Társam, mit tagadjam, kimondom máris:
nem volt más, mint Pé Pont Árizs.

Robbanószer, álruha és fegyver:
ezen kívül volt még szuper titkos vegyszer,

így indultunk el a Miskolc-éjszakába.
Egyikünk sem volt rest, nem is volt kába,

betántorogva az Operába,
nem érdekelt minket, hogyan áll a bál,

robban majd az erkély, színpad vagy a karzat,
színész és a néző, szólista meg karnagy,

s akit még a bombánk vétlen megtalál,
mert eltökéltek voltunk, miként a Halál:

pusztuljon el végre Ká Pont Ékszakáll.

Tudjuk, a gyűlölet, szűkíti az agyat:
életösztönt, vágyat, mindent megtagad,

s beszűkült agyaddal bünteted — magad.
De mondhatom Önöknek, tisztelt Uraim,

Ká Pont Ékszakáll bűne oly annyira számos,
hogy ítéletük engem meg nem akadályoz,

zárhat el tőle bármeddig a börtön,
amikor végre sikerül kitörnöm,

leszek akkor végzet, Ékszakáll végzete,
s boldogan pusztulok, én magam is, vele.