-- Eredeti üzenet --
Feladó: Jágó Frigyes [jagofrigyes@rette.net]
Címzett: Gyurcsány Ferenc [Ferenc.Gyurcsany@meh.hu]
Másolat: Szilvásy György [szilvasy@meh.hu]; Dr. Petrétei József [petreteij@im.hu]; dr. Bene László [orfkvezeto@orfk.police.hu]
Titkos másolat: Nemzetbiztonsági Hivatal [nbh@nbh.hu]
Elküldve: 14:33
Téma: Fw: Bartók

Tisztelt Állami Szervek!
Ismeretlen elkövetők a rend megzavarására készülnek június 22-én este, a Miskolci Nemzeti Színház Déryné-kertjében. Miután a program a külföldi érdeklődésre is számot tartó Operafesztivál keretében kerül megrendezésre, a nemzetközi botrány elkerülése érdekében kérem az ügy haladéktalan kivizsgálását és a hatóságok szigorú közbelépését. Nem hagyhatjuk, hogy szélsőséges radikális nacionalista elemek veszélyeztessék ártatlan milliók jól megérdemelt pihenését és szórakozását! A bizonyítékot mellékelem.
A csöndes többség nevében
maradtam hívük
Jágó Frigyes
nyugdíjas

-- Eredeti üzenet --
Feladó: Illyés Gyula [illyes.gyula@gmail.com]
Címzett: Bartók Béla [bartok_bela@yahoo.com]
Elküldve: 13:42
Téma: Bartók

„Hangzavart”? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattanó szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, míg nincs a jaj-sötét szívekben!
„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke még a „nép”-nek, él a „nép" s hangot ad! Egymásra csikoritott vasnak s kőnek szitok-változatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar", e pokolzajt kavaró harci jaj kiált harmóniát! Mert éppen ez a jaj kiált mennyi hazugul szép éneken át — a sorshoz, hogy harmóniát, rendet, igazit vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra — fölségesen!
Szikár, szigorú zenész, hű magyar (mint annyi társaid közt, — „hírhedett”) volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok?
Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe; anyánk a halott — a búcsúzót ne kuplé-dal zengje; hazák vesztek el — ki meri siratni verkli futamokkal?
Van-e remény még emberi fajunkban? — ha ez a gond s némán küzd már az ész, te szólalj, szigorú, szilaj, „agresszív" nagy zenész, hogy — mégis! — okunk van remélni s élni!
S jogunk van — hisz halandók s életadók vagyunk — mindazzal szembenézni, mit elkerülni úgysem tudhatunk. Mert növeli, ki elfödi a bajt, Lehetett, de már nem lehet, hogy befogott füllel és eltakart szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg s majd szidjanak: nem segíttetek!
Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, mi neked fölfedetett, a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt — te bennünket növesztel, azzal, hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. Ez — ez vigasztal! Beh más beszéd ez! Emberi, nem hamis! A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez.
Köszönet érte, az erőért a győzelem-vevéshez a poklon is. Ím, a vég, mely előre visz. Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja. Ím, a nagy lélek válasza a létre s a művészé, hogy megérte poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet, aki nem érte meg, amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, példamutató nagy ikerpár, zene csak, zene csak, zene, a bányamély ős hevével tele, a „nép jövő dalával" álmodó s diadalára ápoló, úgy szabadító, hogy a börtön falát is földig romboló, az ígért üdvért, itt e földön, káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó jó meghallóit eleve egy jobb világba emelő zene —
Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj s beh különös, beh üdvös írt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk — kik szív-némaságra születtünk — kizenged ideged húrjaival!