Érdekes. Mintha nem lenne talapzata. Teljesen egybemosódik a háttérrel. Vagy az előtérrel? Ködbe burkolódzik… Ha az a gomolygás köd egyáltalán… Tulajdonképp megközelíthetetlennek tűnik. Illetve… Megközelíthető, de semmi értelme odamenni, mert akkor feloldódnék abban, ami, hogy is mondjam, körülveszi… Legalábbis ezt sugallja… Mert sugall. Erőteljesen hat. Hív, de taszít is. Ebben a kettősségben rejtőzik valódi pompája és ünnepélyessége. Ötszáz méterre vagyok tőle. A legalsó látható foka, már amennyire ilyen távolságból jól becsüli a Saccográf, hetven méter széles lehet. Mélysége ölnyi. A lépdelés kényelmetlen rajta. Persze nem tudhatom, kikre méretezték. Nyolcvan-százcentis fokok. Valóban… Kiknek építették ezt? Sehol semmi a környéken. Egyetlen településnyom, épület, élőlény. Nemhogy intelligens, de még egysejtű sem, ahogy a Szenzométer mutatja. Veszik az adást? Félelmetes… Legalább néha kérdezzenek, vagy mit tudom én… Igen? Jól hallanak mindent? Rendben… Most közelebb megyek… Az Idegen Égitestek Bejárhatóságának Kutatóközpontjában kifejleszthettek volna célszerűbb járművet is… Az irányításra szolgáló precíziós dzsojsztik folyton kiugrik az ujjaim közül a hepehupák miatt. Huszonöt évnyire távolodtam az anyaűrhajótól. A küldetés jelen állása szerint, nincs esélyem a biztonságos visszatérésre. Végig kell mennem a pályán, fel kell térképeznem az objektumot. Nincs más hátra, valahogy meghódítom, még ha erre az akcióra teljesen alkalmatlan is ez a planétajáró… Nem. Nem fordulhatok meg. Kiküldenek egy mentőcsapatot? Ezeken a háromdimenziós koordinátákon nincs esélyük, hogy utolérjenek. Esetleg a gráf-módszer térhalmaz-szeletelőjével… De bízzák csak rám, megbirkózom a Lépcsővel. Közben úgy háromszáz méterre megközelítettem. A földön látok egy… Egy kőbaltát. Vagy valami hasonlót. Ez az első tudatosan alakított tárgy, mióta felé tartok. A histométer: 12534 évet mutat. Balta ez, igazi pattintott. Mint a földi paleolitikumban.  Ugyanaz a titokzatos erejű anyag vesz körül, akár abban az ősregény adaptációban, ahol egy transztemporális obeliszk ihlette az előrelépést. Fekete. Obszidiánra hasonlít, ébencsillogással. Most kézbe vettem. Nem nehéz, egy gyermek is elbírna vele. Ilyenekkel faraghatták? Tizenkét és félezer éve? A Földön akkor találták föl a K-bombát, a haszonbombák prototípusát, amellyel robbanásszerűen klónozni lehetette az emberek őssejt állományát. Azóta az abc összes betűjéhez költöttek egy jó meg egy rossz robbanószerkezetet… Rendben, nem moralizálok. Közelítek és közvetítek. Mégis kiküldték a mentőcsapatot. Tér-idő fizikus vagyok, mint tudják, hihetnének nekem, semmi esélyük, hogy rám találjanak ebben a térszegmensben… A gráf-ráfordulási együttható minimális esélyt jelez. Lehetetlen! Ez tökéletesen sima, innen megítélve. Csillogó, tükröződő feketeség, s ami legmegdöbbentőbb, nem látni a tetejét. A semmibe vész. Eltűnik ezek között a bosszantóan padlizsánlila légköri képződmények között, amelyekről nem tudom eldönteni, sebesen sodródó felhők vagy izzó ionhalmazok. Egy azonban biztos, a sztratoszférában válik ponttá a Lépcső. Lenyűgöző. Francba! Az egyik kerekem beszorult két szikla közé. Nem, nem mozdul. Megpróbálom a szerkezetvetővel… Teljes siker. Százötven méter. Ez monumentális. Szinte magába szív. A megmunkálásnak semmi nyoma. Ez „lett”. A maga teremtett tökéletességében. Itt is vannak balták. Egyre több. Csontokat nem látok, életnek nyoma sincs. Ellenben valami furcsa atomrezgés keletkezett úgy három szemfénynyire. „Most átkelhet a folyón…” Így értem legalábbis: most átkelhet a folyón… Monotonon ismétli egy hang, amit valami idétlen sípolás fest alá. Folyó? Átkelés... Furcsa… Közben elkészült a balta szerkezetanalízise. A belső atomrács gömbszimmetrikus, a kötések minden ismert kötésnél erősebbek. Hibátlan anyagszerkezet. Az energia-hozzárendelő segédprogram szerint az OMEGA-bomba sem bontaná meg az atomok egymáshoz ragaszkodását. Ez megdöbbentő. Itt ez a kikezdhetetlen anyag, rajta a pattintás jól kivehető nyomaival… Hm. Elromlott volna a műszer? Próbát teszek. Közben — mellesleg — araszolgatok előre, s úgy fest, valamis sűrű, szurokszerű massza hömpölyög köztem és a Lépcső között. A hang hozzávetőleg percenként ismétli a „Most átkelhet a folyón” szöveget, nagyjából tizenöt másodpercen át. Szóval belelövök a szerkezetvetővel a baltába. Az empíria a gondolatvalóság-kísérletek korában sem elhanyagolható. A szentségveszejtő klónangyalát! Úgy pattant vissza és süvített el a sisakom mellett a célzott anyagnyaláb, mintha… Nincs mintha. Nincs, mihez hasonlítsam. Ha az OMEGA-bomba erős túlzás is, nem könnyű elbánni ezzel a valamivel… Itt vagyok a szurokfolyam szélén.  A teteje erősen gőzölög. Öt méter széles. Azt hiszem, körbeöleli a Lépcsőt, ami rám nehezedik végtelennek tűnő valójával. Ez a gőz okozza, hogy nem látni a Lépcső talapzatát. Vagy a végtelenben gyökerezik, s átdöfi az égitestet? Tudják, mint az Ilion-rendszerben, az Akilész bolygót keresztülszúró furcsa króminda cső. Ha jól tudom, kétezer-háromszázötvenkét éve kezdték meg a hagyományos lineáris expedíciót a cső mentén, de még nem értek el a végére. Egyes tudósok azt vallják, a cső a tudatban gyökerezik. Mások az ősrobbanási magból eredeztetik, míg egy szűk, misztikus réteg, a nezervátum gyümölcsfa-indájának tekinti. Az elnevezés is ebből a meghaladott elméletből ered. Minden megtörténhet a végtelenben. Tudom, hogy tudják, inkább csak magamat szórakoztatom. Igyekszem a memóriámat tisztítani és karbantartani… Most megint ez a hang. Megáll a folyam, de ugyanúgy gőzöl, néhol bugyog, mint valamiféle gejzír. Belevetek itt magam előtt egy gyűjtött kőzetdarabot. Koppan és továbbpattog. Megindul az áramlás. Bedobok még egy követ. Megszottyant a felszínén, s ahogy sodródik, lassan alámerül. Megint a hang. Újabb kő. Koppanás, pattanás, gurulás. A következőnél megpróbálom. Méréseim szerint tizenöt másodpercem van átjutni. Sikerülhet. „Most átkelhet a folyón…” Igen, átértem. A sisakom mit sem ért. Nagyon sokat szívtam be ebből az olajvegyületszerű párából, ami, mint szitán a víz, átszivárgott a szkafander pórusain. Ki kell fújnom magam. Izzadok. Lehetett vagy nyolcvan, száz fok… Erős a vonzás. Nagyon közel vagyok a Lépcsőhöz. Egy repedés, egy hiba, bármi, ami a szemnek kívánatos lenne, sincs rajta. Feketén csillog, mint a karcolatlan szén vagy az obszidián. Jelenléte szinte reszketi a levegőt. Kitörik a nyakam, ha feltekintek rá… Mennem kell. Ennek nem lehet ellenállni. A műszerek szerint egy száz méter átmérőjű kör húrpontjai által kijelölt négyzetalapon áll. A földből nő ki. Azt hiszem, kőzetmintát veszek a tövében, aztán az elemzés ideje alatt teszek egy kört. Igyekszem rést találnia rajta, vagy megbontani az egységét. Itt vagyok. Mellette. Mínusz kétszáz fokot mutat a termoszkóp, ha hozzáillesztem. Mögöttem meg ott gőzölög az a szurok-folyam! Már önmagában véve ez is csodának számít. Ez a monolit-grádics „hűv”mérséklete miatt járhatatlan melegvérű lények számára. S most veszem csak észre... Kőzeteket sem találni. Apróra tört csontokon gurulok. Néhol egy-két felismerhetőbb darab. Kulcscsont töredék, varratos koponyalemez, bordák tüskéi. Humán maradványok. Most megállok, s egy próbafúrást végzek… A tíz méter mélységben folytatott elemzés szerint (ez hozzávetőleg tizennégyezer évet jelent) a talaj csontok porladásából nagy nyomáson keletkezett kristályos kalcium. A legalacsonyabb rész felé közelítek. Az első fokhoz. Itt egyre több az ép csontváz. Teljes koponyák, esetleg összefüggő vázalakok. Mi az ott? Egy üvegkalitka vagy búra lehet. A Lépcsőn kívül eddig az egyetlen teremtett kézzelfogható. Egy búra. Igen, igen, búra. Áttetsző. A készülék üveget jelez. Laboratóriumi és ampullaüveg keverékét. Rossz a vétel… Nem, nem hallok szinte semmit. Recseg veszettül. Kikapcsolom egy időre, mert megőrjít ez a kattogás. Itt állok előtte. Emberi csontozat van benne. Leültetve a meghajlított levegőre. Régi trükk, még a kozmilluzionista korból. A hangrögzítő is feladta… A fene vigye… Akkor csak magamnak mondom, nehogy beleőrüljek a szótlanságba. Látok egy feliratot is. Mintha hologram lenne. Vetítik, de megállapíthatatlan, honnan. Zavaróan vibrálnak a betűk. Nehezen olvasható. Mintha, mintha ez lenne, bár nem tudom megállapítani, milyen nyelven, mégis értem, szóval, mintha ez lenne: Neki sikerült meghódítani a Lépcsőt. Üvegcsontjait maga mögött hagyva a csúcsra ért. Sosem elemzett, sosem kérdezett, csak akarattalanul érzett, s ez elvezette a soha ki nem jelölt célhoz. Üvegcsontjait a LÉT-re bízta, s mi úgy éreztük, kötelező kiállítanunk, mások okulására is, mások halmain… Hozzányúlok az üveghez, s ahogyan sejtettem, a rég elfeledett nejlonfóliára emlékeztet. A befelé irányuló erőhatásra enged, szinte ráidomul a kezemre. Elérem a csontvázat. Halványan megérintem… Elporladt, a búra is kipukkant, a szöveg szétlebegett… Lehet, ezt azért nem kellett volna… Mi ez a fülsüketítő nyikorgás? Szent Létbevető! Megmozdult a Lépcső. Elfordul. A legalját, legszebbik arcát mutatja felém… Mit tettem, s vajon most mi a teendőm? Egy szöveg fut végig az alapján. Épp a végénél állok. Az elejéhez kell, guruljak. Hetven és fél méteres út… Csodás! Értem, pedig visszafelé olvasom… Akár a hologramnál, itt is csődöt mond a nyelvismeret: birtokolni fogtok egyszerre mindent erről megfeledkeztek ellenben ha sehová vezet nem mely vágya legyőzés a és megismerés a csak lakozik késztetés egyféle bennetek hisz talányul örök nektek megjelentem véletlenhalmazában közös tanácsnokának tíz LÉT a önmagam megteremtettem utazást fizikai a kiküszöböli idővel mely tudat szárnyaló a legyen beköltözhető hogy azt színezve égpillérnek fényességnek mennyországnak valhallának önvalahováját tudatában terebélyesíti maga mindenki valahovába a utat az biztosítom lebegve között kényszerei emelkedés és ereszkedés No, ideértem az elejére… De okosabb nem lettem. Mi lehet ez a LÉT? Vagy jobb, ha a szövegre bízom magam, s nem kérdezek többé? Itt egy táblácska. Egy igazán földi csecsebecse. Ahogy ott dukált. Márványba vésett betűk aranyfüsttel:

A Legfelsőbb Ész Tanácsa
ennek a Lépcsőnek a tetején
székelt földi időszámítás
szerint nagyjából
Krisztus előtt
33-tól 0-ig.

És kisebb betűkkel még ezt is odacirkalmazták: Állította a LÉT önmaga tiszteletére. A szám szélét rágcsálva hagyom oda az írást. Egészen odasimulok az első fokhoz, ha feltérdelek a kocsiban, s fölemelem a kezem, megérinthetem az első fok tetejét. A Lépcső, ezen járhatónak tűnő oldala csak 36.5 °C. Testmeleg kellemetesség. Szinte csábítólag hat. Olyan érzésem van, mintha emberi bőrt tapintanék, de az ujjbegyemre vastagon rárakódott szürkésfehér por nyomban száműzi ezt az élményt. Az idők homályába veszett, elavult búcsú, a hamvasztás jut eszembe. Talán a csontok mállásából keletkezett ez a por... Igyekeznék kerülni, de velem forog a Lépcső is. Ez valami jelzés lehet. Azt akarja, hogy hódítsam meg, igázzam le? De amennyiben intelligens, s figyel engem, vagy az irányítói látnak, azt is észrevehetik, hogy teljesen lehetetlen nekivágnom a grádicsnak. Szerintem már vagy kétszer megkerültem, a kört, amely mentén elmozdul, ám nem hagyja magát. Ezek szerint ez az egyetlen út? A lépcsők mindig misztikus képződmények voltak számomra, akinek minden útja egy megmászhatatlan lépcső előtt csorbult. Rámpákhoz, síkokhoz, lejtőkhöz, alacsony szögű emelkedőkhöz szokott lényem soha nem bírta elviselni még a lépcsők látványát sem. Valahányszor megpillantottam egyet, nyomban a kudarc érzése ömlött szét bennem, s ez lebénított. Még olyan alapvető dolgokra sem voltam képes, hogy kanyarodjak vagy szlalomozzak az élet kikerülhető tárgyai között. A lépcső, alapvetően lehet, hogy egy isteni sugallat, a fenség hordozója és fenntartója. Megmászása fárasztó. A rá épített vagy gondolt cél elérése küzdelmet és alázatot igényel. Még a hajdani templomoknál érthető ez a törekvés, de emeletes házakban... Miért kellene alázat a lakások eléréséhez? Mert az az élet egyetlen nyugalmas pontja, ahol minden állandó, bizonyos, még fél éberen is észlelhető? Ahol a sötétben is ura vagyok a cselekedeteimnek, mozdulataimnak, a tárgyaimnak? Ez hülyeség! Többet magyarázok bele, mint amennyi belefér. Minden lépcső kiküszöbölhető rámpával. Mindössze más technikát igényel az építés, s talán egy kicsivel több anyagot. A magasba jutás dicsősége így is megmarad. Sőt, mennyivel felemelőbb, ha mozdulataink harmonikusan követik a nem túl nagy dőlésszöget. Ha belegondolok, a lépcsőmászás görnyedése groteszk, emberidegen kinéma. Az Isten nagyjából tökéleteset írt, s épp a tökéletes mozgását cserélné le ákombákomokkal? Hiszen gerincünk meghajlik egy idő után, a lábunk elé meredünk ahelyett, hogy a magasság végtelenét fürkésznénk büszke tartással. Szinte visszagörnyedünk az evolúcióban… Érdekes, még az emelőszerkezetek korában sem mondtak le a nyavalyás lépcsőkről. Mióta vonónyalábokkal győzzük le a gravitációt, kevesebb készül. Leginkább díszítésül szolgál. Ez az itt tornyosuló sem egy mai darab. Bár lenne egy nyaláb, ami a tetejébe helyez. Vagy nincs is teteje? Az anyját! Most bekapcsolom újra a hangrögzítőt. Ezt nem hiszem el! Eddig nem vettem észre, pedig annyira nyilvánvaló! Ezek a csontvázak gubancosak, görcsösek, torzak. Aki itt veszett, mind sérült volt. Tizennégyezer éven taposok. Tíz méter roppant-rokkant csonthalmazon. S egynek sikerült csak, egy üvegcsontúnak… De hogyan? Ezek szerint itt veszek én is? Halló, halló… Vétel… Igen… Elmúlt a recsegés… Elképesztő dolgokra jöttem rá! Szeretném, ha mégis kiküldenék a mentőcsoportot, mert nem érzem magam biztonságban. Jelen állás szerint teljesen ellehetetlenültem. A Lépcső nem hagyja magát. A megismerés minimális lehetőségétől is megfoszt. Azt hiszem, leplezetlenül az életemre tör… Kiküldték már? És hol vannak? Félóra alatt nem képesek legyűrni 130 fényévet. Nincs egy asztromatematikus a fedélzeten? Jó. Siessenek, várok! Addig is megteszek mindent, ami tőlem telhető… Keringünk… Ez meg mi lehet? Egy oszlop. Egy görög oszlop. Jókora, ha már innen kivehetem a mintázatát. Sráfolt, alighanem korinthoszian túldíszített oszlopfővel. Valaki van a tetején… Eddig miért nem vettem észre? Talán sokat kerestem a földön, ahelyett, hogy az égbe emeltem volna a tekintetem. Ez túl didaktikus így. Lényeg, hogy megláttam. Most megközelítem. Legalább mozdulatlan. Körülbelül tíz méter magas lehet, úgy két négyzetméteres alappal a tetején. Ahogy összemérem a Lépcsővel, a fent ácsorgó valaki, láthatja akár még a tizenegyedik fokot is. Talán több információm lesz a Lépcsőről, ha felveszem vele a kapcsolatot. Azt hiszem, engem figyel. Mintha intene. Visszaintek. Most lehasalt. Csak a fejét látom, és a mélybe csüngő szakállát, ami majdnem az oszlop aljáig ér. Talán még el is érhetem. A kezével fogómozdulatokat imitál. Mintha kötélmászásra bíztatna. Most megrázza a szakállát. Megint a jelzés. Azt szeretné, másszak fel hozzá a saját szakállán. Tanácstalanul széttárom a kezem. Észleli, de továbbra is bíztat. Van nekem ehhez elég erőm? Látom az arcát. Dühös, hogy nem fogadom el a szakállhágcsót. Szólnom kéne. Ez őrültség. Eldiskurálhatnánk így is. - Hé, maga. Ne kívánjon tőlem lehetetlent! Nincs elegendő izmom egy ilyen kalandhoz. Különben is meghaladtuk már a sámánok korát… Meg sem mukkan. Csak a szakállát rázza. Már vörös a feje a méregtől. Ez bolond alighanem. Megőrült a fent-létben. Valószínűleg túl sokat tud ahhoz, hogy normális maradhasson. Nem, nem a bemagolható tényekre gondolok, hanem a világ megérzésére. A reménytelenség átérzésének legmagasabb fokára. Ez nem tárgyiasítható tudás… - Hé, nem megyek föl magához! Nincs kedvem… Elindulok. Körülbelül két métert teszek meg, mikor egy sistergő istennyila csap a kocsim mellé. Gyorsabbra fogom, de egyre csak zúdulnak a villámcsapások, a kisülések, szikrázik a járgányom minden fém alkatrésze. Már magam is bizsergek. Mégis meg kellene látogatnom. Olyan istenforma. Talán hasznomra lesz némaságában is. Rálátása van a dolgokra. Ha jól emlékszem, a szent emberektől nem volt idegen a fogadott szótlanság. Lehet, ezzel álltak bosszút a hallgatag Mindenhatón. Szörnyű, hogy nekem mindenről csak a bosszú jut eszembe. Találkoztam már néhány intelligens létformával életem során, de megtorláson csak az ember töri örökkön örökké az eszét. Megint az oszlop alatt vagyok. Arcáról elégedettség sugárzik. Megértettük egymást. Vonakodva markolom meg a szakállát. Húzódzkodom. Egészen könnyen megy, annak ellenére is, hogy béna lábaimmal képtelen vagyok segíteni a feljutást. Hamar fölérek. A végén megragadja karomat, s maga mellé von. Néz hosszan, áthatóan. Meg sem mukkan. Halló… Hallanak még? Iszonyúan szennyezett az adás. Mintha meteorok sisteregnének a hangszóróban. Kikapcsolom, e helyütt értelmét veszti a földi kommunikáció. Innentől az agyam rögzít csak, mert a felvevő is leállt. Mi történik itt? Kétkedve les rám. Magánbeszélgetés várható az Omnipotenssel? Persze csak gondolom mindezt, de nyomban rám hunyorít. Fogja agykisüléseimet. Mondjuk, ennyi igazán elévárható egy istenformától. Most azt érezteti, hogy ő nem forma, hanem maga a Mindentudás, az Egyedülvaló. Rásunyítok. Már válaszol is. Tulajdonképp megelőzi a gondolataimat. Még a transzmitterek szintjén elcsípi minden kérdésem, kételyem, úgyhogy innentől a legfőbb potentátot hallgathatom egyenes adásban. Valamikor én is ember voltam. Ám embertársaim összes hatalmukat a kezembe adták, amivel igyekeztem nem visszaélni, bár a lények avagy a homo sapiens, ha tetszik, minduntalan kijátszottak, s a nevemben cselekedtek. Az embereknek valójában ugyanakkora hatalma volt, mint nekem, ám amikor átruházták rám a mindenhatóságot, elfelejtették a tudásukat. Ezt azért tették, hogy a felelősség lekerüljön a vállukról, s nyugton űzhessék kicsinyes játékaikat, miközben aljasságukat rám hárítják. Ennek okáért még felsőbbségemet is elviselték. Egy darabig én őriztem a Tudás látszatát — többféleképpen egylényegben. Az utolsó emberi cselekedet, ami isteni nagyságukat igazolja, ez a Lépcső. A LÉT tíz tanácsnokának közös véletlenhalmazában megszületett ez a tökéletes objektum, mely megbonthatatlan. (Ők Atlantisz megsemmisülése előtt egy évvel, gondolatkísérlettel jutottak erre az antianyag bolygóra.) A lépcső az akaraton túli erő mindenek fölötti diadalát hirdeti. Ők tízen nem akarták ezt, azonban véletlenül egyszerre gondoltak rá. S lőn. Megszületett a lépcső ideája, amely azóta is visszatükröződik erről a helyről az emberek tudatába… S ti azt hiszitek, mióta „jótékonyan” elbutultatok, s engem is, a ti teremtményeteket elfeledtetek, a tetején isten lakik. Ám a tetején nincs semmi, mert végtelen, s ha el is fogy a végtelen, mert a végtelenek is megszűnnek egyszer, ott sem található semmi. Az isten itt ül ezen az oszlopon, s felnéz a Lépcsőre. Korábban még kívánkoztam rá, mára azonban teljesen hidegen hagy. Sőt, mi több, idegesít. A tíz tanácsnok együtt lenne csak képes a Lépcső megszüntetésére, azonban már csak egyikőjük él, s ő is cselekvésképtelen, lévén, tizennégyezer éves. Tehát a Lépcső a véges végtelen végéig állni fog. Láthatod, emberfia, a Lépcső járhatatlan, mert nincs szükség a megmászására. Egyféleképp hódíthatod meg, ha szendereg az akaratod. Ha az akarat takaréklángra állítását tökélyre fejlesztetted, egyszer csak ott lehetsz a lényegében, de azt, mint mondtam, ne képzeld a tetejének, olyan nyugvópontnak, ahonnan visszabámulhatsz a múltadba. Teljes megértése még nekem sem sikerült soha… Szerinted? Azért veszik körül a Lépcsőt sérültek csontjai, mert a vonónyaláb újra feltalálásáig a lépcső egyedül csak nekik volt leküzdhetetlen kihívás. Egyedül az Üvegcsontú értette meg a Lépcső aljába vésett üzenetet. Hogyan kerültek erre az antianyag bolygóra? Ha-ha-ha-ha… Ezt sem tudjátok, miközben a világmindenséget ostromoljátok? Minden sérült az antianyagban hagyja teljességének egy részét, mikor világra valósul. Jutalmul, hogy egy életen át „emberséggel” viseli sorsát, s meghunyászkodva gurul tovább a ténylegesség lépcsőitől, próbát tehet a lépcsők ideája előtt is! De mint tapasztalhatod, nem sok sikerrel! Az Üvegcsontú volt az egyetlen. Nem is próbált meg kerengeni, mint te. Így nem is került csapdába, mint te. Mert bár nem is sejtheted, csapdában vagy. Az Üvegcsontú átjutott a falon, ami a rám ruházott tudás óta a sérült emberek elé tornyosul. S te szétdúltad az emlékét. Végül engem is háborgattál. Hiába tiltakozol, igenis háborgattál! Kerestél. Megoldást kutattál. Így kimerítetted a háborgatás fogalmát. Akaratfüggő vagy, így sosem viszed teljességre a saját léted. Tekints le a Lépcső fokaira. Semmi különös. Fekete anyag, rajta szürke por. Végestelen végig. Ez a Tudás. A Tudást nem meghódítani kell, hanem a port kell lefújni róla, a hályogot kell leműteni a szemünkről. S akkor ott áll a tökéletes feketeség, a legsűrűbb anyag, ami magába olvaszt, s nem enged el többé a véges végtelen végéig, mikor is átértelmeződik minden. Ez maga a mérhetetlenség, amikor összeomlott-összeomlik-összefogomlani az idő, az összes idő, a világ összes értelmes lényének ideje. Mert tudatok nélkül nincs idő.  Ez az összeomlás lesz a Tudás. Isten nem egyenlő a tudással, ha így lenne, nem kushadnék ezen az oszlopon a rám lőcsölt Legfőbb Értelem óta. Nem hiszed? Klónoztok, plazmaerőművet terveztek, ugráltok térben és időben, mivel több az én ismeretem az emberekénél. Már semmivel. Utolértetek, utolértétek régi önmagatokat. Nincs rám szükségetek többé… Mire fölocsúdok a gondolat-árasztásból, isten lemászik az oszlopról saját szakállán, s a szurokfolyamon is túl jár. Még látom, hogyan tekerinti maga köré tízméteres szőrzetét, hangsúlyos művészmozdulatokkal, akár egy sálat, s aztán elvész a láthatárban. Halló, jelentkezem ismét. Halló, itt vagyok. A koordinátáim? Nincsenek. Nem tudhatom. A gép odalenn maradt. Műszaki felszereltségem nem több mint, amit a szkafanderbe beépítettek. Légkörelemző és hőjelző, egy adóvevő, s egy hangrögzítő… Esik valami. Azokból az idegesítően padlizsánlila felhőkből. Valami kékes árnyalatú lé. Csorog a sisak üvegén. Nem sokat látok. Előbb ugyan rátekintettem a légkörelemzőre, s azt belélegezhetőnek mutatta. De most elbizonytalanodtam… A fenébe is! Csapdába estem… Értik? Siessenek. Jönnek már? Jönnek? Fél órája, vagy mit tudom én mikor, szintén ezt mondták… Hol késlekednek… Most áttetsző víz zubog az égből. Lemosta az üvegről a kéket. Olyan sűrűn ömlik, szinte folyik, semmit sem észlelek a körülöttem lévő világból. A lépcső is a folyadékfüggöny mögé került. Nem veszem le a szkafandert… Legyűrhetetlen álmosság lett rajtam úrrá. Lefekszem. Alszom kicsit. Talán nem esek le… Borzasztó! Jöjjenek már! Keltsenek föl, ha megtalálnak egyáltalán ebben az ítéletidőben…

Hol vagyok? Csupa ragyogás. Melegem van… Szikrázik az ég. Felülök… Maguk persze még sehol… Miii? Negyven napja keresnek? Mi történt? Leveszem a sisakot. Mindenütt víz, amerre a szem ellát. Végtelen kéket tükröz. Vagy kék? A padlizsánlila felhők eltűntek. Az oszlop és a Lépcső között ez a véges-végtelen folyadék… Most átúszom. Ez rendelés. Ezt nem hagyhatom ki, mint annyi emberi lehetőséget. Ez több annál. Eljuthatok a lépcsőidea valahányadik fokáig, tovább, mint ember valaha is. Talán jobb is, ha már nem keresnek tovább. Kimaradtak egy-két dologból. Istent legyűrték, létét, létének értelmét megkérdőjelezték, de a legnagyobb, az Omnipotensnél is hatalmasabb és örökebb emberi alkotást, a Lépcsőt sohasem érthetik meg… Nekem pedig nem áll módomban elmondani, amit megtudtam. Most úszom. A felszínre vetődő csontok és habkő-balták között. Lábaimat vonszolja karom ereje. Ezt a néhány métert kibírom. És aztán ott leszek örökre és egyedül. Minden emberi vágyak netovábbjának közepette. Langyos, magzatvíz hőmérsékletű ez az özöntenger. Elértem a Lépcsőt. Megkapaszkodom. Kimászok. Kicsit csúszik, de biztonságosnak tűnik. Feketén hűvös, le lehet ülnöm rá. A szürke pornak nyoma sincs. Uraim! A Lépcsőn vagyok. Az emberiség történetében először. Nagy lépés ez nekem, a rosszlábúnak, kis lépés ez maguknak, a mindenre törőknek. Most kikapcsolom a távbeszélőt. Huszonöt évnyire és negyvennapnyira vagyok anyaűrhajómtól. Innen már nincs visszaút. Most tényleg kikapcsolom a távbeszélőt. Ezt tekintse személyes bosszúmnak az emberiség, amiért lépcsők közé vetett. Lelógatom a lábam a világvégén. Elég gyorsan apad a tenger. Már nem úszhatnék vissza az oszlopra, az isteni obszervatóriumba. Lassan visszatér maguk közé a Mindenható. Elég viharosan távozott… Ha tartja a tempót, pár év múlva megtapasztalhatják… Addig is üdvözlöm Önöket az emberi tudás valahányadik fokáról… Vége…