudat megsemmisítésénél az annak korlátai által szabott szenvedést. Ha választ, nem az egyén és az Egész között teszi, hanem magában a schopenhaueri műben, az unalom prófétája és a Nirvána által gyógyító között. Minél jobban korlátoz a második, az első annál inkább a maga egészében veszi figyelembe a világot. És Kafka schopenhaueri gesztusa pontosan abban áll, hogy főhőseit a világba mint képzetbe helyezi, meghagyva az olvasónak a lehetőséget, hogy rájöjjön: a világról mint akaratról van szó. Vajon azt mondja-e ezzel, hogy az áthághatatlan dualitás láttán be-le kell törődni a pesszimizmusba?
Paradox módon az köti Kafkát Schopenhauerhez, ami szembe is állítja vele. Ha azt mondja, hogy a filozófus gondolatvilága a nyelv szintjén születik, már fel is fedi abbéli szándékát, hogy semlegesíteni akarja. Kafka A világ mint akarat és képzet lehangoló elmélkedései közé bevezette a játék gondolatát, Schopenhauer módszerét hozzácsatolta ahhoz játékos gyakorlathoz, melyet a meghökkentés esztétikájának szolgálatába állított. Hiszen bármilyen elkeserítőek legyenek is az abszurd sorsok, a regényíró szükségképpen a helyzet komikuma révén ragadja meg őket. Kafka jól tudja ezt, ő, aki nevetve olvasta fel A pert barátainak. Humorra van szükség az értelem elégtelenségét érzékeltetni képes, folyton új formák kitalálásához. Ez a hamis és igaz közötti térben lakozó, groteszk permutációira figyelmes humor soha nem apad el, a kreativitás mindig újból a felszínre törő forrásaként megvédi az életművet a reménytelenség kísértései ellen. Azzal, hogy a tanítvány betelepedett a mester épületébe, már meg is rengette annak boltozatát, értelmétől és rendeltetésétől pedig megfosztotta. Valóban meglepő ez a Levél apámhoz szerzőjétől?

(Ez az írás a szerző Baudelaire ajándéka c. kötetében olvasható. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994.)
Az idézetek Nagy Nóra fordításai

JEGYZETEK
[1] Eredeti címe: "Rive avec Schopenhauer - La ruse de Kafka", Schopenhauer et la création littéraire en Europe, sous la direction d'Anne Henry, Párizs, Méridiens-Klincksieck,1989.
[2] Klaus Wagenbach: Francz Kafka, années de jeunesse (1883.1912), Bern, 1958. Franciára ford. Élisabeth Gaspar, Mercure de France, 1967.
[3] Uo. 95. old.
[4] Gustan Janouch: Conversations avec Kafka. Franciára ford. Bernard Lortholary, Les Lettres Nouvel- les/Maurice Nadeau, 1978, 112. o. "Olyasmi ő, mint a nagyapa az operettben, akitől csak annyiban különbözik, hogy csupa "oi, oi, oi!" helyett még unalmas verseket is ír. (Bizonyos joggal egyébként; ugyanolyan joggal, ahogy Schopenhauer az általa elismert szüntelen pokolra jutás közepette egészen tűrhetően éldegélt.) Levél Max Brodhoz, 1921. június, in Franz Kafka: Naplók, levelek. Európa, 1981, 695. o. Tandori Dezső fordítása.
[5] Troisieme cahier in-octavo., in Franz Kafka: Préparatifs de noce á la campagne, franciára ford. Marthe Robert, Gallimard, 1957, 92. o.
[6] Uo. 93. o.
[7] A világ mint akarat és képzet. Harmadik könyv, 52. fej. 352. o., Tandori Ágnes és Tandori Dezső fordítása. Európa, Bp., 1991.
[8] Marthe Robert: Kafka. Gallimard, Pour une bibliothéque idéale, 1960, 71.
[9] Troisieme cahier in-octavo., i. m. 83. o.
[10] I. m. 446. o., Tandori Dezső fordítása.
[11] Szabó Lőrinc fordítása.
[12] Uo. Tandori Dezső fordítása.
[13] Albert Camus: "A remény és az abszurd Franz Kafka életművében". Függelék a Sziszüphosz mítoszához, in Sziszüphosz mítosza. Magvető, 1990, 321. o. Nagy Géza fordítása
[14] F. Kafka: A per. Európa, 1984, 88. o. Szabó Ede fordítása.
[15] Troisieme cahier in-octavo., i. m. 75. o.
[16] A világ mint akarat és képzet. Negyedik könyv, 66. fej. i. m. 491. o. Tandori Dezső fordítása.