Csak dadogok, tényleg nem akarok elköszönni tőled, amikor a szemedbe 
húzott (frígiai fejfedőből átszabott) bézbólsapka alá dörmögöm: Pá, 
Párizs! Ez így egyébként a mi nyelvünkön elég viccesen hangzik, mintha 
nem is én búcsúznék tőled, hanem óvodás az ebédmaradéktól. Pedig 
nagyon komoly dolog ez, pont annyira, mint a testvériségért indított 
forradalmak, amelyek eredetileg csak azért robbantak ki, mert a sarki 
péknél napok óta nem kapható kenyér, ez máskor is előfordult már, de 
akkor épp a szokottnál is idegesebbek voltak valamiért az elődeink.

Megöregedtél. Talán ezért is jutott eszembe önkéntelenül a búcsúzás, 
de hidd el, nem akaródzik ez nekem. Az ifjúságodat sokkal jobban 
szerettem. Akkor a szerelmed tele volt szenvedéllyel, türelmetlen 
rajongással vágytad a szabadságot (azt sem tudva, mi az), mint kamasz 
udvarló az első csókot. Mára a szerelmed a vén férfi ragaszkodása 
csupán a megszokott illathoz, az el nem mozdítható bútorokhoz és 
porlepte családi fényképtablóhoz. Az öregedőtől búcsúzni kellene, én 
mégis a veled való randevú lehetőségén töprengek, hiába no, más fából 
faragott királyfi alattvalójaként láttam meg a napvilágot. Emlékszel 
az első sodró hangulatú szónoklatra, a szuronyfényesítő 
katona-döbbenetre, a relikviaként osztogatott Bastille-kövekre, a 
marszíliai ének zsongító lüktetésére? Aztán persze emlékezhetsz a 
guillotine-csattogásba fojtott szabadságvágyra is. De akárhány komor 
fenyegetésű falragasz mögé rejtették is arcodat, mi mindig felidéztük, 
ha kihegyezett lúdtollal vagy egy szál rózsával indultunk lerombolni a 
rendőrállamot, illetve legalább bosszantani egy kicsit, mert te tudod, 
már az is milyen bizsergető érzés tud lenni, még ha szivárványos 
fiatalságunk bimbóit rendszerint el is verte a megtorlás zubbonyszürke 
jégesője.

Nyughatatlan voltál. Ennek köszönhettük mi is, hogy tudjuk, miből nem 
engedhetünk jottányit sem mind a mai napig, emlékezz csak alteregódra, 
tudod, a kackiás bajszú költővel, akinek forrt a dala. Amióta 
öregszel, egyre kevésbé tudjuk megkülönböztetni a szabadság - tavaszi 
levegőben szétrobbanó - virágillatát az áporodott vizeletszagtól és a 
tüdőt-lelket szurkáló könnygáztól, a szónoklatot az ordibálástól és a 
zsarnokságot a hatalomtól. Még szerencse, hogy fiatalosan megráztad 
magad néha ("újra a régi" - kacsintunk össze ilyenkor mi, akik nemcsak 
hivatkozni, hanem ismerni is akarunk), gondolj csak arra, amikor 
zászlónkba tépett lyukon át mutattunk fügét az egyik valahavolt 
legnagyobb ostobának.

Vigyázó szemeink köré szarkaláb-redőt vont a história, talán 
farkasvakságot is kaptunk, vagy vak farkasok támadnak ránk, hogy 
szétmarcangoljanak, egyszerre több irányból is, ki tudja, mi lesz 
ennek a vége. Vizsgázó szemeinket kellene rád vetni alkalmasint, de 
inkább lesütjük őket. Én mégis folyton fiatalságodra gondolok, amikor 
furcsa indíttatástól vezérelve eszembe jut: lehetne talán szebb is a 
menthetetlenül szemétdombbá merevedett létezésünk. Megadathatik 
továbbá a remény hullarablóvá züllött önmagunknak, hogy a széplelkű 
versesfüzetekből és rongyosra tanult tankönyvekből még egyszer 
arcunkra rajzoljuk a homo sapiens eredeti jellemzőit. Igen, a 
fiatalságod kell nekem újra! Hiszen rendszeresen csiripelik a madarak, 
ha valakik már megint rendszerváltásra készülnek. Gondold meg, talán 
nem is rendszert kellene váltani (nem te tehetsz róla, de ez többnyire 
nem is sült el jól), hanem rendszerváltást kellene váltani. 
Másfajtával próbálkozni. Vagy épp azzal, amit először te kanonizáltál 
a szabad sajtó nyomdafestékébe keverve, mert annál szebbet és jobbat 
azóta mi sem tudtunk kitalálni.

Búcsút akartam inteni neked akkor is, amikor a gyorslift száguldott 
fölfelé az Eiffel-torony tetejére. Pá, Párizs! El akarnék köszönni 
tőled, nem pedig dadogni, de hát látod, már megint visszatértem 
hozzád, ahogy általában szoktam, mert tévedéseiddel együtt, 
összességében, jól megvagyunk mi egymással.