lomjaim nézem régi ismerőseim mint lehullott lombjukat a meztelen fák fogadalmaim
forradalmaim kérdéseim fogas mellett halomban csak szégyellem szégyellem szégyellem
mennyi magam amint merevedésüket a halottak szégyellhetik ruháim bámulom az évszakhoz
túl vastag bőr dzsekim bakancsom egykor ezekre volt szükség egykor ezek voltak fontosak
nekem két kezem elképzelhetetlen most rajtad az egész múlt idő a vizsgák után átizzadt
pecsétes ingek a sok térdepléstől megkopott farmer és elnyűtt kord a ki tudja mióta
gombnélküli nagykabát a kihízott pólók lyukas fél pár zoknik régi ismerőseim akiket bejelölök
aztán az utcán elfordítják a fejük ha szembe mintha lélegzésem elől foglalnám el a
rendelkezésemre álló teret mára már alig alig tudok mozdulni tőlük hiába rakosgatom ide oda
őket szeretteim felebarátaim ellenségeim egyszerűen túl sok túl sok túl sok kacatom gyűlt
össze az idők folyamán túl kevés szekrény úszik a szemét körül a sok dinnyehéj de túl kevés
polc hová pakoljam például ezt az elpirult plédet vagy takarót jó takaróm nem is tudom
elromlott porszívó hová ezt a néhány fotót sárga foltos emléket lepedőn hiába csinálok
kezemből tölcsért hiába tartanék egykori otthonom kapujaihoz kilenc lyukadhoz ez a kilenc
lyukú híd már nem vezet sehová                                     már nem férek el benned

kicsoszognak a büfébe 
fokhagymás tejfölös lángost tolnak
és sört isznak hozzá kőbányait
csakazértis csúszós zsíros a mancsuk
a hideg vizű medencében aztán apróra töpörödnek
máshol az öregek medencéjében a meleg medencében
ott mind megdagadnak öregek és óvatosak
mert az a melegek medencéje is egyben
benne az öregek kibővült bele tokája
szemük hálós szatyra táskája 
megnyúlik herezacskójuk lenyúlik mellük 
a lassú rákjukat úsztatják és szellőztetik a nyelvük
az agyuk poros kamráit mossák
az öregek összegyűrt izzadt
feltépett megvarrt ondófoltos lepedők 
lemerülök a vízbe
isten-hal vagyok velük vagyok
mindvégig mint abban a versben
megérintem a lábuk szárát a sötét barna melegben 
egy részest vesznek fel az öregasszonyok
és nagyon sok részes sorozatokat néznek
és egyre inkább hisznek istenben
és minél többet nézik a plafont
minél kevesebb okuk van rá
annál jobban hisznek istenben
minél többször rakoncátlankodik valamilyük
mert ők már nem másznak ki a vízből vizelni
ha rájuk jön ők megengedik odaengedik 
hozzád mindenük rád eresztik
a hasukat sárga levüket forró sarukat
igen meg kell mosdani fürdés után kisújon
gondtalan pancsol mind nap végén a fürdés után
azután hazaslattyog araszol csúszik mind
mert csigák ők már csak lassú mozgású 
meztelen csigák és ő a kagyló felé húzza őket
a sötét szúnyogos utcákon rájuk is léphetne akár
de csak ágyuk felé vonja madzagon mindet
és egy szempillantás alatt elveszítik 
eszméletüket mikor a vén kéjenc-kecske 
este tarkón rúgja a kiszáradt ráncos rongyokat

Már nem beszélsz magadhoz sem. A vicceid ismered.
Csak hallgatsz, mint a busz kedvetlen utazóközönsége.
A zúgást hallgatod, és nem remélsz már senkitől semmit,
már nem reméled, hogy rímelsz az életre. Mert megértetted,
hogy „az életre semmilyen nyelven nem rímel a halál”, 
és tudod, hogy mindig minden sornak a végén ugyanaz áll.
Mégis ki más lennél akkor? Apránként elfogyott mindened.
Csak hagyod, hadd vigyen mélyebbre, miközben töprengsz,
vajon a nemfürdés, vagy a nemgyónás, melyik testrészedet tehette 
a leginkább büdössé. Magadba, a szatyrodra dőlve tűnődsz, 
lenne-e kedve most Jézusnak megmosni a lábad. Nem hiszed.

Galambok csapódnak az ablaküvegbe mert az ég tükröződik rajtuk
Vagy az Isten végre bogarakat hajigál a földre mérgében
Már annyi lenne az idő kérditek egymástól
De egyik sem csak mutatótok késik
Csak esik
Néha
Az eső csak eső
A függöny csak függöny a felhő csak felhő
Ez a képeslap vagyok nézz tarts a fény felé olvass hunyorítva
Aztán emlékbe tegyél el zsebedbe felejts el De ha látod hogy páncélomon fekszem
Égbe kapálózó lábakkal állj meg felettem Ne mosolyogj fordíts át Hagyj elmenekülni engem

És elfehéredsz majd akkor,
mint tükörtojások nyúlós taknya reggelente
lent a tűzforró olajban. Mert napnál is világosabban
látod majd a véged, látod a lelked a pokolban. És a születését
nézed majd a körnek, amely a porban el fog nyelni téged. Mert az Isten sárga
szeme sarkából látja, figyeli, igézi, ahogy az embriódból újra por, abból újra
szél lesz. Akkor minden bizonnyal meghajolsz előtte, és befeketedsz majd.
Mint a körmödre égő, gyászruhába bújtatott gyufa.

Nézem. Köröttem kitakarózott, meztelen emberek.
Ahogy a vakolat lepereg a házakról éjjel. Foltokban
kilátszik a füst alól a tűzfal, a gang, egy átjáró. És
elmetszenek egy torkot, miközben kifeslik
a szürke alól valami vadmálna íz. Esik. Pisáló-
kelő a fal tövében. Duna, Gangesz, Jangce, ésatöbbiek.
Nincs neve, nem akkora, de ugyanúgy folyik, félálom-
ban a járdán. Undorodva átlépem. Isten magyaráz. Leint
és mutatja a téglát, ahogy beépül a tájba. Mint a-
zok a repülők az alkonyban. Túlságosan alacsonyan
repülnek errefelé, hiába. Nem tudom elképzelni őket,
hogy angyalok. Lemetszik a fejem. Elront, ha ha-
gyom ez a város. A vadcseresznyefák rózsaszín szirmú
gömbje már kész, mögöttük haragos, sötétkék hullá-
mok. Én rálépnék valamelyikre, hogy így találjak haza,
de a csodákhoz nincsen már elég hideg sajnos, a neve-
téshez meg nincsen elég meleg, egyszerre a fagylaltá-
rusok és a virágárusok is halálra vannak ítélve. Dider-
gek a fekete libabőrkabátomban: vagyok, fázom, a sárba
süppedek. Szégyenemben, az égen. Voltaképpen nem
mindegy? Köröttem kitakarózott emberek, meztelen.
Nem.