A Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion) működésének ideje rendkívüli időszakra esik. Az egész világ forrongott akkoriban Afrikától az amerikai kontinensig, azonban ezek a forrongások, jóllehet mind valamilyen elnyomás ellen, illetve a szabadságért folytak, jócskán eltértek egymástól.
     A RAF, amit két főalakjáról, Andreas Baaderről és Ulrike Meinhofról Baader-Meinhof csoport néven is nevezett a korabeli sajtó, a hatvanas évek elején megkezdődött politikai agressziónak speciális ága volt. Kelet-Berlin a tizedik Világifjúsági Találkozóra készült, amelynek szlogenjéül az „Antiimperialista Szolidaritásért, Békéért és Barátságért!” mondatot választották, a Stasi is készült, és ezektől nem messze működött egy olyan szervezet, amelynek ehhez a VIT-hez semmi köze sem volt.
     Az „újbaloldal” ideológiájának alapjává az „újmarxizmus” vált. (Az egykorú hivatalos sajtó és a pártos tudomány az újbaloldal nevét idézőjelben és két szóban emlegette. Én egybeírom, és nem teszem idézőjelbe.) Az újbaloldaliak nagyjából egy időben jelentkeztek szinte az egész világon. A RAF ideológiája sajátos és jellegzetes volt még a nyugat-berlini és nyugatnémet csoportok között is. Főképpen azért, mert az újbaloldal egy újfajta harmadik útként értelmeződött, és ezért különösen fontos tudnunk, hogy a német újbalosok nagy súlyt fektettek az elméletre. Van, aki ezt azzal magyarázza, hogy a németek újbaloldalisága „talán gyenge” volt, ahogy ezt Köpeczi Béla vélelmezte. Ezt nincs miért komolyan vennünk. A németek mindig szerették az elméleteket, akár csak az oroszok a tanácskozásokat, én ezt a nemzeti mentalitás egyik jellemzőjének tartom. 
     A nyugatnémet újbaloldal központja a nyugat-berlini Szabad Egyetem lett, és ez közvetlen magyarázatot szolgáltat arra, miért éppen a diákmozgalmak voltak ez áramlat középpontjában. A Frakció megalakulása elsősorban az 1967-68-as nyugat-németországi diáklázongásokhoz köthető. Sajnos a rendőrség a napjainkban is ismert hatalmi brutalitással verte szét a diákmegmozdulásokat. Az egyik ilyen alkalommal, 1967. június 2-án, Berlinben, a perzsa sah látogatása elleni tüntetésen egy rendőr lelőtt egy diákot, Benno Ohnesorgot. (Ismeretlen okból a róla készült dokumentumfilm ezt az eseményt nem ehhez a tüntetéshez köti, és egy évvel későbbre teszi.)
     Az egyetem valóban adott egyfajta központot a német újbaloldali mozgalmaknak, már csak azért is, mert szellemi magaslatán kívül az össznémet valóságban is a világnak, illetve a két nagypolitikai tömb különbségének egyfajta tiszta képletét láthatta. Nyugat-Berlinből szinte szó szerint tapinthatóan lehetett érzékelni a méterekre levő „létező szocializmus” sajátos és sajátságos világát, ugyanakkor közvetlenül, a napi praxisban tapasztalható volt a hatvanas évek kapitalizmusa, ami már nyomokban sem emlékeztetett arra a kapitalizmusra, amelyről Marx írt. A modern kapitalizmus lényegében tér el a szabadversenyes kapitalizmustól, még ha politikusai annak próbálják is festeni.
     Nincs azon csodálkozni való, hogy a negyven évvel ezelőtti neokapitalizmus torzképét fedezzük fel például a mai magyar valóságban, de azzal a különbséggel, hogy a mai magyar kapitalisták és állami vezetők még az ortodox marxizmust, illetve annak szovjet változatát tanulták, és éppúgy nincs fogalmuk ennek a rendszernek a működéséről, mint a pártállam vezetőinek. 
     A nyugat-berlini egyetemen létrejött német újbaloldal történetének leghíresebb alakja és számos demonstráció vezetője, Rudi Dutschke írta le a diákmozgalmak ideológiai alapjait.  (In: A neokapitalizmus ellentmondásai, a tekintélyellenes diákok és viszonyuk a harmadik világhoz — Rowohlt Verlag, 1968.)
     Dutschke Marx frazeológiáját alkalmazza, de átértelmezi, hogy illeszkedjen az újabb idők kapitalizmusának jellegzetességeihez. Vagyis az adott korban csak rosszat lehetett, sőt kellett rá mondani a létező szocializmus országaiban, feltéve, hogy ismerték. Sok mindent megmagyaráz, hogy a neokapitalizmus a szabadversenyes kapitalizmussal ellentétben nem szabad egzisztenciák versenyén alapul, hanem egyrészt az újkapitalizmuson belül egyfajta társadalmasítás tendenciája tapasztalható, másrészt — ennek látszólagos ellentéteként — jelen van a termelők quasi korporatív társadalmi összetartozása is. Magyarán: nem egymással vetélkedő szabad polgárok versenye folyik (a hatvanas években ott, itt pedig most), hanem a termelők, azaz a tőkések összefogása zajlik a fogyasztók ellen. Ennek a helyzetnek immanenciája a kizsákmányolás fokozása és fokozódása. Ez a cél, és ezt szolgálja a technikai fejlődés is, még ha a fejlődés hozamainak egy része ellene szól a hideg ésszerűségnek a növekvő pazarlásban. Dutschke éles szemű megfigyelése szerint ez az újfajta kapitalizmus az etatizmussal, az állam fokozott beavatkozásával akarja megteremteni a termelés és a fogyasztás közötti összhangot. Így szó sincs államosításról, illetve állami tulajdonról, az állam (a hatalom) a tőkések támogatására törekszik, vagyis a profitnövelést segíti.
     Ezekben a nézetekben ugyan fel-felbukkannak Marx, sőt Lenin gondolatai, észrevehetők a Frankfurti Iskola, elsősorban Marcuse és Horkheimer több évtizedes tételei, és mellettük az ismét divatba jött pszichoanalízis nyomai is, hiszen a fogyasztói magatartás manipulálására — akár a kor reklámfogásai — nagyrészt a pszichoanalízist alkalmazzák. 
     Ugyanakkor élt a „létező szocializmus” demagógiája. A RAF esetében erről nincs értelme bővebben szólni, hiszen a gyakorlata messze eltávolodott az eredeti elmélettől. Nem véletlen, hogy a németországi szociáldemokrácia vezéralakjának, Willy Brandtnak a fia, Peter Brandt is szembefordult a szociáldemokráciával (1968-ban írott cikkében, amelyben azt elemzi, hogy jutott el a szociáldemokrácia a szociálliberalizmusig). Ismerős kép, de nem itthon vagyunk, nem is most, hanem az NSZK-ban, negyven évvel korábban.
     A lényegre mutat rá Claus Offe is 1968-ban a parlamenten kívüli ellenzék lehetőségeit tárgyalva: „Uralmi konfliktusok akkor állnak elő…, ha a hatalmi eszközök és előjogok adott megoszlása már nem támaszkodhat az előjogokon kívül rekedt csoportok kellő értékű engedelmességére”. (In: Egyetem és ellenállás — Frankfurt a. M. , 1968.) Rámutat, hogy az állam politikai és adminisztratív eszközökkel nyomja el a társadalmi konfliktusokat. Az állami beavatkozásra épülő új hatalmi struktúrának egyik fő feladata a közengedelmesség biztosítása, ami azonban új konfliktusokat eredményez.
     Természetes következmény, hogy a „létező”, azaz a kapitalizmussal konvergáló szocializmus álságaival szemben a forradalmibb formációk váltanak ki nagyobb rokonszenvet az NSZK-ban: a maoizmus, a trockizmus és az anarchizmus. Már csak azért is, mert a program egyik közvetlen célja „a forradalmárok forradalmasítása”. A nyugatnémet újbaloldali A. Kopkindnak az USÁ-ra vonatkozó megállapítását Dutscke érvényesnek látja az NSZK-ra is: „Nem a józan mérlegelés ideje ez, hanem az ördögűzésé. Az entellektüelek feladata ugyanaz, mint az utca megszervezőié… A néppel, nem pedig a népről beszélni.”
     Az ilyennek okkal látott világ ellen lépett fel a RAF is.
     A későbbi vezér, Andreas Baader, a bohémvilág kitartottja, mintegy a diáklázongásokkal szembeni rendőri brutalitásra adott válaszként 1968-ban Gudrun Ensslinnel, egy lelkész lányával, frankfurti áruházakat gyújtott fel. A tetteseket ekkor letartóztatták, de 1970-ben egy kisebb fegyveres csoport, négy nő és egy férfi kiszabadították őket. Ennek az akciónak hatására jött létre a Rote Armee Fraktion.
     Pusztán a történet tágasságának kedvéért tartozik ide, hogy két évvel később, tehát a müncheni olimpia évében egy amerikai tiszti kaszinóban követtek el robbantásos merényletet, és tulajdonképpen ezzel kezdődött fegyveres tevékenységük, amit városi gerillaharcnak neveztek. Amit igazságtalannak találtak, igyekeztek megtorolni. A amerikaiak ellen a vietnami háború miatt, például németországi amerikai támaszpontok elleni, a palesztinellenes „izraeli állami terror” megbosszulásaként a hamburgi Springer-székház ellen elkövetett bombamerénylettel.
     A RAF alapítói Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Horst Mahler, Irmgard Möller és Ulrike Meinhof újságíró, aki ekkor már barátnője volt Baadernek. A szervezetet 1970. elején törvénytelennek nyilvánították mint kommunista terrorcsoportot.
     Számos robbantásos merénylet után 1972-ben a RAF-vezetők közül többeket letartóztattak, majd az 1975. május 21-én indult per végén, négy gyilkosság és mintegy három tucat gyilkossági kísérlet miatt, 1977. április 28-án életfogytiglanra ítélték a vádlottakat.
     A RAF ezzel nem szűnt meg. A Vörös Hadsereg Frakciónak második és harmadik nemzedéke is fellépett. Ezért nem képtelenség, hogy a RAF gerillái a Német Munkaadók Szövetségének elnökét, Hanns Martin Schleyert, miközben szigorúan védett autójával hazafelé tartott, elrabolták, és mivel az állam követeléseik teljesítését visszautasította, 1977 őszén, fél esztendővel a csoport elítélése után meggyilkolták. 
     A RAF 1998-ban feloszlatta magát, idén feltételesen szabadlábra került Brigitte Mohnhaupt. Erről szól a Búcsúkommüniké, amely egyszersmind annak is beismerése, hogy az a forradalmiság, aminek lényege a romantikusnak mondott forradalom, nem válogathat eszközeiben. Ugyanakkor valószínűleg örök tanulság arra, hogy a kapitalizmus ellen — egyelőre — nincs hatékony forradalom. Ennek oka, természetesen, nem pusztán a világforradalom álmának vége, hanem az, hogy a hatalom ellen nem lehetséges se elszigetelten, se egyes tőkések meggyilkolásával fellépni, bármilyen romantikus kaland legyen is egy remek robbantás, gyilkosság, vagy emberrablás. Van a köztörvényes bűnök között olyan is, amit a legszebb politikai céllal is csak ellenségeket szerezve lehet elkövetni.
A nyugatnémet újbaloldal e különösen kiemelkedő frakciója, amely szót itt eredeti értelmében kérek elfogadni, évtizedek során rádöbbent, hogy rossz úton járt. Marx írta, hogy tömegbázisa a pénznek van. A tőke ellen hiába szól igazság, a neokapitalizmus ellen hiába szól Isten és ember, hatalmon marad, amíg akad ember, aki harminc ezüstért eladja az övéit, illetve kevésbé patetikusan: amíg el lehet adni valamely eszmét pénzért.
     Nos, ez látszólag örök dolog lesz. Annyiban igen, hogy se Marx, se Lenin forradalmi ötleteivel, sem pedig orvtámadással nem lehet elpusztítani a történelem egyik legigazságtalanabb, noha gyökereiben igazságosnak ható, társadalmi berendezkedését, legfőképpen pedig anarchisztikus módon nem. Még akkor sem, ha a kisajátítókat kisajátítja a forradalom. Akkor, mint erről a mi történelmünk elég keserű bizonysággal bír, egy másik etatista monopólium következik.
     Az önmagával leszámolt RAF vállalja az útkeresést, kutatja az igazságtalan rendszer, vagyis a kapitalizmus megdöntésének módját. E sorok írója biztos abban, hogy valóban a kapitalizmuson belül, annak lényegében kell és lehet megtalálni azt, amit keres a RAF maradéka. Az antitézist, amit okosabb önellentmondásnak, abszurditásnak nevezni. Ez pedig nem a tőke és a munka ellentéte. 
     Minthogy nem tisztem e probléma megoldása, de nem is hivatalom e fölött töprengeni, nem foglalkozom ezzel. Azzal azonban igen, hogy a régi Vörös Hadsereg Frakcióra jellemző gyermekded módon világuralmat lehetetlen megszüntetni, és csak pardont kérhetek a „gyermekded” kifejezésért, amivel csupán az erőszakos módszerek szellemi értékét kívántam kifejezni. A robbantás, tulajdonban és életben okozott veszteség távolról sem gyermekded dolog. Részint bűn, részint értelmetlen.
     A megoldás — talán feltűnt Offe írásában — elsősorban a parlamenten kívüli ellenzék kezében van, ha nem is feltétlenül arra az emberre gondolok, aki újabban ezzel a jelmondattal kíván ismét hatalomra jutni. Nem vagyok romantikus, miért is lennék, ha a hatalom sem az? A bukás, eddigi tudásom szerint, a tudatlanságban, nem pedig a fegyverek erejében rejlik. „A hatalom a puskák csövéből születik meg” — állította Lenin (és vette át tőle Mao Ce-tung), miközben egy csipetnyi forradalmat sem robbantott ki Iljics, csak blöffölt.                    
                                                             
     Ennek tudatában akár kuncoghatnék is mindenféle nagyszerű, hős forradalmáron. Őszintén szólva szánom őket, ahogy a börtönben meghalt RAF-tagokat, legyen az illető akár beteg, akár a kilátástalanság és a meghasonlás következtében öngyilkos. 
     Utódaimnak is írom: sosem régi teóriák aktualizálásában van a megoldás. Mindennemű pártos (azaz részérdekű) alapállás tévútra vezet. Elemezni kell, és — ha tetszik, ha nem &ndash őszintének kell lenni. Ki gondolhatta, hogy néhány német terrorista elpusztítja azt a német kapitalizmust, amelyik a háború után — nemzetközi segítséggel! — annyira talpra állt, hogy erősebb lett, mint valaha? A németek gondolták. A szovjet blokk kirakata, az NDK, az onnan kiránduló csajok kivételével semmit sem adott számunkra. Micsoda fogás volt a budapesti vágóhídon parancsra éheztetni a marhákat, hogy kisebb súlyuk legyen, utána sót etetni velük, hogy arra rengeteg vizet iva magas súllyal ne a Szovjetunióba szállítsák őket „háborús jóvátétel” címen, ahogy a menetlevél szólt, hanem „a szovjet nép ajándéka” feliratú marhavagonokban (mi másban) egyenesen az NDK-ba küldjék a temérdek jószágot, miközben a „szovjet” nép éhezett?
     Ahhoz, hogy egy-egy népellenes hatalom megdőljön, mindig a konkrét népnek kell lépnie. Hiába áll úgy a régi téves jelszó helyett, hogy a világ tőkései egyesülnek, ez az igazság csak addig érvényes, ameddig a népen, nemzeten kívüli, nemzetközi tőke belátja, hogy egyik tagja valamiért nem tarthatja meg hatalmát. Ha pedig a hatalom záloga a vagyon, és ezt a vagyont, a mindenható(?) tőkét annak jogos birtokosa, a nemzet, és az annak érdekét is szolgáló nemzeti érzelmű, a nemzetközi tőkével szemben megállni képes tulajdonos fordítja önmaga hasznán kívül a nép javára is, mint mesterséges koholmány, az Európai Unió is szétesik, akár Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió és a többi csinált állam vagy államszövetség.  Miért ne? Hiszen tőkés szövetség, nemzeteken kívül álló, önérdekű kizsákmányoló, osztó és fosztó alakulat.
     Hazátlanoknak nagyon nehéz megérteniük, hogy Európa nem bevándorló telepesek földrésze, hanem ősi nemzetállamok együttese.
 Tulajdonképpen ez az, amit nem vett figyelembe a RAF sem: az egész világnak közös forradalmáról álmodott, amíg fel nem ébredt. A németekben — talán éppen azért, mert apró fejedelemségekből váltak nemzetté — lehetséges egy genetikailag kódolt összetartozás. Ha erre ráébrednek, a legnemzetközibb dolognak, a tőkének ellenszerét alighanem képesek lesznek megtalálni.
     Ez, persze, nem csupán rájuk vonatkozik. 
     Nemzetellenes tőkésuralom másutt is van.


A szövegben felhasznált képek:

1. kép: Benno Ohnesorg. Forrás: http://russianche.narod.ru
2. kép: Rudi Dutschke. Forrás: www.dradio.de
3.kép: RAF-plakát. Forrás: www.rafinfo.de
4. kép: A RAF vezetőinek temetése. Forrás: http://germanhistorydocs.ghi-dc.org
5.kép: RAF-plakát. Forrás: www.rafinfo.de
6. kép: RAF-plakát. Forrás: www.rafinfo.de
7. kép: Eva Haule. Forrás: www.wral.com  
8. kép: Zászlóvivő. Forrás: http://home.att.net