Az első fecske leszarja az utolsó mohikánt,
de az - halál büszkén - rá se hederít.
Látszólag ennyi a kapcsolat köztük.
De ha közelebb megyünk, a kép éget:
az indiánban a mohikán szavak tüze felcsap,
mint a kerub szárnya. (Makettjei csak a fecskék).

Vajon mit tudhat egy modellező szakkör a boldog félelemről,
hogy amit útjára engedsz a hármashatár-hegyi szélben,
az nemcsak hogy nem jön vissza, de el is visz valamit,
amit a nagyképű kezdet rendre elfelejt:
hogy első fecske az, aki elsőként tér vissza.
Lám, az öreg Platón rólunk mindent tudott.

Minden gondolatot egy bundás emlék húz.
Vakvezető, hűséges állat. Megáll a pirosnál,
és csak akkor kér enni, ha komolyan éhes.
A gazdi ilyenkor körbetapogatja a konyhát,
viaszosvásznon siklatja ujjait,
de előbb mindig a rádiót találja meg,

és csak utána a Pedigree Pal-t.
Bekapcsolja, a Vazulra teker,
kedvenc adója, egész nap új popzenék mennek.
Az emlék jóllakik, de szenved, mert
utálja ezt a zenét, liheg a poros sötétben.
A világtalan öreg nem húzza föl - minek is -

a redőnyt, nem csinál nyarat. Gondolkodni így is lehet.
Minden napja ezer sebből vérzik,
átfúrja a parázsló szempár, de ő nem látja.
Csak ül és gondol. Mi lesz holnap, mit csinál majd másképp.
Csak a kutya tudja, hogy vége a világnak,
s hogy azóta mindig ugyanaz van.

Ha ember lenne, ismerné az utolsó mohikánt,
az meg saját húsával etetné őt, míg bele nem fogy,
és a kalandregény egy üres szobában érne véget,
utolsó lapján jóllakott emlék szuszogna.
Halott gazda, lehúzott redőny, néma rádió.
Kimerültek az elemek.