Mányoki Antal harmincnyolc éves volt és még szűz. Emellett biológiát tanított egy jó nevű középiskolában és figyelemreméltó rovartani gyűjteménnyel rendelkezett. Reggel hatkor kelt, tornázott, mert gerincbántalmak gyötörték, megreggelizett (két keménytojást), majd elment az iskolába, megtartotta óráit, a menzán ebédelt, s ebéd után — kedd és csütörtök kivételével — nyomban hazaindult. Kedden és csütörtökön szakkört tartott, ebből kifolyólag később érkezett meg harmadik emeleti, egy szoba hallos lakásába. Hétfőn és szerdán magántanítványai voltak. Szerette őket okítani, miként szerette a birkapörköltet és a szalontüdőt is. Minden este megivott egy üveg száraz fehérbort, ünnepi alkalmakkor vöröset. Nyaralni a Velencei-tóhoz járt, elhalt nagyszülei házába. A téli szünet elején — mindig az ünnepek előtt — a húgához utazott Győrbe három napra, sosem többre, mert a negyedik napon úgyis összevesztek volna, és ocsmányságokat vágnak egymás fejéhez. Az évi három nap azonban kellő alapot biztosított a meghitt testvéri szeretethez, a húsvéti, névnapi, születésnapi, karácsonyi képeslapokhoz, újévi jókívánságokhoz.
       Kleopátra mindezzel tökéletesen tisztában volt. A szomszédban lakott és számon tartotta Mányokit, amint számon tartott mindenkit a házban. A sarki boltostól tudta, mit vásárol a tanár úr, a magántanítványai közt előforduló kikent-kifent csitrikből pedig kiszedte, hogy mi a szava járása és mi a hobbija. Mindez azonban nem jelentett semmit, különösen nem jelentette azt, hogy az asszony fokozott érdeklődést tanúsított volna a tanár iránt, hiszen Kleopátra jóformán valamennyi szomszédról beszerzett ilyesféle információkat.
       Egy tavaszi estén, mikor az egyik korrepetált suhanc éppen távozott (szerda volt), Kleopátra megszólította az ajtóban álló Mányokit:
       — Szép esténk van, tanár úr, nem gondolja?
 Mányoki zavartan helyeselt, és ijedtében az ujjára csukta az ajtót. Soha életében nem mert volna egy Kleopátra nevű nőt megszólítani, s még inkább elképzelhetetlennek tartotta, hogy az szólítja meg őt. Feldolgozhatatlannak bizonyult ez a helyzet.
       Kleopátra negyvenes, jó karban lévő nő volt, gyermektelen, ám férjezett. A férje, Béla — szótlan, bajszos, zömök emberke mélyen ülő, fekete disznószemekkel — valamelyik kültelki pékségben dolgozott, késő délután távozott otthonából és csak hajnalban tért haza. Hajnaltól délig aludt, harangszóra evett, többnyire pörköltet, lehetőleg pacalt, aztán újságot olvasott — és kezdődött minden elölről. Elvétve az alvás meg az evés között maga alá gyűrte Kleopátrát, vasár- és ünnepnapok alkalmával pedig rendszeresen. Kleopátra ilyenkor lehunyta a szemét és a televízióban látott adoniszi pasikra gondolt. Elképzelte, hogy azok hágják bőszen, s ajkai ettől elnyíltak és nehezen szedte a levegőt. Mikor aztán Béla legördült róla, kissé megkésve, de lelkesen sikkantott egy halkat, közben azonban kivétel nélkül mindig olyan rosszullét környékezte, hogy percekig nem tudott megmozdulni. Béla elégedett volt magával, s a pékségben gyakorta mesélte, hogy ő bizony úgy megkúrja az asszonyt, hogy az moccani nem bír utána! Erről Kleopátrának nem volt tudomása. Ha lett volna, talán kevesebb türelemmel viseli sorsát.
       Történetünk idejére azonban a türelem így is fogytán volt, s egyik kedd este Kleopátra becsöngetett a szomszédba. Előtte kókuszos és lekváros és mézes-diós süteményeket sütött, szépen feldarabolta őket, s ízlésesen elrendezte egy tálcán. Ezt követően alaposan lefürdött, az előző nap vásárolt falatnyi bugyijába bújt, kurta szoknyát öltött magára és kacér blúzt, mely alatt szabadon hullámzott korlátok közé nem szorított melle. Mányoki így látta meg, mikor ajtót nyitott: egy kiöltözött, csinos nő, tálca süteménnyel a kezében.
       — Beenged? — kérdezte Kleopátra széles mosollyal. — Magának sütöttem.
 Mányoki zavartan félreállt, majd becsukta az ajtót az asszony mögött.
 — Erre — mutatta az utat Kleopátrának levegő után kapkodva.
 A hallba léptek, melynek falait preparált skorpiók és más kimúlt ízeltlábúak díszítették. Kelopátra alaposan szemügyre vette a preparátumokat, közben kérdezgette a biológust, melyik miről nevezetes. Mányoki válaszolt mindenre legjobb tudása szerint, szinte zavarát is elfelejtette. Úgy tűnt, az asszonyt érdekelik az ízeltlábúak, különösen a szexuális szokásaik felől tudakozódott.
 — Van közöttük olyan, amelyik megeszi a hímet párzás után? — kíváncsiskodott ártatlanul.
 Mányoki kifejtette, hogy ez inkább bizonyos pókfajokra jellemző, valamint a mantis religiosa nevű óriássáska-fajra, melyet neveznek ájtatos manónak vagy imádkozó sáskának is, mert imádkozó pózban szokott lesben állani, amikor vadászik. Kleopátra erősen sajnálta, hogy nincs ilyen állatnak tartósított teteme Mányoki lakásán, majd elpanaszolta, hogy ő, fővárosi lány lévén, nem látott még soha efféle fura szerzetet. A tanár megígérte, hogy haza fog hozni az iskolából egy kikészített matis religiosát megmutatni, úgyis az övé az is, csak kölcsönbe adta, kvázi letétbe helyezte — majd a fejéhez kapott, levett egy könyvet a polcról és megmutatta a rovar fényképét. Kleopátra megborzongott a látványtól, gurgulázva nevetett.
       Miután az összes, falat ékesítő, elhalt lényt végignézték, kibeszélték, Mányoki odáig jutott a fesztelenségben, hogy megkóstolta a szomszédasszony süteményét. Ízletesnek találta, s ettől megint zavarba jött. Kétszeresen is: megrettent iménti szívélyes, közvetlen, már-már meghitt viselkedésétől és a merész süteményevéstől, melyben még élvezetet is talált.
 — Minek köszönhetem a… ööö…. Minek köszönhetem? — makogta, s egy morzsa beszéd közben önálló életre kelt a szája szélén.
 Kleopátra kuncogott, s úgy gondolta, egy lapra tesz fel mindent.
 — Amikor megismertem Bélát, bumfordi, de kedves és bőkezű ember volt. Táncolni vitt és cukrászdába hívott. A nemi örömszerzésben sem volt ügyetlen. Hozzámentem. Naivan, jóhiszeműen, megkockáztatom: szerelmesen — ezen a ponton Kleopátra mélyet sóhajtott és lehunyta a szemét. Közben rezegtette kissé a szempilláit. Éppen úgy, ahogy Sandra Bullocktól látta egy filmben. (Vagy Julia Roberts volt? Egy pillanatra elbizonytalanodott, de ezt Mányoki nem vette észre.)
       — Már másnap megváltozott — folytatta az asszony. — Táncolni egyszer sem mentünk azóta, cukrászda helyett meg nekem kell sütnöm, holott pékségben dolgozik. Pénzt semmire nem ad, csak a bevásárlásra, azt is kigarasozza. És a nemi örömök! Hallja, tanár úr! Cseppet sem érdekli, hogy nekem is jó legyen. Évek óta nem simogatott, csak rám néz azokkal az apró szemeivel, de úgy, hogy hanyatt kell feküdnöm attól a nézéstől, és szét kell raknom a lábaimat. Akkor ő lerángatja a bugyimat, néha valósággal tépi, mert örömét leli ebben. Felizgatja, ha hallja reccseni a finom anyagot. Aztán rám mászik, belém dugja azt a rövid, de hihetetlenül vaskos farkát, mozdul vagy hetet-nyolcat, és már jó is neki. Nekem semmilyen. Leginkább semmilyen. Ez rosszabb, mintha rossz lenne. Ha érti, miről beszélek. Ezért jöttem magához, ezért öltöztem fel szépen. Hátha megtetszem! Mert ne higgye, hogy egy nő önmagának öltözködik, ahogy azt a magazinok írják! Mindegyik a maga kedvéért csinos! Meg a többi férfi kedvéért, aki nem az övé. Egyelőre.
 Mányoki köhécselt. Lelki szemei előtt megjelent Kleopátra szétvetett lábakkal, lerángatott (mi több: leszaggatott) bugyival. A látványtól nyögött egyet, s rögvest érezte, hogy nedves forróság önti el az altestét. Ijedten a nadrágjához nyúlt, elvörösödött, akár a rák, ha főzik. Kleopátra menten észrevette, mi történt, izegni-mozogni kezdett a fotelban, megnedvesítette az ajkait.
 — Ne szégyenkezzen, tanár úr! — búgta, azzal felpattant, Mányokihoz lépett, hogy megsimogassa az arcát. A férfi megkísérelte elkapni a fejét, sikertelenül. A nő puha érintésétől ismét felforrt a vére, de oly mértékben, hogy nem tudott uralkodni magán, elkapta az asszony kezét, és csókolgatni kezdte. Kleopátra hagyta, s közben felhúzta a szoknyáját, a bugyiját viszont letolta, utána Mányokit kezdte vetkőztetni, majd annak rendje és módja szerint megkísérelte elvenni a szüzességét. Nem járt sikerrel.
 — Mi a baj, tanár úr? — csodálkozott. — Hiszen az előbb…
 Mányoki a könnyeivel küzdött, erőlködött, iparkodott. Eredménytelenül.
 — Nem értem — morogta. — Annyira kívánom magát.
 És sírva fakadt. Aztán szinte hisztériásan zokogni kezdett. De ez szerencsére nem tartott sokáig, s mikor elmúlt, csak ült és bámult maga elé, mint aki kiesett a világ kerekéből. Kleopátra egy idő után magára hagyta. Nem dühöngött. Bizakodott.
 Az asszony nagy türelemmel viseltetett Mányoki iránt, de hamarosan rá kellett ébrednie, hogy hiába türelmes, célját nem érheti el. Tett még ugyan kísérleteket, többször is meglátogatta a tanárt, azonban mindannyiszor kielégítetlen maradt. Mányoki csak addig a pillanatig tudott férfi lenni, amíg a tettek mezejére kellett volna lépnie. Egyszer már csaknem behatolt a nőbe, ám az utolsó pillanatban üvöltve konstatálta, hogy ezúttal sem lesz rá képes. Ráborult az asszonyra és megint szégyentelenül sírt. Peregtek a könnyek a szeméből, elmaszatolták a nő szemfestékét, aki dühösen lelökte magáról a tehetetlen testet, a türelme rohamosan fogyatkozott. Két hét múlva be is szüntette a vizitációkat, hiába könyörgött a férfi újabb esélyért.
       Mányoki lefogyott, arca beesett, nyúzottá vált. Rögeszméjévé lett, hogy szeretkezzen Kleopátrával. Korábban úgy gondolta, egy igazi, vérbeli, csodálatos nőnek fogja odaajándékozni a szüzességét (olyannak, mint Kleopátra), ám most úgy döntött, csak megpróbálkozik a pénzen vásárolható szerelemmel. Rákeresett a világhálón, felhívott egy telefonszámot, elment a megadott helyre, fizetett. A prostituált szép volt. Fiatalabb, mint a szomszédasszonya, mégis kevésbé kívánatos. Rutinosan tette a dolgát, Mányoki voltaképpen észre sem vette, mi történik, s később abban sem volt biztos, elvesztette-e valóban a szüzességét. Arra azonban emlékezett, hogy még merevedése volt, amikor a nőt mezítelenül látta, és jóval azt követően is, hogy megérintette a hamvas, illatos női bőrt. Biztató volt a folytatás is, ugyanis ez a kívánatos (merev) állapot akkor sem változott meg, amikor a kurva ért őhozzá — s ez már önmagában messze több, mint amit Kleopátra társaságában tudott nyújtani.
       Diadalittasan csengetett a szomszéd ajtaján, ám Kleopátra nem engedte be. Másnap sem, harmadnap sem. Levelet fogalmazott hát neki, leírta, mi történt, és Béla távozása után bedobta a postaládába. Kleopátra elolvasta a beszámolót, megfontolta. Arra a következtetésre jutott, ad egy utolsó esélyt. Két nap múltán újra felkereste Mányokit, de látogatását ezúttal sem sikerült megtölteni tartalommal. Pedig Mányoki jól kezdte. Először az ájtatos manót mutatta meg, amit valóban hazahozott végre az iskolából. A mantis religiosa láttán Kleopátra szívből nevetett. Később már inkább gúnyosan, miközben Mányoki szipogott, a fejét verte a fotel karfájába és legszívesebben meghalt volna.
       Másnap az asszony közölte a férjével, hogy az a sehonnani agglegény a szomszédból zaklatja. Pirulva és szemét a földre sütve azt is megsúgta, hogy szerinte onanizál az ajtajuk előtt.
 Béla tudomásul vette a bejelentést, majd vasárnap délelőtt bekopogott Mányokihoz. Ahogy a tanár ajtót nyitott, késedelem nélkül teljes erejéből — ám a legmesszebb menőkig higgadtan — pofán vágta.
 — Ha még egyszer ránézel az asszonyra, szétszedlek — közölte a földön fekvő férfival tárgyilagos hangon. — A farkadat meg ne az én ajtómra verjed, bazmeg, mert levágom és kiszögelem a lépcsőházba’!
 Mányoki vérző szájjal feküdt a padlón, a könnyeit nyelte. Bosszút forralt magában, de mozdulni se bírt. Csak estére tudott felkászálódni, lemosakodni. Az ajka feldagadt, a szemei vérben forogtak. Hétfőn aztán az egyik magántanítványának, egy jóképű gimnazista fiúnak megjegyezte, hogy a szomszédasszonya egy ordas nagy ribanc. A fiú ezen felbuzdulva be is csöngetett Kleopátrához, s minden kertelés nélkül közölte vele, mit szeretne. Az asszony felháborodottan elzavarta. Szerdán azonban Mányoki megint addig bizonygatta, hogy nincs veszély, míg az ifjonc újabb kísérletet tett — s ezúttal Kleopátra nem tudott ellenállni. Úgy vélte, megérdemel ennyit. Annyi vesződség, annyi megaláztatás után jár neki ennyi.
       Járt.
       A következő szerdán Béla idejekorán érkezett haza egy névtelen levélnek köszönhetően, és rajtakapta a nejét valami taknyos gimnazistával. Oly igen felmérgesítette magát ezen, hogy ott helyben megütötte a guta. Imígyen a fiatalembernek sikerült kislisszannia a lakásból, s úgy elszaladnia, hogy vissza sem talált többet, miáltal Mányoki elveszítette egy magántanítványát, ám vigaszt lelt abban, hogy a mentősök hordágyon vitték el Bélát.
       Csakhogy Bélát kemény fából faragták, s három hónap múltán hazatért. Kissé húzta a bal lábát, kicsit rángott a szája jobb széle, de idővel ez a néhány kellemetlenség is elmúlt.
       Egy délután Kleopátra ismét bekopogtatott a szomszédba.
       — Szeretnék köszönetet mondani magának — mondta, mikor Mányoki ajtót nyitott. — Mióta Béla, a maga segítségével, rajtakapott azzal a kölyökkel és ettől megütötte a guta, megváltozott minden. A férjem a kórházban végiggondolta az életét, az életünket, és ráébredt, hogy hibát hibára halmozott egybekelésünk napja óta. Állítólag előfordul ilyen ekkora traumánál. Előfordul ilyen korszakalkotó felismerés. Az agyi működés megváltozik, a gondolatok másképpen áramolnak. Ez történt most is. Amikor hazajött az én emberem, egyetlen szóval sem vádolt, viszont minden reggel virágot kaptam. Ahogy teljesen felépült, táncolni is elvitt, a hétvégén meg vellneszezni megyünk. Úgyhogy béküljünk ki, tanár úr! És van olyan, hogy valakinek pont az nem megy, amit a legjobban szeretne. Attól még lehet élni. Valahogy lehet, nem? Annyi a lehetőség, annyi a megoldás, annyi az esély! Csak meg kell találni a megfelelőt. Próbálkozzon az Interneten! Találjon magának párt ott! Akihez ismeretlenül kerül közel, azzal talán működni fog minden. Igaz, éppen a sava-borsa veszik el a dolognak azon az Interneten, de a semminél azért az is jobb, nem?
       Mányoki értetlenül nézett Kleopátrára, aztán, ahogy lassan megvilágosodtak előtte az asszony szavai, dühösen bevágta az ajtót, s belülről nekitámasztotta a homlokát. Tudta, hogy Kleopátra még előtte áll, csak az ajtó lapja van közöttük. Úgy érezte, őt is megüti a guta, ahogy Bélát, azt a bunkót. Hátralépett, nekitámasztotta a hátát a falnak, lassan csúszott lefelé, míg rá nem ült a sarkára. Mély lélegzetet vett, hosszan kifújta. Néhány perc alatt megnyugodott. Összefonódott hát a sorsa ezekkel az emberekkel, visszavonhatatlanul összefonódott... Össze is keveredett. Kevert sorsuk lett. Hármuknak. Összekutyult sorsuk. Furcsa gondolata támadt: végül is boldoggá tette az asszonyt. Végső soron maximálisan kielégítette és boldoggá tette. Nem volt könnyű, nem volt fájdalommentes, kellettek hozzá ilyen-olyan traumák, de sikerült. Ha ez volt a cél, hát elérte. Nincs más hátra, mint kimondani, hogy ez volt a cél: boldoggá tenni Kleopátrát. Elérte. Ez siker.
       Felállt. Már nem volt dühös, de egy kicsit azért szívesen meghalt volna. Nagy meglepetésére azonban egy kicsit még élni is akart.