Ezt csak én tudtam igazán,
csak én roptam úgy,
mint senki más gyereke.
Amikor elvonult a ház előtt
az esti tehéncsorda
már gyülekeztek a kerítésnél
a copfos lánykák, ugrándozó fiúk,
előre örvendezve a közelgő műsorszámnak,
meg néhány felnőtt is; “bolond ez a gyerek,
nem játszhattok vele!”
És én elindultam.
Megkerestem a legközelebbi tehén-lepényt,
felgyűrtem a nadrágom szárát,
s mezítláb belegázoltam a gőzölgő,
meleg anyagba, s nagyokat kurjantva,
nevetve táncoltam, ugráltam önfeledten
a lepényben,

s legalább olyan emelkedetten,
ha nem mívesebb fokon
táncolok,
táncolunk ma is,
csak ropjuk
ebben a megbotlott világban,
ebben az összekuszálódott szerkezetű
nagy matériában, a gyűlölet
földi maradványaiban,
csak járjuk az értelem jeges nyugalmával,
mert meg kellett tanulnunk
a túlélés koreográfiáját.
Mi tüzeshasú bánatos mackók,
csak járjuk a véres keresztek lábainál,
hol eszelősen forgolódik az ördög fuvolája,
süvöltő lángon lebeg
az eleven test, s a fej
vöröslőn-vakító bárányszemével
csak minket bámul.

Superman levágott szárnytollú
liba lesz hozzánk képest,
úgy zuhanunk majd fölfelé, ezért
„nem akarom továbbá atyámfiai” s
atyámleányai, „hogy tudatlanságban
legyetek azok felöl, akik elaludtak,”
mert nagy riadóval jön a csillagszemű juhász,
a Vagyok. Lesz arkangyal szózata, isteni harsona,
s zuhanunk egyre csak; megelőz a felhőkben
egy agyonvert prostituált, egy kukába ölt
csecsemő, én utolérem anyámat
és fölszabadul a „nagyonszeretlek.”
Sírásunk szívünket, tüdőnket szaggatja,
s mielőtt megérkeznénk az asztalhoz,
már egykorúak leszünk mind,
harminchárom évesek.

Tízéves lehettem
amikor az olvadó hó lesodorta
házunk tetőjének elülső részét
hatalmas robajjal, s apám dunnájára
hullott a vakolat, a hólé.
Megrémültem, annyira féltem,
hogy rámszakad a ház, az ég.
Azokban a napokban jó akartam lenni
az Isten előtt, szófogadó, rendes gyerek.
Ugrottam a kérésre, esténként
összehajtogattam ruháimat, 

most, negyven évvel később,
meghalt anyám. Lesodorta,
földbe tiporta az átokverte örökség.
Elolvadt a szemünk előtt,
nem nagy robajjal, csendben költözött,
s féltő szerelmének vakolata ráomlott
szívemre, fejemre, csontjaimra,

s ruháim hajtogatom tovább,
engem hajtogat az Isten,
míg el nem olvadok én is.