Amikor G. egy hétfő reggel elhaladt a felhúzott sorompó mellett, és kilépett a nyitott főkapun,
mélyen beszívta a friss erdei levegőt, és fázósan összehúzta magán a bőrkabátját. A reggelek még fagyosak voltak, úgy látszott, abban az évben késik a tavasz. Kicsit megszédült a friss levegőtől, és az erős napfénytől. A lábában is érzett valamilyen, nehezen meghatározható gyengeséget. Pedig nem mondhatta róla senki, hogy nem elég edzett, hiszen minden reggel lefutott három kilométert, igaz, hogy utána a nap nagy részét az irodában töltötte.
     Ahogy ott állt a kapuban, visszagondolt az elmúlt másfél évre, amely egyfajta karanténként jelent meg az emlékezetében, és - bár korántsem volt önkéntes - mégis megvédte attól, amitől a legjobban félt. Ezentúl magamnak kell magam megvédenem.
     Hálát érzett az iránt az ismeretlen erő iránt, nevezzük bárminek, gondviselésnek, vagy államnak, amely biztosította számára ezt a haladékot.
Tulajdonképpen sohasem érdekelte, hogy mit gondolnak róla a többiek, hiszen gyakorlatilag nem tekintette őket reálisan létezőnek, ahogy önmagának ezt a valószínűtlen árnyékát sem, akit, vagy amelyet, valamilyen bizonytalan konszenzus, vagy fatális tévedés folytán, G-nek
neveztek.  Társai kezdetben megpróbálták provokálni, ugratni, otromba tréfákat elkövetni — ami tökéletesen megfelelt az ő meglehetősen alacsony szellemi nívójuknak — de egy idő után, mivel nem találtak fogást rajta, elkezdték respektálni G.  fölényét. Egyébként külsőleg sem illett a durva külsejű, és modorú, vidéki, vagy éppen a főváros különböző kerületeiből érkezett fiatalemberek közé. Magas volt, inkább vékony, mint erős — igaz, kezdetben hirtelen sokat fogyott — arcvonásai finomak, inkább lágyak, mint kemények, a bőre fehér, haja világosbarna, szőkésbe hajló.
     Tizenhatan aludtak a hálóteremben, tizenhat fiatal férfi, vagy inkább, fiú. Ez egy kivételezett körlet volt, mert itt nem voltak emeletes ágyak, mint máshol. G. gyermekkora óta félt egyedül, éjszaka, így kapóra jött, hogy itt sokan vannak. Akkor, úgy kezdődött, hogy feküdt az ágyában, először valamilyen mély zúgást hallott, azután beszédfoszlányokat, és lassan úgy érezte, hogy elkezd zuhanni az ággyal együtt. Végül megérkeztek azok.
Ha eszébe jutott ez az emlék, még most is kiverte a hideg veríték, és egész testében remegett. De most társai szuszogása és horkolása megnyugtatta. Máskor, ha éjszaka ügyeletben volt, egyedül, a félelem ellen elszívott egy doboz cigarettát reggelig.
     Talán tízéves lehetett, amikor először  szakadt meg a kapcsolata az úgynevezett valósággal. Pontosabban, egy másik, eddig rejtett valósággal vette fel a kapcsolatot. Állt a társaival az iskolaudvaron, és játszottak, vagy beszélgettek, már nem emlékezett pontosan. Egy adott pillanatban, nem tudni, melyikben, úgy érezte, hogy már nincs ott. A többiek  szóltak hozzá, de ő nem válaszolt. Valahol teljesen máshol tartózkodott, ahol azelőtt még sohasem járt. Mintha tízezer szemmel látta volna egyszerre a világot, mintha mindent egyszerre, és egyben látott volna. És közben ott voltak körülötte ők ,és azok, és arra késztették, hogy válasszon, melyik oldalra áll, végül is. De G. egyikükről sem tudott semmit, és így választani sem tudott. Mégis, valamilyen ősi emlék azt sugallta neki, hogy ez az új világ az igazi hazája, bárhogyan is dönt később, hiszen mindig is idegennek érezte magát az emberek között.
     Egy másik alkalommal, hirtelen nagy tömegben találta magát. Az embergyűrű közepén, egy kisebb dombon, egy hosszú hajú fiatalember állt, és beszélt :
„Ne higgyetek senkinek! Sokan jönnek majd az én nevemben. Mindig ott ólálkodnak majd körülöttetek azok, akik megrontották a Földet, mert összeálltak az emberek lányaival. Ha megtudnátok a teljes igazságot, sírva vetnétek magatokat a porba, megtépnétek ruhátokat, és hamut szórnátok fejetekre. Ezért a teljes igazságot most még én sem mondhatom el nektek. Most még nem. Láttatok már olyat, amikor a szép külső szörnyeteget takar? Én már láttam.
Ha létezik gonosz, márpedig létezik, hiszen én láttam, akkor nem lehet csúf, visszataszító, csak szép és vonzó. Különben nem tudná kifejteni csábító, félrevezető munkáját. Először észre sem veszitek, olyan jelentéktelennek tűnik, később vonzónak kezditek látni, még később már elviselhetetlennek érzitek a hiányát. Végül, a végső kétségbeesésbe, és öngyilkosságba
hajszol benneteket. Én mondom, ne higgyetek senkinek! Készüljetek, mert már közel az Idő!”

     G. apjának olyan kitüntetése volt, amivel minden nehézség nélkül felvették volna egyetemre. De G. nem akart élni ezzel a lehetőséggel, ezért inkább elment dolgozni. Egy hivatalban helyezkedett el. Az irodában, rajta kívül, szinte csupa nő dolgozott. G. reggel általában mindig elkésett, amit a főnök, aki kivételesen férfi volt, soha nem hagyott szó nélkül. G. ezután verejtékben fürödve rogyott le az íróasztalhoz. Az volt a dolga, hogy egész nap kartonokat rakosgatott, és számára érthetetlen mennyiségeket kellett asztali számológépen összeadnia. Ezt a tevékenységet halálosan unta, ezért közben megpróbált valamilyen kellemes dologra gondolni. Általában a büfésnő lánya jutott eszébe. Szinte minden gondolata a lány körül forgott. Ugyanis volt a hivatal épületében egy büfé, ahol a mindössze huszonnégy perces ebédszünetet szokta tölteni. Itt szendvicset, üdítőt, kávét lehetetett kapni.  A büfésnőnek volt egy lánya, akivel elég régóta ismerték egymást, és meglehetősen jóban voltak. A baj csak az volt, hogy a lány csak barátként tekintett G-re, aki viszont szerelmes volt
belé. A lány, valamilyen rejtélyes okból, mégis mindig másokat tüntetett ki a kegyeivel.
Egy este moziba mentek. G. a film közben végig azon gondolkodott, hogy megfogja-e a lány kezét, végül mégsem tette. Mozi után hazakísérte, és a lépcsőházban megálltak beszélgetni. Amikor már éppen elköszöntek egymástól, a lány hirtelen megfordult, G. elé állt, és lábujjhegyre állva egy csókot nyomott G. szájára, majd elszaladt, és eltűnt az ajtó mögött.

     G. az ágyán feküdt, és a társai szuszogását hallgatta. Most nem jöhettek be azok, egyrészt a társai miatt, akikből G. az erőt merítette, másrészt azért, mert ők őrizték az ajtót, ablakokat, falakat, sőt annyian voltak, hogy G. minden egyes hajszálára jutott egy-egy védelmező. A védelemre szükség is volt, de végül mégis G-nek kellett döntenie, egyedül. A folyosó felőli fal felső harmadát üvegtéglák alkották, és az üvegen keresztül némi fény szűrődött be a hatalmas szobába. G. az ágyán feküdt, és úgy érezte, hogy elhagyja  a testét. Látta magát az ágyon feküdni, látta a többieket, látta őket, és látta azokat, látta az egész eljövendő életét. Látott születést és halált, látott háborút, és békét, látta a sikereit, kudarcait, boldogságát és boldogtalanságát. Most senki nem férhetett hozzá, se jó, se rossz, és tudta, hogy ez a felosztás
csak a tudat alkotása, és ahogy megszabadul ettől, úgy mindentől megszabadul.
Tudta azt is, hogy többé már soha nem lesz az, aki volt, és az, aki a távoli jövőben fogja élni az ő életét, már nem ő lesz, hanem valaki más, mert ő nemsokára már nagyon-nagyon messze lesz innen.
     Elindult a kapuval szemben lévő buszmegálló felé. Egyszer azt mondta az egyik barátja, hogy lélekvadászat folyik a földön. Az építés, és a rombolás erői küzdenek egymással az emberi lelkekért.  És még azt is mondta, hogy két természet van. Az egyik a dialektikus természet, amelynek két része van : evilág, és túlvilág. A túlvilág, a halottak birodalma, amely fátyollal van elválasztva az innenvilágtól, de a kettő tulajdonképpen ugyanaz. Mindkettő ki van téve a keletkezésnek, és elmúlásnak, egyik sem örökkévaló.  A másik természet viszont, amelyik az ember eredeti, és igazi hazája, változatlan, és örökkévaló, a mozdulatlan birodalom. És még azt is mondta a barátja, hogy minden ember egyformán boldog. Mindegy, hogy hol él, és milyen körülmények között. De a legboldogabb az, aki nem születik meg.
Aztán egy verőfényes reggelen, amikor öröm volt felébredni, mélyen beszívni a friss levegőt, és hallgatni a madarak énekét, a barátja egyszer csak öngyilkos lett. Ahogy a hideg víz az ember arcához ér. Utoljára ezt írta G-nek:  Szeretek bezárkózni, szeretem kizárni az embereket az életemből. Csalódtam bennük, kihasználtak, becsaptak mind.
     G. úgy állt ott a temetőben, hosszú fekete kabátjában, mint egy angyal, akit éppen most taszítottak le az égből.  Úgy érezte, hogy minden véget ért. Mintha a szíve is benne lenne a koporsóban, ahol most az apja feküdt. Tudta, hogy ezután már képtelen lesz ugyanúgy élni, mint korábban. A téli napsütésben szokatlanul enyhe volt az idő.  G. úgy vélte, egyáltalán nem a helyzetnek megfelelő az időjárás. Mégis, talán jobban illett ahhoz a galamb szelídségű emberhez, akitől most búcsúztak, mint a hóvihar.  Az Ég ajándéka volt ez. Háromszor dördült el a díszsortűz. A katonai szertartás fegyelmezetté teszi az embert. G. sikeresen megküzdött kitörni készülő könnyeivel. A katonazenekar az Il Silencio-t játszotta, és G. érezte, hogy már soha többé nem lesz képes emberi érzelmekre. Ahogy sétált kifelé a temetőből, eldöntötte, hogy másnap felkeresi régen látott Mesterét, és felújítja félbehagyott tanulmányait.

     A Mester a város másik végében lakott. G. ült a buszon, és semmire sem gondolt. Aztán mégis. Eszébe jutott, hogy a napokban, egy este, felhívta egy ismeretlen. Azt mondta, hogy G.
ifjúkori szerelmének az ismerőse. Azt is mondta, hogy a lány súlyos műtéten esett át, és kórházban fekszik, egy távoli városban.  G. szinte meg sem tudott szólalni, megköszönte az ismeretlennek a hívást, és kérte, hogy adja át üdvözletét, és hogy jobbulást kíván.
Amikor megállt a busz, leszállt, és elindult a Mester háza felé. Egy nagy, régi bérház harmadik emeletére kellett felmennie.
     Amíg ment fel a lépcsőházban, megint a kórházban fekvő lány jutott eszébe. Azt kívánta, hogy gyógyuljon meg. Az elmúlt évek alatt már megbocsátott neki mindent, és belátta, hogy ennek így kellett lennie. De nem csak a lány miatt kívánta a gyógyulást, hanem önző módon, önmaga miatt is. Ugyanis, ha valamilyen fatális tévedés folytán, a lány mégsem gyógyulna meg, úgy G. soha nem tudhatná meg, hogy valamikor valóban szerette-e őt igazán.

     A Mester kedvesen fogadta, leültette, és teával kínálta. Tudok mindent, fiam — mondta.
Hadd meséljek el neked egy történetet. Élt egyszer két jó barát, két fiatalember. Nevezzük őket X-nek, és Y-nak. X. nagyon szerelmes volt egy lányba, aki azonban nem tekintette őt többnek barátnál. Viszont Y. nagyon megtetszett neki, és találkára hívta. A két barát találkozott, mielőtt Y. elment volna a találkára a lánnyal. Y. tudta, hogy mi a helyzet, ezért felajánlotta, hogy úgy fog eljárni a légyotton, mintha X. lenne, tehát mintegy felajánlja az érzékeit, a testét, de a lelke nem lesz ott, mert addig helyet cserél X. lelkével. X. elfogadta a cserét. A megállapodás szerint történt minden, a lány pedig semmit nem vett észre. A két fiú barátsága pedig csak erősebb lett ezáltal.
     Gondolkozz el ezen, fiam! Mennyire szerethette egymást ez a két ember, ha ilyen áldozatra voltak hajlandóak egymásért. Mert mindketten áldozatot hoztak, ez nem kétséges!

     G. magába mélyedve ballagott hazafelé. Nagyon elgondolkodtatta a történet. Ugyanakkor, teljesen váratlanul, eszébe jutott, hogy amíg „bent” volt, levelezett egy másik lánnyal, aki hosszú ideje nem jelentkezett. G. nem tudta, hogy ennek mi lehet az oka. A lány, akit J-nek hívtak, legutóbb azt írta, hogy nem akar G-vel találkozni, mert attól fél, hogy G. beleszeret.
Egyszer csak a lakásajtó előtt találta magát. Kinyitotta az ajtót, és belépett az előszobába.
Átment a szobájába, és az íróasztalán egy levelet talált. Felbontotta. „ Kedves G.! Mégis úgy döntöttem, hogy látni akarlak. Holnap este érkezem. Szeretettel: J.”
     G. magába roskadt. Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett egy üveg bort, felbontotta, és nagyot húzott az üvegből.
      „Úgy tűnik, akárhol, és akármikor lehet boldog az ember. És a boldogság, mint valami fantom, örökké üldözni fog, bárhová is megyek, bármit is csinálok.”
G. letette az üveget, bement a szobájába az íróasztalához. Papírt és tollat vett elő, és írni kezdett:

„Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal éppúgy, mint az úttal,
melyet emlékem hiven rajzol újra.
Ó Muzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal,
ó lélek, aki írod, amit láttam,
nemességed elválik majd ezúttal!„
                                                                                          
                                                                                    
    
II.

     Mindig is tudtam, hogy a neveknek mágikus hatásuk van, de hogy ekkora jelentősége legyen, mint G. esetében, ezt még én sem gondoltam volna, pedig már láttam egy-két dolgot hosszú életem során. Szerintem elég furcsa, hogy két azonos nevű nő legyen az életében, több éves eltéréssel, ráadásul az első, két évtized után, mintegy „visszatérjen” hozzá.
     De azt hiszem, egy kicsit előre szaladtam. Mert mindig az a fontos, ami most van. És most,
G. a teherautó hátsó utasterében fekszik, a hálózsákján, és a kabátjával takarózik.
Már napok óta utazik, ő van egyedül a hátsó részben, két társa a vezetőfülkében. Csak néha állnak meg, ha elakad a menetoszlop, vagy könnyítenek magukon.
     A szolgálati térben, a műszerfalak előtt, néhány rögzített karosszék áll, de azok menet közben nagyon kényelmetlenek, mert a földutakon a lelkét is kirázza az embernek a teherkocsi.
     Az egyik sarokban, nagy műanyag kannákban áll az ivóvíz, ezekből szokta megtölteni G. a kulacsát. Meleg ételt már napok óta nem kaptak, a felhalmozott konzervekből szokott egyet-egyet felbontani, de melegíteni csak akkor tudja, ha megállnak. Ráadásul itt bent még dohányozni sem lehet. Menet közben csak a vészvilágítás ég, annak a fényénél nem tud olvasni. Amikor időnként felkel, két oldalon kapaszkodik a székekbe, vagy a műszerfalba, mert a kocsi úgy rázza, mint egy tengeren hánykolódó hajó. Imbolygó léptekkel, akár egy tengerész, a hátsó falon lévő ajtóhoz megy, ahol az egyetlen ablakon kinézve, a mögötte haladó teherautót látja, és a tájból egy keveset. A kommunikációs vonalak ilyenkor nem működnek, a vezetővel is morze jelekkel tud érintkezni, ahogy átkopog a falon.
     
     A lány a padon ült, és cigarettázott. G-t várta. G. nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen tudtával ennyire azért nem voltak jóban. (Biztosan unatkozik-gondolta.) A lány barna haja
Kleopátra-frizurába rendeződött. Miért nem ülsz le? — kérdezte G-t. Nem harapok — mondta, és mosolygott. Na, abban nem vagyok biztos — mondta magában G., és egyik lábáról a másikra állt, miközben aktatáskáját áttette jobb kezéből a balba.
     Tulajdonképpen nagyon szívesen leült volna a lány mellé, a padra, de sietnie kellett. Rövid volt az ebédszünet, és őszintén szólva, már nagyon éhes volt. És az ebédről semmilyen körülmények között nem akart lemondani. Különben már megszokta, hogy az emberek keresik a társaságát, de amikor neki lett volna szüksége rájuk, akkor rendszerint valamilyen kifogást kerestek. Ahhoz is hozzászokott, hogy a világot ellenséges területnek tekintse. Így hát, gyorsan elköszönt a lánytól, és elindult ebédelni.

     Békeidőben mindig a titkosítók külön ebédlőjében ettek. Most vágyakozva gondolt a meleg ételekre, amikor napok óta már csak konzerven élt. A háború a legalkalmasabb idő a halálra, és most háború van. Az égben ugyanúgy, akár a földön. G. számára a halál pozitív kicsengésű szó volt, legalábbis a saját halál. G. egyáltalán nem félt tőle, a fájdalomtól és a betegségtől viszont annál inkább. Ezért mindig igyekezett vigyázni magára. Életében eddig már több alkalom is adódott volna meghalni — akaratán kívül — de mindig megúszta. Egyszer egy mozgó vonatról ugrott le, mert nem nyílt ki időben az ajtó, és neki muszáj volt leszállni. Máskor meg egy világítórakéta csapódott be a feje mellett a földbe, miközben ő a fűben hasalt. „ Úgy tűnik, még nem jött el az ideje, vagy pedig fentről vigyáznak rám.” Egyszer egy cigányasszony megjósolta neki, hogy meddig fog élni.
     Egy alkalommal pedig három napon keresztül feküdt eszméletlenül, negyven fokos lázzal. Utána nem tudott visszaemlékezni arra, hogy merre, milyen tájakon járt.

     G. a tükör előtt állt, borotválkozott, és közben arra a lányra gondolt, akit örökre el akart felejteni. Profilból úgy nézel ki, mint Dante — mondta a sofőrje, aki egy székben ülve cigarettázott. Honnan ismered te Dantét? — kérdezte G. Láttam róla egy képet egy könyvben — felelte a sofőr. Dante megjárta a poklot, de azt hiszem, most mi is azt tesszük — válaszolta G. , és befejezte a borotválkozást. Majd pedig ő is rágyújtott egy cigarettára.
     - Adhatok egy jó tanácsot?  Soha ne legyél szerelmes. — és ahogy ezt kimondta, messzire fújta a füstöt, egészen a fölöttük lassan elhúzó szállítógépek felé.

Mindig is érdekelt, hogy hogyan lehet behatolni az emberek gondolataiba. Az olyanoknak, mint G. , a világ mindig ellenséges terület marad, és nekem kell megvédenem őt. Ez pedig sokkal könnyebb feladat, hogyha tudom, mit gondol. Nos, G. esetében sikerült, de sajnos nem mindenkivel sikerül, aki rám van bízva. Pedig én szellem vagyok, és nem is a legrosszabbak közül való.  Nem mondhatnám, hogy szeretem az embereket, de részvétet azért érzek irántuk.

     G. az ablak előtt állt — háttal a könyvtárszobának — és az utcát nézte. Kint még sötét volt, az éjszakának az a szaka, amely közvetlenül megelőzi a hajnalt, amikor a legsűrűbb odakinn a sötétség. G. arra gondolt, hogy nemsokára elhagyja ezt a helyet, ahol eddigi életéhez képest elég sok időt töltött. Tudta, hogy kint, a külvilágban, a sötétség erői az utolsó, végső összecsapásra készülnek. G. bízott benne, hogy állni fogja a sarat, ahogy az apja is mindig állta, mindig, minden körülmények között. Aki, miután elárulta neki születése titkát, eltávozott ebből a világból. De előbb még elmondta, hogy az olyanok, mint ők, nem testtől,
hanem szellemtől születnek, és semmi nem árthat nekik, ami mulandó.
G. levette a füléről a fejhallgatót, és hallotta, ahogy az énekes még egyszer elénekli rekedt hangon : „Minden rendbe jön, szerelmem!” Kinézett az ablakon, és látta, hogy keleten, éppen ott, ahol a legmélyebb a sötétség, lassan meghasad a fekete fátyol, a maya fátyla. G. megfontolt mozdulatokkal cigarettára gyújtott, és — miután mélyen leszívta a füstöt, az ég felé fújta azt. Közben arra gondolt, hogy akkor jár legközelebb az igazsághoz, ha — a legvégső következtetéstől sem riadva vissza — azt mondja, hogy egy világ vége soha nem volt, és soha
nem is lesz más, mint egy illúzió vége.