Az ember lánya szépbe szőtt vigéc - - -,
     de emellett még sűrű delnő;
textilgyár-textet bonyolít, igéz.
                          Hol veszt: nyerít, s ha nyerne, úgy veszt;
    elnyeli hőn egy cég, a Lo(w)-i Invest.
    Mint álközelség szippantja be: felhőt 
        a nap. — A szolárbébi feljő…, 
    s ráadásul meg is énekli ezt.

*

Szövöget ő, míg fel nem fedezik.
Még előbb: némi színház, muzsika.
Ilyesmik feszt, s leginkább Érett Nőség,
komoly pszichóban értelmi erősség.
Kitetszik rögtön: Zsuzsa a — „Zsuzsika”.

                                                                „Csitt! Mária Terézia vagyok.
                                                                Mint kávéban Marézi kavarog,
                                                                úgy hatalmasulok el, több adagban
                                                                oszolva szét, ámbár csak múlt időben,
                                                                akárha volnék légyen bősz adatbank,
                                                                hatalmas nagy, úgyhogy multik kidőltek
                                                                tőlem (nyomomban puffasztó zajok):
                                                                ízesítés terén megszűnt a márkám —
                                                                ma nem létezel, ha engem zabáltál
                                                                valaha (anomália hagy ott).

Annamária. Csak tovább szövi!
(Ó- és Új- között egy Közép-Szövi.)
Szövi, és addig, míg csak fedëzi(k).

Félhülye mérnök Bocskorossy Nástya*
számára feccöl puccos kiadóhoz;
a tárgy, mit itt az Editio előhoz,
olyas, hogy más aligha lép a pástra.

                                                                Csend! Mária Terézia vagyok.
                                                                Mögöttem-bennem pasztell lózajok.
                                                                Úgy hatalmasulok el, Kentaúrnő,
                                                                hogy összeér valahány szörnyű hétfő
                                                                minden langy vasárnappal, szeliden
                                                                (hajnal és este az éjjel-vizen).
                                                                A dolog neve Mőbius-szalag,
                                                                mely gépszíj az időben nyes, halad,
                                                                s valahány csikós kanca átizen
                                                                rajta-velem a ménhez: én a lózung — 
                                                                ki forspontra és forráspontra jut…

Tovább szövi, míg csak van fedezet,
lomha szerkesztő míg nyomába’ kullog.
„Időzésük” gyöngy Kávéház-Zenit
(önszobra mészkő, hiszi: andezit) —
ős-munkahelyét kerüli: a pultot.

Pedig ekkor már filmez’, rádiózik,
s oraculum ott, ahol takari
tott. Csatlakozik új Egyféle Párthoz
(sok másokat is csakis oda pántoz) —
vírus, melyen már nem fog a „delete”.

                                                                Kuss! Mária Terézia vagyok.
                                                                Velem-nálamnál felkavarodott
                                                                az éter, össze-vissza szór a jel,
                                                                platón(y)i jancsiszögként oszlik el
                                                                csúszós, sikamlós (j)égfelületen…
                                                                Csillagnak hiszik, és tényleg világít,
                                                                épp csak nem látszik el a vakvilágig;
                                                                karistol, aztán rögtön eltűnik
                                                                a lukban, amit magának üt itt.
                                                                Jaj, Mária Terézia vagyok!,
                                                                keblemnél lelkem párnája nagyobb
                                                                csak, de már az is elhagyott…

Képernyőn hisztiz’ még darab időig.
Mellette jobbak?! — Sorra elmaradnak…
Környezi hars’ aréna, szörnyü hűhó,
Majd: „Skacok, hol az évléptékű műhó?”
Elolvadt. Mélyen csend van. Abbahagyta.

S hogy mért? Azért talán, mert a „valóság”
kerül föléje. Publi-cisz’tai
elváltozások rengetik meg ismeg
homeosztázisát… — „Mégis van Isten?”
Máshol férjesül (canadian, thai).

*

  A Mári-Tanti? Lám, ő csak sikong.
          Semmit nem közöl, ronda ősrég.
         „Na jó: színház, muzsika (szól a gong).
     Ezek.” Ám érett nőség főleg,
vaskos pszichózis könnyen érthetőleg,
      s tessék-lássék. A nagylány látja, hősként 
 etetni kell, mi véri hőség: 
   kés-holdját, Aranyélt, a dőlt lécet.

*

Istállónk neve: bálterem?
Döngölöm és döngölnek ottan.
A lovászfiú hál(t) velem?;
darab égbolt trágyára is lepottyan.

Lovaglósuli? — Nevezek!
Gróf- vagy szövőnő? Vagy csupán
a késő őszi fagy csupál
csontvázzá, spontán röntgen ez.

Lemeztelenít, minő erezet
vagyok, és semmi több már:
Nástyát nevel belőlem tényleg,
s ha így van, legyek ködtár:

vissza-/megadja önmagát
egyszer, abból, amit begyűjtött,
lenyelt. S, ó, lassúdad szintetizáns!:
nagy csoki lesz sok kis nugát…

* Vö. MIKSZÁTH Kálmán: Az okos Nástya. In: UŐ., Novellák, karcolatok. A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek FÁBRI Anna és HAJDU Péter munkája. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2002. 818-821.