szazso79@freemail.hu írta

Hitelesség és fikció? Xántus János (mint valós személy) Amerikából édesanyjához írt levelei valóban megjelentek, de mint ahogy útikönyvei, ezek sem tekinthetők hiteles beszámolóknak. Milyen ab ovo fiktív „históriával” van tehát dolgunk, és hogyan válik ez a mégis történeti anyag Jász Attila kezében történetté? A levelek beszélő szubjektuma, akinek önmagáról és élményeiről szóló vallomásait olvassuk, kétségtelenül köthető Xántushoz, ezt erősíti a kötet második ciklusa, a Naplótöredékek, amelyben az önéletrajz-imitációt kiegészítendő, más személyek, így a Kaliforniába szőlőt telepítő Haraszty Ágoston, vagy a szabadságharc utáni, majd dualizmus korabeli politikai szereplők tevékenységéről szóló anyag kapcsolódik be. Xántus Ferenc Józseffel, illetve a politikai elittel való küzdelmes kapcsolatának viszont lélektanilag hiteles irodalmi megjelenítése az [ELEFÁNTBÉBI] és [„FOLTOS NYAKORJÁN”].
Xántus és Karl May viszonyában szintén felmerül ez a probléma, hiszen Karl May indiántörténeteinek főhőse, Old Shatterhand éppen Xántusról lett mintázva, útikönyvei és levelei alapján, hiszen May sohasem járt Amerikában. Xántus viszont saját könyveit olvasmányélményei alapján szerkesztette. Jász Attila pedig ezeket, illetve más (szak)munkákat, filmeket (Farkasokkal táncoló stb.) alapul véve transzponálta az egész anyagot mitologikussá, s így költészetté.

scsa79@freemail.hu írta

A verseskötet címe, XANTUSiana az epika felé enged elmozdulni bennünket. Ugyanakkor nem lehet nem látni, hogy Jász Attila újabb, verseket tartalmazó kötetével van dolgunk. A cím mégis mintha az eposz és a regény miliőjét hívná segítségül. Az eposzi persze csak a kifejezés adta konnotáció miatt merül fel, hogy rögtön el is vessük annak kötetbeli létjogosultságát.
A regény vonalán haladva már jóval bonyolultabb a helyzet; a kötetkompozíció okán felmerül két másik műfaj, a levél és a napló, melyek mintha a regénnyel látszanának elegyülni. Levélregény és a naplóregény? A kötet első felében a levélforma dominál, a második rész naplószerű feljegyzéseit olvashatjuk. A két forma poétikai megformáltsága, líraisága azonban eltávolít bennünket az epikus nagyformától, csak azért, hogy újabb minőséget képezzen meg; a levél és napló tartópillérű, sokirányú emlékezetet, melynek epizódjai felfoghatók ugyan epikusnak, mégsem tekintünk rá epikaként.
Erre figyelmeztet az alcím is; „egy regényes élet” kalandjait van módunkban követni; mindezt azonban Jász olyan kontextusokkal vegyíti, melyek egyértelműen a lírai játéktérbe engedik elhelyezni Xántus János történetét. Szorosabban véve, nem jut kizárólagos érvényre az, ami Xántussal történt; a kötet értelmezhetősége nem rekedhet meg ezen a referenciális szinten, tovább kell haladnia, hogy a prózaversekbe tördelt líra végképp eloszlasson minden műfaji kételyt.
Maradva még (mégis és mégse) a kalandregénynél, nem lehet nem felvetni, hogy a kalandregény egyik válfaja az indiánregény. Itt azonban álljunk is meg, hiszen ezzel a hasonlóság véget is ért. A kalandregények indián hősei és Jász megnevezett, avagy névtelen hősei között sok hasonlóság nincs. Alapvető különbség, hogy az indiánregények (lásd a kötetben is megszólított Karl May) rendkívül szegényes ismeretekkel rendelkeztek az indiánokról, róluk írott műveik pedig az egyoldalú európai nézőpontot képviselték. Ez a hatalmi nyelv lehetetlenné teszi, hogy az indiánregények alapján ítéljük meg Amerika őslakosságát.
Xántus eljárásmódja már helyesebb; ő megismerni, nem gyarmatosítani akarta az indiánokat; Jász ezt gondolta tovább, ezt vezette tovább, Xántus feljegyzéseinek és saját elgondolásainak végeredményét olvashatjuk. Az a reflexív tér, ami a kettő között feszül — európai nézőpont, Xántus nézőpontja — egy harmadik nézőponttal egészül ki. Jász a két viszonyulásmód közötti különbség felmutatásával újraértelmezteti az egykori történeteket, felszámolva az európai nézőpont kizárólagosságát.

szazso79@freemail.hu írta

A mítosz és a valóság találkozásánál adódó lehetőség, mint határátlépési, szökési kísérlet Jász Attila több kötetében is fontos szervezőelem,  poétikai eljárásai efelől is megközelíthetőek. A szubjektum felfedése, majd elrejtése, átlényegítése, megsokszorozódása, végül elidegenítése akár.  
A mítosz teremtése és rombolása jelenti  a kötet két ciklusának egyik alapvető eltérését, hiszen a levelekben az indián világ megjelenítése, a hiedelemvilág és az életmód kapcsolatának bemutatása nem egy néprajzi értekezés formáját ölti. Az élményanyag mellett éppen a mindezt átható személyesség újrateremtette Old Shatterhand alakját, és ez az, ami Jász Attilának is újabb alkalmat kínál a szökésre, vagy éppen arra, hogy egy másikat állítson a nyugat önmagáról és az indiánokról alkotott képe mellé.
Ugyanakkor le is bontja a mítoszt, legalábbis részben, amikor a NAPLÓtöredékekben relativizálja Xántus leveleinek igazságérvényét. A metaforikus szint valóságra vonatkoztathatósága a teremtés és rombolás szempontjából is szemlélhető, hiszen a mítosz alapja mindig valami tényszerűen valós, ugyanakkor a szent és a profán tér/idő szembeállítva a mítosz lerombolását is eredményezi.
A jó és a rossz erkölcsi kategóriájának másfajta felfogása is tetten érhető. A Nyugat ellenségkép-kényszere, a vagy-vagy kizárólagossága, a tökéletesség-eszme helyett egy olyan világkép körvonalazódik, ami a laikus etikákat is meghatározza, amelyben „mind /ennek megvan a jó és rossz oldala néha a /rossz oldalból többet tanulhatsz” [TANULÁS].

scsa79@freemail.hu írta

A kötetnek éppen egyik fő  erénye a mítosszal kapcsolatos rombolva építkezés. Ez a poétikai eljárásmód kétirányú; lerombolja az európai hegemónia hamis beszédét, felmutatva ugyanakkor annak káros, embertelen voltát; lehetővé teszi viszont, hogy az amerikai őslakossággal szembeni sztereotípiáinkat felülvizsgáljuk.

A másik azonosság azonban a szöveg terének kitágításában érhető tetten. Mintha a magyarságot reprezentáló Xántus nem lenne ebben az értelemben európai, mivel a sorsazonosság egyértelműen elhatárolja ezt a csoportot Európa gyarmatosító népeitől, felfedezi és történelmi analógiává teszi a szabadság hiányát és igényét: "Európa indiánjai vagyunk" [Európa indiánjai].
Azaz az észak-amerikai sors mellett a 19. századi magyar  sors is szerephez jut; kezdve a Kossuth-emigrációtól, a kiegyezésen át a budapesti Néprajzi Múzeumig. Ez az egyben láttatott miliő az, ami képes a kontinensek közötti közvetítésre, s mindennek alfája és ómegája a címszereplő Xántus János.

szazso79@freemail.hu írta

A globalizáció történeti és kritikai megközelítésével is dolgunk van. A felfedezésekkel kinyíló és feltárulkozó világ olyannak mutatkozik és mutatkozott meg, amilyennek azt a nyugati civilizáció látta, nem mellesleg láttatni akarta. A más népek helyi értékei, szokásai, kultúrája mind egyfajta szűrőn át váltak szemlélhetővé, mára pedig jóformán eltűntek. Az egzotikumok felé fordulás esetenként persze éppúgy jelentheti a nyugati világ kritikáját, és jelezheti a megújulásra való törekvést, azonban Jász is rámutat arra a tényre, amely mindezt kétségbe vonja: „lám a fehér ember sikerrel formálta át / saját képére az indiánokat” [VIADAL]
A [BORZPÉNISZCSONT] című vers az európai és az indián ember közti szemléleti és világértelmezési különbség egyik szép példája. A különböző stratégiák alkalmazása, a nézőpontváltásra való képtelenség mint világértelmezési korlát, illetve az erről való beszéd teremt egyfajta metaszintet, amely alapul szolgálhat az előítéletek felülvizsgálatára. A mitikus világlátás, a fantázia (másképp) megléte és hiánya (megpillantod-e jövődet a borz vérében?) azonban a természettel együtt élő, felelősségteljes (ahogy még a rezervátumban tartott szarvasmarhákat, lassú bivalyokat is rituálisan vadásszák le) és a fogyasztói szemlélet (ahogy kitömi a borzot) ellentétévé is aktualizálható, nem beszélve az irodalmiság, költőiség és a köznapiság szembeállíthatóságáról.

scsa79@freemail.hu írta

A globalizáció, pontosabban a globalizálódás éppen azokat a szignifikáns különbségeket számolta fel, amiről itt szó van. Alapvető különbséget kell látnunk a felfedezések tudományos, illetve gazdasági jellege között. Téves lenne azt állítani, hogy a globalizáció csak hátrányt, pusztulást jelent(ett); az a fajta kizsákmányolás viszont, ami elérte Észak-és Dél-Amerika mellett szinte valamennyi Európán kívüli területet, máig feloldhatatlan konfliktusokhoz vezetett. Ha a gyarmatosítást kulturális aspektusból nézzük, negatívabb képet kapunk. A másság radikális, drasztikus felszámolása visszafordíthatatlan folyamatokat implikált.

A kötet történelmi kontextusa azonban nem a globalizáció jegyében szerveződik; sokkal inkább a magyarországi események és az észak-amerikai konfliktusok analógiáiként írhatók le. Előbb a hontalanná lett Xántus beszél Amerikából, aztán, hazatér, sőt, beszámol Győrben arról, mit látott, tapasztalt: "a / világjáró Xántus hazajött és nyomban / előadást is kellett tartanom beszámolót a / Fehér Bárányban" [1861 NOV. 18 — GYŐR]. Xántus beszéde a mexikói azték birodalom hanyatlásáról nem puszta élménybeszámoló, hanem parabolikus elbeszélés a széthúzásról, mely szükségképp a pusztuláshoz vezetett. Ennek a parabolának több helyütt is felfedezhetjük nyomait; nem csak az európai felfedezők méretnek meg tehát, de a magyar sors részesei és elszenvedői is.

A kötet első ötven versének megszólítottja Xántus János anyja. A valóságot sokszor finomítva, valós helyzetét megszépítve írta őket haza; ezt a gyűjteményt adták aztán ki 1858-ban Pesten.
 A kötet levélverseinek domináns érzése a honvágy. Az 1848-49-es szabadságharc leverését követően idegenbe kényszerülő Xántus írja őket haza. Döbbenetes a hasonlóság a kötet Kedves Anyám/Anyám megszólítottja, illetve Mikes Kelemen Törökországi leveleinek Édes Nénje között. Két olyan elbeszélői nézőpontot figyelhetünk meg, melyek a hasonlóság ellenére különbségeket is rejt. Xántus esetében valóban elküldött levelekről beszélhetünk, míg Mikes édes nénjéhez írott levelei fiktív levelek. Kettejük honvágya közös volt, illetve egy tőről fakadt; az elbukott szabadságharcot követő, önkéntes emigráció, s az ebből fakadó honvágy/hontalanság leküzdésére irányuló kísérletek.
 Jász azután ezt a xántusi (levél)formulát variálja; megváltoztatja paramétereit, ami által az egész költői beszéd modalitása megváltozik. Az anyának írott levelek apropóján mutatja be — Xántus levelei alapján — az indiánok anyagi-szellemi kultúráját, e kultúra tragikus pusztulását, az európai hegemónia érvényre jutását, kitágítva a levelek értelmezési terrénumát.
A tendencia folytatódik a második részben is, ahol a dualizmus időszaka kerül a középpontba, Xántus muzeológusi tevékenysége; néhány epizód erejéig fel-feltűnnek a kor figurái (Ferenc József, Sissy, Deák Ferenc, Rómer Flóris). A második rész naplótöredékei, ellentétben az első rész beszédmódjával inkább önreflexív természetűek. Mintha az első rész élővé tett emlékezete a közösségi beszéd igényével formálódott volna, míg a második rész a tárgyiasuló emlékezetet firtatná. Nagyon érdekes, hogy a második részben már nem tudunk egyértelműen megszólítottként aposztrofálni senkit, s az önmegszólítás sem kizárt. Olyan önmegszólító monológnak tűnnek a második rész versei, melyek címzettje a hiábavalóság, a felesleges beszéd okozta felismerés miatt nem neveztetik meg.

szazso79@freemail.hu írta

A naplóforma valószínűsíti az önmegszólítottságot, ugyanakkor mégsem válik teljesen magánbeszéddé. Az egyes darabok igen, az második ciklus egésze viszont inkább polémia, hol önmagával, hol a hiábavalósággal. Az elérhetetlen transzcendenciát, a másik vágyott birtokbavételének mert megértésének, befogadásának kudarcát a szintén életrajzilag hiteles megőrülés ténye teszi tragikussá. Általános szintre is emelkednek ezek az át- és újraértékelési kísérletek, az Isten vagy a Nagy Szellem közti megfelelést, a két világ összebékítését akarva,  mint az [AMÍG LEHET]-ben, hogy itt is a megválaszolhatatlansággal szembesüljön. Az önkritika, „javíthatatlan hazudozó vagyok vagy inkább álmodozó” [HAZUDOZÓ], a [NYOM] című versben átfordul, s az önelfogadás példaadássá, szökésre való biztatássá, imperatívusszá lesz.  A [H.ADRIA] pedig már a hiábavalóság elfogadását mutatja: „ott bolondultam meg biz / tosan a szépségtől amit / nem bírtam már feldolgozni mert olyan / kéket még tényleg soha addig nem / láttam most már bármikor nyugodtan  / halok meg”.

scsa79@freemail.hu írta

Nagy kérdés, hogy tulajdonképpen hány beszélővel van dolgunk? Adott egy levélíró, egy naplóíró, aki(k) történetesen egy személy eltérő realizációi, s egy rejtőzködő harmadik;
a lírai én, a beszélő szubjektuma, aki felidézi, előidézi és elrendezi az anyagot. Xántus János Old Shatterhandként született újra a vad nyugaton. Ugyanúgy része lett később egy magánmitológiának, mint ahogy most Jász Attila Xántus/Old Shatterhand életútjának krónikásaként, New Shatterhandként.