Nem szeretek fürdeni,
mindig megvadítanak a rózsák,
kislánykoromban sokat játszottam,
ma már nem,
ma már csak azt tudom mondani,
rohadt kislánykor,
a nagyi mindig bebugyolált,
ragacsos lepedőkbe,
és csókot nyomorított édes hajamra,
a dédi elszegődött a nagy barna bútoroknak,
és kínzósat játszott,
velem,
sűrű suttogás volt az éj,
és rohanó az izzadás,
a köd se óvakodott hozzánk,
csattogtak a városi lámpák,
és vizzel aludtak a lambériák,
lepedőkbe csavartak, és fürdettek,
koslattam az eltévedt folyosón,
fehérek voltak a bútorok,
mint a nap,
a galambok állandóan berepültek
hozzánk,
amíg a nagy vasdarab fel nem oldott,
és nem akarta ruháját,
a porcelánok lázadásba kezdtek,
hűvösek voltak a kezek,
mi néztük a néma reggeleket,
mint fényessé ragadt szelepek.