P. Árizs és B. Artók a büfében ültek egy világoskék asztalnál a romok között és már maguk sem értették a dolgot. A levegőben sötét pernye keveredett a könnygázzal, a kékre színesített víz csordogált lefelé a lépcsőn, akárha patak — és P. Árizsnak kedve lett volna haikut írni. Olyan szép volt minden.
Már délután, amikor elindultak otthonról, a második emeleti, folyóra néző, balkonos lakásukból, már akkor tudta, hogy ezen a napon tenni fognak valamit a tehetetlen, hülye közösségért, megmentik, még akkor is, ha az nem akarja, fordítanak úgymond a dolgok menetén. Összeszedte a tegnap kikészített transzparenseket, a ragasztás megszáradt mindenhol, sehol egy kiálló szeg — nehogy baja legyen a gyereknek. A fényképezőgépet és a petíciót a férje kezébe nyomta, felöltözette a gyereket, hűvös lesz az éjszaka, és elindultak.
       Olyan tavasz volt, hogy az utcára kellett menni.
       Akkor már várták őket a ház előtt, először a Parlamenthez mennek, aztán a székházhoz. B. Artók viszont már az elejétől fogva nem volt valami lelkes, hogy miért kell ezt egyáltalán csinálni, hogy neki voltaképpen jó ez így, ahogy van, de a felesége leállította azzal, hogy ennyi erővel akkor már szavazhatnál a kommunistákra is, és ebben volt is valami. Vagy, és itt hosszú szünet következett, a liberálisokra. Szándékosan nem használt más szót a gyerek előtt. És ez már B. Artóknak is igen fájt, ez a feltételezés, egyik kezébe egy „Vissza a jussunk menedzsertípusú karvalytőke banda” feliratú táblát fogott, ebből mindig volt otthon, a másikba meg egy baseball-ütőt, ezt úgy kapta, hogy legyen neve a nevelésnek, és akkor mindannyian megindultak.
       Itt kezdődött a baj, gondolta B. Artók, miközben a kihallgatásra várt. Körülötte a kifosztott büfé romjait takarították el éppen, az egyik sarokban néhány rendőrt láttak el. „Az állomány nem volt felkészülve arra, hogy az állampolgárok (ti. a büdös csőcselék) idáig merészkedik, se az ember, se a felszerelés nem volt elég, és az állampolgárok (az ún. büdös csőcselék) meglepetésszerűen rontott rá a békésen nézelődő rendőrökre” — hallotta később az egyik híradásban. Először a sebesült rendőr kétségbeesett, aztán a felesége továbbra is elszánt arcára nézett. Pont olyan, mint anno Akarattyán. Mint amikor a büfében beelőzve a sort, lángost vett meg ecetes uborkát. Most is milyen harcias volt a büfében. Vagy mint ’89-ben, meg a taxisblokád alatt, aztán a drámaíró, majd később a futballista tüzes beszédein. Nem volt olyan nap, hogy ne szeretett volna újra belé. Most is, amikor ledobta a tűsarkúját, felrohant a székház lépcsőjén, és átvetődött a barikádon, pont mint az akarattyai strandon ’74-ben a kerítésen. Persze akkor még nem volt mi ellen harcolni, nyugalom volt és rend, bezzeg most.
       Odakint bömböltek a szirénák, tévéstábok egymást filmezték, a bámészkodókat letartóztatták, az elkövetők már nyugodtan aludtak otthon. A tüzet is eloltották, kiégett szolgálati autók a székház körül, lelkesen fényképező városlakók, kíváncsi gyerekek, megszeppent turisták.
       Szerette a feleségét, úgyhogy szelíden kérdezte ezt is:
       - Drágám, mindezt azért, mert nem volt Mezzo tévé? Ezért kellett megrohanni a UPC székházát? Jó, értem én, mérges lettél, hogy több száz aláíró, aztán egy sincs itt, hogy megmutassa, hogy a lenyugvó holdudvarnak is van ereje. De akkor is… Miért kellett ezekkel a Bánk Bán-statisztákkal kezdeni? Persze, kulturált alkoholfogyasztás meg a magyar foci. Hogy mikben hiszel még mindig. Mégis mit hittél, mikor megjelentek nemezsapkában, Magozott hogyishívjákos pólóban, és volt közöttük egy, akit táltosnak szólítottak. A piros-fehér csíkos zászló az meg nem egy focicsapat, de ha az, akkor se sokkal jobb a helyzet. Ja, hogy te nem értesz a focihoz, az jó, ezt már hallottam valakitől. Na, ne nézz így, minden rendben lesz.
       Közben megérkezett a kihallgatást vezető rendőr, a rendészeti államtitkár és a Nap-kelte egyik műsorvezetője.
       A rendőr és az államtitkár udvariasan előreengedték a műsorvezető-szerkesztőt, hogy megbeszélhessék a reggeli tévészereplést.
       P. Árizs és B. Artók a büfében ülnek egy világoskék asztalnál a romok között, és még mindig nem értenek semmit.