Attaca (indíts)
Akartam prima vista lí-rázni, ezt a tervemet biz' el kell feledni — tanácsolta a légyott hamis-ura, tudjam meg, nem vagyok én lí annácska, így prózában kezdem el, mit tudnotok kell, de pokolba ezzel.
Accelerando (gyorsítva)
Közeledni hallom a derék urat, asszonnyá kívánná, ki búgja kacagva: „hiába vársz örök légyottra, kékséges úr, megmutatom én neked — ebből tanulj!” S már nyitja, ím, tárja is, magát, egyszerre száll fel a füst, ömlik a tenger, sósak a jajok, barnák a kincsek, akár az Eiffel. (Basszus-hang, tán feje is kékül — hiába vár.) Hét vastalan ajtó hidegen hagyja, helyettük fafigura táncát méltatva, nemurát szólítja:
Adagio (lassan, igen lassan)
Mitse tudó Faustot lásd, én mutatom, nézz, helyettem kincseimre, birodalmam női birodalom, egyenként vedd gyöngyeim, zárva, egyszercsakegyszer nyitom neked — halld a lópaták dobogását, így fülelte Margit is — hogy a rólam lemondást kívánd meg nem várhatom — ím, Don José kezében a kés halott Carmene mellett.
Allegretto  (gyorsacskán)
Vársz, vársz engem... pillants Hoffmann ábrándjaira, lázarcú — énekes Antonia sorsa ne legyen jussom; Delila táncát járd, ne vakon Sámson nyomát — s te csak vársz, vársz engem...
Capriccioso (szeszélyesen)
Pelléas és Mélisande éjszakai légyottja neszét figyeld — halált hozó szerelmük tisztaságát várod el s engem, engem... uniti nem leszünk mi sosem!
A bene placito (tetszés szerint)
Így mutatta fosz-lánykáit Judeanő. Báván, bolydultarcún, malomkőzúgású tónussal antihősödött hercege.
Decrescendo (fokozatosan halkulva)
Finálétlan darabom kulcsa regöletlen marad most. Kénköves tűz csókol mintát számba, felhőhajam datura-virág bimbaját nyitja. Esőszagú kelyhembe sziromtalanodom — csak éjjel ne ! — ím-élek még, hisz nem ebbe halunk bele.
Volti subito (gyorsan lapozz)