eddig ért a nyár, izzadtan és fülledten csoszogva valami régi papucsban, nem is jött átmenet az őszbe, egyszerre csak hulltak a levelek, és úgy, csupaszon álltak a fák a napsütésben, mint valami természeti katasztrófa után, kisöpörte alóluk az avart a folyó felől támadó szél, a tömbházak között újra kizöldült a fű, elveszítette beretváját a fagyos dérpenge, csak a placc állt rendesen körülvágva, mintha örökös kívülálló lenne, hidegre-melegre immun, és a szabályos négyszöget alkotó parkolót autók szegélyezték, csak a rend kedvéért: oolitjárdákkal, és ebben a három oldalról épületekkel határolt térben napozott egy focicsapatnyi kutya, megszámoltam őket, némelyik jobban emlékezetembe vésődött, legelőbb az, amelyik a galambot majszolta, talán a kapitány lehetett; nyugodtan, csámcsogva lakmározott a kékesszürke városi galambból, meg sem közelítette senki, tisztes távolságban hevertek vagy tébláboltak a többiek, és mintha mindegyiknek meglett volna a maga szerepe a falkában, mintha egy jól megtermett, zsemleszínű lett volna a partjelző, olyan szikár volt, mint akinek genetikailag vág az esze, és meg tudja ítélni, hogy most a vonalon belül támadni vagy futni kell-e, az első pillantása a bizalmatlanságé volt, de rutinosan felmért: a piacról hazafelé ballagva ilyen löttyedtek az emberek; a karomon lógó a zöldségekkel nyilvánvalóan nem jelenthettem veszélyt, könnyen beskatulyáznak bárkit az állatok is; feltűnés nélkül, lassan elhaladva figyeltem őket, erre néhányan érdeklődve visszafigyeltek rám, néhány klasszikusnál olvastam, hogy ilyenkor nem szabad a szemükbe nézni; közöttük egy fehéret, csak nemrégen csaphatták el, nem sokáig marad ilyen tiszta, mert az utcán senki sem maradhat színtelen; legtöbbjükön látszik, hogy igazi városi kutya, talán néhány napja még sétáltatták őket, némelyik szinte késsel-villával ült a csontjához, aztán a tél mintha mégis közelítene, és ilyen luxusra már nem telik, ez nyilvánvaló, ilyenkor kell megszabadulni a fölöslegtől, a statisztika szerint a kereseteknek több mint a fele élelemre kell, aztán jön a többi, kutyára nem telik; nézem őket a napon, köztük fajkutyák, válogatott csapat, látszik rajtuk az emberek ízlése, ha már kutya, legyen kutya, úgy is nézzen ki, de ami már kutya, az legalább annyit eszik, mint egy gyerek, még ha vadul anarchikus is az összehasonlítás, azért mégiscsak a kutyának kell az utcára kerülnie, kisebb kutyát pedig eleve nem tartanak, mert az már nem is lenne kutya, ezt mutatja a focicsapatnyi választék: apró korcsok nincsenek közöttük, legfeljebb csak a minőségük romlik attól számítva, hogy mikortól járják az utcákat, vagyis mikor közelít a rácsos sintérjárat, hogy lassan begyűjtsék őket, vagy agyafúrtabbak lettek, felfogták: sunyítsanak inkább, hallgassák a feleholdat, menjenek csontért, közben olyan fortifikációs lehet a kiszámíthatatlanságuk, hogy visszatérő farmatúrává válik a rendtartás körülöttük, mint a vonalrendszer elején megadott és az egész dallamsorra érvényes, ám figyelmen kívül hagyott előírások zümmögő kórusa