[Átfogás]
Átfogónak kellene lennem, hiszen ezt kérte tőlem a főszerkesztő. Át kellene fognom Rapai Ágnes irodalmi tevékenységét, számot adnom munkáiról, eddigi köteteiről, nemzetközi és hazai lapokról, netes felületekről, ahová írt s ír, antológiákról, amikben megjelentek írásai, versei és prózái, át kéne fognom mindezt, de nem teszem. Nem tudom megtenni, mert elkapott s nem eresztett Rapai Ágnes legutóbbi kötete, nem engedte, hogy foglalkozzam bármi mással rajta kívül, mit neki netnapoló, sikeres prózai antológiában való szereplés, vagy rádiós felolvasás — kisajátított, s nem engedett.

[Jövés-menés]
Mindenhol jó volt a verseivel.
Jöttek mindenhová velem, kirándulásra, hosszabb autóútra, szerelmes egy-két napra, könyvtárba, Duna-partra, babavigyázásra, rokonlátogatóba, kozmetikába, baráti beszélgetésre, vérvételre, kórházba, kiskocsmába, lottózóba, hajókázásra, munkába — foglalkoznom csak velük volt szabad. Bízvást állíthatom, némely embertársam e velemjövésüknek köszönheti életét. A napi ámokfutásban megvadulnak az emberek, gázolnak át kutyán, gyereken, kismamán, elvetélt nőn, mindenen, mintha vérszagra gyűlnének. Két-három könyökkel az oldalamban, egy büdös hónalj árnyékában s háromszor lekiskurvázva általában két választásom volt — vagy megfojtok valakit dühömben, vagy olvasni kezdek. Mivel normálisan szocializálódtam, s ha nem is kitűnő, de egészen jó a neveltetésem, Rapai Ágnes kötetét kotortam ki ilyenkor táskámból, nem is volt fontos a sorrend, bárhol felüthettem, s már nem számított a sok megvadult ember, az sem, hogy esetleg továbbvitt a villamos, vagy a busz, az pedig végképp nem, hogy tovább kellett a munkahelyemen maradnom, mert bizony — elkéstem.

[Szentendrés]
„Szeretni fogod, meglátod” — barátom hangját hallom, s igen, valóban megkedveltem ezt a vékonyka, kis kék könyvecskét, Rapai Ágnes tízévnyi versgyűjteményét. Szentendrén, a Duna-parti promenádon olvastam először Rapai Ágnes verseit — vajon miért nem tudom simán csak leRapaizni, vagy leköltőzni, netalántán leszerzőzni, miért írom ki folyton, már-már kényszeresen, a teljes nevét? — s emlékszem, már akkor is szíven ütött ennek a verseskötetnek a soksága, külső-belső színessége, hűvössége, soraiban megbújó szomorúsága, bája. Egy kevés szavú, de szavaival kifejezni nagyon tudó költőnő munkája.

[Szekszárdos]
Ott, a szentendrei promenádon még nem tudtam, hogy Rapai Ágnes szekszárdi születésű leányasszony, csak azt, hogy a cipők dolgában, bizony, egy a sorsunk:
„Mindig bajom van a cipővel. / A tűsarkú, bordó műbőr immár / múzeumi tárgy. Egy-egy költözésnél, / a nejlonzacskóba tekintve, / rácsodálkozom a kecses darabra, / és eszembe jut, a szörnyű út, / amit kínlódva megtettem a Lajos / utcától a Kongresszusi Központig. / Isaac Stern hegedült azon az estén, / s amint kihúnytak a nézőtéri fények, / megszabadultam kínzóimtól. / Kéjes érzés fog el azóta is, ha / meghallom Isaac Ster játékát.” (Menni, menni)
Bevallom, én Babits írásainak olvasása közben érzem ezt a kéjes érzést, sőt, Szekszárd puszta említése, ha csak érintőlegesen is, úgymint Pad folyóirat, vagy Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Vesztergombi pincészet, Szekszárdi kékfrankos, Mézeskalács Múzeum, netalántán Babits-emlékház, mind-mind ezt váltja ki belőlem, ugyanis életemben ott törte fel úgy a lábamat egy papucs, hogy kézen jártam volna, ha tudnék. Helyette mindenhová mezítláb mentem, kezemben a papucsommal, mutatván, hogy azért van nekem. A párom aztán megszánt, vagy csak ciki volt papuccsal a kezében a tartozék, beterelt holmi boltba, s vettünk egy másik lábbelit. Ó igen, ha már kérded, az is csak kínokat okozott.

[Tanáros]
Ha magyartanár volnék, tanítanám Rapai Ágnes verseit.
Biztos kézzel gyakorolja mesterségét, formái, kifejezései például olyanok, olyan egyszerűek, tiszták, élőbeszéd-szerűek, a kölykök imádnák, értenék, értenék a lovagvár-forma balladáit, füstös kocsma-forma sanzonját, katedrális-forma zsoltárparafrázisait, Tádzs Mahal-forma szonettjeit. A szó nemes értelmében klasszikusak versei, még szabadversei is, nem kever műfajokat, technikákat. Éli, írja a mindennapokat, az „ahogy esik úgy puffan élet”-et, egységbe fonja-fogja a munkát és a művészetet. Tudja, mi több, érti, mit jelentett egykor az ars, s mintha az olvasóban is tudatosítani igyekezne ezt. Művészetté oldja, emeli a munkát, verset ír a gulyásról, a kertészkedésről éppúgy, mint betegségről, vetélésről, lelki kínokról. Személyes és tárgyilagos egyszerre, s nem érezzük azt, vagyis nem érzem azt, sorait olvasva, hogy betolakodnék világába. Inkább barát vagyok tűzhelyénél, megpihenő vándor, egy rokon leány, aki vele együtt nézi a ködbe burkolózó balatoni tájat. Kissé tartózkodóak ugyan, de furán-kedvesen meghittek s nagyon plasztikusak is ezek a versek, pontosan ilyen kora őszi, esős délutánra valók, amikor a belegondolás hamarabb éri utol az embert.

[Humoros]
Ó, az a már-már betegesen kedvelt irónia! Humora, fanyarsága legfőbb forrása ez. De nem fárasztó montipájtonosan űzi, nem. Igazán finoman, sziránósan ha kell, de maximális nőséggel, hogy ne mondjam — költőnőséggel.
„A szekrény előtt még filózok, // milyen stílust öltsek magamra, / bár senki nem lát, jó vigyázni, / hiszen szellem(képem)re kényes / voltam mindig, most sincs kivétel. / Az avantgárdot félretoltam. // Választásom sportos Chanelre / esik, ma ebben kell vadászni, / különben biztosan elkerülnek. / Kopott gúnyában társra lelni, / reménytelen. Abban se győzni, // se veszíteni nem lehetne.” (Fölmegyek a netre)
„Ha művészettel mostanában foglalkozom, / Akkor az alapozást, a falak fölhúzását, / a nyílászárók kiválasztását, a burkolást / kell érteni rajta. // Könyvesbolt helyett tüzépre járok / A betűk helyét elfoglalták a számok, / a centiméterek, a miliméterek, / a négyes, ötös kopásállóságok. […] Ha verset írtam volna, hát ezt: / Tizenöt fok, nulla, hat, harminc, húszezer, ötven.” (Mi a költészet mostanában?)
Játékossága elbűvöl, megkacagtat, eléri vele, hogy boldogan időz versei között az olvasó. Lehet, hogy „költői költő”, de valahogy nem érdeklik a naaagy sorskérdések. Nem azok érdeklik igazán. Inkább a kedvenc kordfarmer s a Füst Milán-i út viszonya: „Ötvennégy éves lettem éppen / félháromkor. / Márciusban születtem, és nem / júliusban. / Bánom, midőn cipőm a hóban / toccsan. / Mivel kordfarmeremnek annyi. / Mit mondjak még? / A hóvirág védett növény lett. / Vajh’ ki véd meg/ Az ötvenöttől? Senki, semmi. / Akkor / Írjam, hogy : „Óh! Csodás enyészet!”? / Jól van./ Miért is térnék a Füst Milán-i / útra… ” (Kordfarmeremnek annyi)
Vagy az ötös jambus sorsa: „ >>Az ötös jambust kikezdeni első dolgunk <</ Én is ezt gondoltam huszonöt évesen, / mert gyűlöltem a korlátokat meg az ékesszólást. / (De az eszembe se jutott, hogy akár ellenzéki is lehetnék.) / Rémeset álmodtam az éjjel, de nem mesélem el, / nehogy megmaradjon. (Talán az összes írásomat / el kéne égetni — szegény Mallarmé.) / Nem magyarázkodom, csak annyit mondok,/ nem sikerült eltávolítani az ötös jambust./ Istenem, pedig folyton esküdöztem magamnak,/ hogy kinyírom.” (Nem reméltem)

[Oli.véres]
E karcsú kis kék kötet verseinek egyharmadát egy férfiú, nevezetes Láng Olivér jegyzi, kinek alig harminc nap adatott ebben az irodalmi létben. Rapai Ágnes, mint ahogyan azt a fülszövegben is jelzi, fiúszerepbe bújt. De hamar megunta, s visszatért önmagához. Érthető — jegyzem meg csendesen. Még akkor is, ha Láng Olivér versei roppant szórakoztatóak. Iróniája talán e ciklusban bontakozik ki teljes pompájában — mert ki bírná ki nevetés nélkül, amikor ilyesfélét olvas: „Inkább a tévét nézem én. / Mondjuk az RTL-t. Habár / nőm épp a CNN-re vár. / — Divat lesz! — Rajt! Kezem kezén. / Nehogy a távirányítót/ elérje. — Nézd csak! Stefi Graaf! / — Fantasztikus töltött libát / sütött nagyanyám. (Ászt ütött!) / — Engedd, hogy most már átvigyem! / — No mondd! Milyen töltött libát? / Ropogóst? (Szervál Stefi Graaf!) / — Hufnágel Pisti nem ilyen / önző! — De mindjárt vége lesz! / — Túl nagy orra van. És kövér. / — Negyven, tizenöt! — Jajjj, kit ér- / dekel?! S vadul nyomkodni kez- / di a távirányítót. / Megölném ilyenkor. Meg én!” (Még el akartam mondani)
Görbe tükröt állít képzelt férfi íróként nemcsak a női nemnek, hanem a férfitársadalomnak is, hiszen Olivérje (is), mint azt a fenti példa is mutatja, sztereotípiákban szól, gondolkodik a nőkről. A kritika véresen komolyan vette ezt az alteregót. Talán az olvasónak nem kell. Ne bosszankodjuk, inkább érezzük magunkat jól verseinek olvasása közben. Sőt — nagyon jól.

[Szentgyörgyös]
Legközelebb, ha Balatonszentgyörgyön járok, bekukucskálok minden kertbe, gyönyörködöm majd a berényi hegyekben, ha nem lesz köd, ha az lesz, akkor abban gyönyörködöm, a ködben, elgondolom, hogy nekem sincs érvényes jegyem a mennyek országába, s csak titkon ugyan, de reménykedem majd, hogy találkozom a német nővel és a háromlábú kutyájával. Fájna, ha nem így volna. Fájna, ha, amikor legközelebb Szentgyörgyön járok, nem keresném, látnám minden házban azt, amelyikért Zsiga imádkozott: „E mai napon arra kérlek, / áldd meg a házat, melyet építettem, / […] égnek emeli/ két kezét, az arca átszellemült, / szabj neki jó sorsot, parancsolj neki boldog / elrendelést, bárcsak békét égettek volna tégláiba, / bárcsak béke költözne falai közé, / bárcsak teljesség háza lehetne a házam, / […] ünnep legyen itt hétköznap is, / mondja a kőművesek imáját, s mikor / hatalmas kezeit leengedi és elhallgat, / biztos vagyok abban, hogy itt baj nem érhet.”(Balatonszentgyörgyi lapok) Tudom, eszembe jut majd ott, az utcákat járva, a „szegény Úristen”, Rapai Ágnes szavaival jut majd eszembe, hogy az a szegény Úristen „[…] hiába / doppingolta magát azzal, hogy amit alkotott / az jó, azért irtó pipa lehetett e tökéletlenség/ láttán, ráadásul égen-földön nem találkozhatott/ szerencsétlen egyetlen kritikussal sem.” (Balatonszentgyörgyi lapok) Ha legközelebb Szentgyörgyön járok megkeresem Terit, az fix, a kertészt, aki „csak az ujjaiban bízik”, e „tömzsi, érzéki szerszámokban”, s úgy ajándékozza el növényeit, mintha magát. Keresek majd egy gömbakácot is, fontos, hogy azt, s az is, hogy ott. Elnézem majd a sirályokat, s hagyom, hogy csak úgy menjen velem a „gólyaléptű szentgyörgyi idő”. Télen, amikor nekem a legszebb a Balaton, akkor megyek el Szentgyörgyre.

[Töltés]
Rapai Ágnes tölti a cigarettáit. Igaz, „három éve rosszul”, de lelkesen tölti. Idejét is, versírással. Azt tíz éve jól. Költeményeit olvasva mi, szerencsések, vele töltjük az időt. Óbudán például, a panelban, ahol átok a hetes busz éppúgy, mint a villamos, a boldog emlékezetű Lajos utca cuccai között, vagy az Inkuban vásárolt mindigtavasz zöld padlószőnyegen. Látjuk a tisztaságmániás szomszédot, a tetőtérre odabiggyesztett stílusos babérbokrot, érezzük a készülő krumplifőzelék illatát, figyeljük a kertben, esőben szoborrá merevedő kecskét. Vele együtt járjuk be Amszterdam utcáit, ott vagyunk Rembrandt múzeumában, bámuljuk a csatornát, a biciklizőket, a kirakatban álló örömtelen arcú örömlányokat, elvisz bennünket a hévízi majdnemMarienbad fürdőhelyre, ahol masszíroztatunk, pakolással gyógyulunk, tornázunk, unatkozó szépasszonyok vagyunk, fürdünk és flörtölünk, elcsábítjuk minimum Babits Mihályt. Jelentünk a Jelenkornak, visszamegyünk Pécsre, a gimnáziumba, narancslevet iszunk a Nádorban és káposztás sütit majszolunk hozzá, megmásszuk a Lago Maggioret, kenyeret és sajtot eszünk a hegytetőn. Vele együtt álmodunk színes tinták helyett jó könyvekkel, viseljük tíz éve ugyanazt a sárga pólót, szeretjük meg a kordfarmert, sütünk a családnak karácsonykor kétszer annyi mákost mint dióst, döbbenünk rá, hogy valami lobog a szervezetünkben, hogy a sokízületi határán vagyunk, hogy jobb nekünk a földszintes, mint a tetőteres, noha abba, mármint a tetőtérbe vagyunk szerelmesek. Elhagyunk kulcsot, hamutartót, férfit, szörfölünk a neten, nicknevet választunk, csak stílusosat persze, lehulló hamunkkal lyuggatunk tovább ágyat, szőnyeget. Hallunk tőle Attiról és Anikóról, a „Ha nem gondolok rád, rádgondolni vágyom”-érzésről, Ábelről, „aki imád gépelni”, s folyton diktálni kell neki. Megtudjuk Rapai Ágnestől, hogy miért nem tud J.A.-ról verset írni, hogy szereti Bartókot és Schubertet, s hogy olyan ő, mint a kiöntött víz. Hogy a főzésről Petri jut eszébe, mindig. Hogy sokszor költözött. Hogy mindenhol jó, ahol sikerül otthont teremteni. Akár egy évre. Vagy egy életre. Hogy „Próbáltam így meg úgy / könyvet pakolni új // helyen, mindig örök / újrakezdő lehettem, / de nézd, már őszülök, / már rutinból helyeztem // el a könyvet a polcokon, / s megijeszt, az is, hogy fájlalom.” (Sanzon). Rapai Ágnes szavaival sokat ad.
Szép ez a hétköznapok töredékéből felépített élet-misztérium, ez a költészet. Ahogy maga mondja: „[…] önfeledten céltalan sorokat / szerettem volna írni, dallamuk / könnyű, mint nyárfák levelén a / balatoni fuvallat, mint egy altató, / […] a létezés egyhangú szépségét szerettem / volna megírni, / ahogy kopog az eső az ereszcsatornán, / ahogy nyílni kezd a fehérszirmú orgona.” (Mint egy altató)
Szép, szép.
S a feltételes mód fölösleges.