Többen kijelentették már, hogy Szegedből semmi sem maradna, ha elvennénk tőle az egyetemet, amely egyébként is idegen a város aurájától. Erről kértem a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar dékánjának, dr. Csernus Sándor történésznek, a párizsi Magyar Intézet egykori igazgatójának a véleményét. A dékán válasza egyértelműen, határozottan hangzott: nem lehet elvenni. Az is vitatható vélemény, tette hozzá, hogy a város és az egyetem két különálló világ volna. Óhatatlanul hatással vannak ugyanis egymásra, mintegy szimbiózisban élnek.
     Amikor a kolozsvári egyetem 1921-ben Szegedre került, nem légüres térbe érkezett. Az univerzitás hozta a maga hagyományait, színvonalát, amihez Szeged városa infrastruktúrát, épületeket adott, s később ennél sokkal többet: a szegediséget magát. Az egyetem kitöltötte a falak közötti tereket, ezáltal jótékony hatást gyakorolt a befogadó közegre is, valorizálva mindazt, amit a szegediség jelent. Később hozzátette a maga alakjait: Szent-Györgyi Albertet, József Attilát, Bálint Sándort, Ilia Mihályt — hogy csak néhány megkerülhetetlen nevet említsünk.
     Valahányszor fölmerül a kérdés: a szegedi egyetem idegenként érkezett, ideiglenesen ide telepített, aztán a körülmények sajátos összejátszása folytán „ittfelejtett”, afféle „együttmaradt” objektumként létezik-e Szegeden, a válasz mindannyiszor: nem. Szó sincs arról, hogy a provinciális kisváros nem tud mit kezdeni a kultúra, a műveltség egyik fellegvárával. Egy francia nézetet idézve: Közép-Európa egyetlen metropolisza Budapest, s ebből az irányból nézve nem csupán Szeged, de még Pozsony vagy Kolozsvár is provinciális. Mindemellett az is tagadhatatlan, hogy még Budapesten belül is gyakorta botolhatunk provincializmusba — a tizedakkora Szeged miként ne lenne az? A provincializmus nem elsősorban térbeli, sokkal inkább mentális kategória. Nyilvánvalóan lehet, hogy a város nem tud elegendő szabad teret, elegendő lehetőséget nyújtani minden tehetségének, értékének, s akadnak, akik túl szűknek érzik a vidéki kereteket, de ez így természetes. És nem jelenti azt, hogy Szeged kulturális értelemben erőtlen volna. Szeged és a szegedi egyetem erejét, kisugárzását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy volt időszak a közelmúlt modern magyar történelmében, mikor a külföldön működő collegium hungaricumok, magyar kulturális intézetek igazgatói 80%-át ez a város adta. [Közbevetés: külföldi magyar kulturális intézet összesen 19 létezik, ebből 5 tartozik a CH-kategóriába. Ezek közül Bécsben, Berlinben, Párizsban és Rómában volt szegedi, s egyben egyetemi kötődésű intézetigazgató.]
     Mikor azt firtattam, a szegedi egyetemről beszélgetve vajon a kolozsvári egyetem egy sajátos változatáról beszélünk-e, vagy egy önálló, saját identitással bíró intézményről, Csernus Sándor két történettel válaszolt. Elmondta, hogy a szegedi Pick egy kóser húsboltig vezeti vissza a történetét, amire már nyomokban sem emlékeztet. A másik történetet franciaországi tartózkodása alatt személyesen élte meg. A Michelin cég vezérigazgatójával került egy asztalhoz egy fogadáson, annak a cégnek a fejével, amelyik a magyarországi gumigyárakat, köztük a szegedit is, megvásárolta a rendszerváltozást követően. A francia úriember azonban nem így fogalmazott. Ő nem a megvásárlás, hanem a fúzió szót használta, a Taurus Gumigyárat (illetőleg annak jogelődjét) ugyanis nyolc évvel a Michelin előtt alapították, ily módon a fúzió által plusz nyolc esztendő saját múltat szerzett a francia óriáscég. Döntés kérdése tehát, hogy honnan számítjuk a szegedi egyetem történetét. Ha Báthory Istvánt tekintjük alapítónak (az erdélyi hagyományokhoz való kötődésre az egyetem címerében is vannak utalások), nem hamisítjuk meg a történelmet, hiszen a szegedi egyetem valóban továbbvitte a kolozsvári örökséget, majd a saját tartalmaival feltöltve megújította azt. Az alapítást követő folytonosság és a teljes körű egyetemi státus szakmailag vitatható. Az a megfogalmazás viszont vállalható, hogy Kolozsvárott a felsőoktatás kezdetei a Báthory-féle alapításhoz vezethetők vissza, a szegedi felsőoktatás kezdetei pedig 1921-re. Azt nyilván nem kell külön bizonygatni, hogy József Attila és Radnóti nem a kolozsvári egyetemre járt, és Szent-Györgyi Albert nem a kolozsvári egyetemen tanított — pedig jogilag akár ez is lehetne a helyzet…
     A föntiekből is sejthető, hogy Csernus Sándor szemében Szeged, noha többen kétségbe vonják, igenis rendelkezik önálló arccal. Temesi Ferenc ugyan nem véletlenül választotta regénye címéül a por szót (itt bármit, amibe belekezd valaki, előbb-utóbb belepi a por), de a Por sosem jön létre, ha nem létezik a város: Szeged. Azonosíthatóan, körülhatárolhatóan, egyedien. Következésképpen ez a város nem lehet semmilyen. Valamilyennek lennie kell. Szeged valamilyen. Folyamatosan változó, folyamatosan fejlődő. Szeged az egyetemmel elválaszthatatlanul együtt élő, sajátos értékeket hordozó és kifejlesztő kulturális centrum. Közhely, de a XXI. század kommunikációs és infrastrukturális lehetőségeivel a vidékiség korábbi értelemben használt fogalma visszavonhatatlanul megváltozott. Ma már nem elsősorban a térben, hanem a lelkekben manifesztálódik. Egy általános megújulási, átalakulási folyamat részesei vagyunk.
    A megújulás, a fejlődés manapság egyébként is kulcsszó. A felsőoktatás megújulása például Bologna — Csernus Sándor szerint egy olyan szükséges folyamat, amely számos nehézséggel jár, alakulást, alakítást igényel, olykor érdekeket ütköztet, egyéni sérelmeket okoz, de az eredménye egy más, egy új minőség lehet. A korábbi magyar felsőoktatás egyfelől nagyon zártkörű (szelektív és elitista) volt, másfelől nagyon is kiterjedt. Németországban nincs annyi felsőoktatási intézmény, mint Magyarországon, ami (minimum) elgondolkodtató tény. Korábban minden nagyobbacska magyar városban létrehoztak egy főiskolát, főként pedagógusképzőket, ma a felsőfokú menedzser-iskolák szaporodnak gombamódra. A szegedi felsőoktatás másik hagyományos fellegvára, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola azért volt ezek között kivételes helyzetben, mert egy egyetem mellett kellett bizonyítania, a mérce tehát az egyetem mércéje volt. Éppen ezért az ország talán legkiválóbb pedagógusképző főiskolájává fejlődött. És nem csak a mai statisztikák alapján az, korábban is az volt. Az integráció során két elképzelés merült föl: a pedagógusképzést teljes egészében a pedagógusképző karon hagyják, vagy egységesítik. Az ELTE az előbbi utat választotta, s ezt nyögi a mai napig is. Szegeden nem az egységesítés mellett döntöttek, a tanárképzés a bölcsészkaron maradt (ahová a bölcsész diszciplináris képzés és a pedagogicum tudományos része is koncentrálódik), amit a főiskola presztízsveszteségként élt meg. Az utóbbi időben azonban felismerte azt a lehetőséget, ami a bolognai rendszer sajátja: a felsőfokú szakképzésben rejlő perspektívákat, miközben megőrizte, ápolja és kihasználja a pedagógusképzésben felhalmozott tapasztalatainak értékeit. A szakképzést nem szabad alacsonyabb rendűnek tekinteni, hanem annak, ami: az elsősorban az elméletre hangsúlyt fektető egyetemi, vagy ha úgy tetszik „akadémiai típusú” oktatással szemben egy gyakorlatorientált képzésnek, amely az előbbi kiegészítőjeként is értelmezhető. A főiskolából létrejött pedagógusképző kar kezdetben nem ismerte föl ennek jelentőségét, s e téren vesztett csaknem tíz esztendőt. Az utóbbi időben azonban ráébredt a felsőfokú szakképzés fontosságára is, tehát kialakult a JGYPK erős hagyományokra épülő és ebben az irányban is újat kereső sajátos és dinamikus arculata, aminek eredményeképpen azóta nem az egymással való küzdelem, hanem az együttműködés jellemzi a pedagógusképző kar és a bölcsészkar viszonyát.
     A bolognai folyamat első igazi mérföldköve most következik: az első alapszakos (BA, azaz bachelor) diplomák kiosztása. Ekkor derül majd ki, hogy ezeknek az egyetemi alapképzésben kiadott diplomáknak mi az akadémiai és a piaci értéke. Csernus Sándor a hallgatók körében végzett előzetes felmérések alapján úgy véli, nem az lesz a probléma, hogy a diákok tömegesen jelentkeznek a mesterszakokra, éppen ellenkezőleg: ebben az esztendőben valószínűleg a mesterszakok keretlétszámának feltöltése okoz majd nehézséget. Jelenleg, az egyetemi belső felmérések azt mutatják, hogy nincs olyan érdeklődés a mesterszakok iránt, mint azt korábban várták. Magyarországon egyébiránt az akkreditált mesterszakok oroszlánrészét (78%-át) öt egyetem birtokolja: az ELTE, Szeged, Debrecen, Pécs és Miskolc (utóbbi a legkisebb arányban). Az ELTE után Szeged akkreditáltatta a legtöbb mesterszakot (a felvehető hallgatók számában is minimális, 1-200 fő a különbség a két intézmény között).  Ugyanakkor a dékán úgy véli, a bachelor-diploma megszerzése után nem kevesen lesznek, akik nem ezt az utat, hanem a felsőfokú szakképzés útját választják. Míg más, főként a nyelvszakokon, az alapképzésben megszerzett diplomák önmagukban is értékesek lehetnek a munkaerőpiacon.
     Összességében a bolognai rendszer egy elitista képzés átalakítását jelenti. Célja azonban egyrészt a felsőoktatásban résztvevők számának arányos növelése (ez a modern társadalom elkerülhetetlen velejárója), másrészt azonban nem az elit eltüntetése, hanem képzésének valorizálása, a kiválasztódási folyamat felsőoktatásba való áthelyezése.  Azt, hogy nagyobb létszámban kerülnek a felsőoktatásba a fiatalok, ennélfogva a szerényebb képességűek is eljutnak oda, ahová korábban csak a legjobbak jutottak el. Ám nem szabad elfelejteni, hogy a leendő akadémikusok most is ott ülnek az egyetemek előadótermeiben! Szóval, az ún. bolognai rendszert lehetne jól is csinálni!
     Sajnos azonban a bolognai folyamat jelenlegi stádiumában még nagyon sok a hiba. Részben szemléletbeli, részben rendszerjellemző. Szemléletbeli hiba, hogy nem történt teljes oktatási struktúra-váltás. A 3+2 éves képzés ugyanis ezt igényelné: a 3 évnek nem a korábbi 5 év lebutított változatává, zanzájává, hanem egy teljesen más jellegű oktatássá kell válnia! Korábban, az elitista felsőoktatási rendszerben a felsőoktatásban dolgozók megszokták, hogy 5 éven keresztül mesterképzést tartanak. Ma az első 3 évben meg kell tanítani olyasmit is, amit régen (úgymond) magukkal hoztak a hallgatók a középiskolából (ha meg nem hozták, kiszűrték őket a felvételin). Ez az átállás nem megy egyik napról a másikra. A másik hiba, és ez már a rendszert jellemzi, a felvételi pontrendszer. Franciaországban például nincs kétszintű érettségi, ahogyan felvételi sincs. A rendszer mégis stabilan és nagyobb megrázkódtatás nélkül működik. A kétszintű érettségi, a jelenlegi alkalmazási formájában tévút. (Letétele gyakran értelmetlen, ugyanis az emelt szintbe fektetett többletmunka később nem térül meg, és a rendszerben általánosan nem ott szelektál, ahol kellene). Probléma az is, hogy a középfokú- és a felsőoktatás túlságosan elszakadt egymástól, a felsőoktatásban dolgozók nem tudják, milyen felkészültségű hallgatókat kapnak, hiszen nincs közük a felvételükhöz, az tőlük függetlenül, mechanikusan, adminisztratív úton történik. Az általános megoldás erre vagy az egyetemekhez kötődő (régebbi típusú) felvételi rendszerhez való visszatérés volna; vagy pedig a felsőoktatás kapuit még inkább megnyitó, s ez által a szelekciót a felsőoktatásba áthelyező rugalmas (az európai felsőoktatási térségben, nem csak Franciaországban, de több más országban is működő) rendszer bevezetése lehetne: kerüljön be mindenki az egyetemre, aki akar, utána az egyetem szűrje ki azokat, akik nem képesek a felsőfokú képzésben helytállni. Ekkor érzékelhetővé válhatna a bolognai rendszernek az az előnye is, hogy a szelekció nem elsősorban a tanulmányok „megtörésével” történhet, hanem a diplomák különböző szintjének kiadásával. Jelenleg az egyik legfőbb probléma, hogy hibrid a magyar felsőoktatás: egy korábbi elitista rendszerbe beengedték a tömeget, de a rendszer nagyon lassan mond le elitista szemléletéről és módszereiről. Tovább árnyalja a képet az, hogy bizonyos képzéseket kiemeltek a bolognai struktúrából – így a jogászokat és az orvosokat, vagy a művészeti felsőoktatást. Ez néha fura „anomáliákat” eredményez. Ilyen például, hogy Szegeden volt a világon először francia nyelven bolognai rendszerű jogi képzés. Az Állam- és Jogtudományi Karon ugyanis folyik francia nyelvű jogászképzés, s amikor a bolognai folyamat elindult, Franciaországban a jogászképzést az első körben nem alakították át, ám a szegedi jogi karon a francia nyelvű oktatás már bolognai rendszerben történt (szemben a magyarral). A szegedi egyetem a nemzetközi kapcsolatokat amúgy mindig jól aknázta ki. 2001 és 2006 között Európában az ERASMUS-program által finanszírozott mobilitás lehetőségének kihasználása terén a szegedi egyetem az első tíz közé került. Amint az európai felsőoktatási rangsorban is a legelőkelőbb helyet foglalja el a magyarországi egyetemek közül.
     Eredményeit pedig nem kizárólag önmagának köszönheti. Egy olyan közegben, amelyben nem érezné otthon magát, sokkal kevesebb felmutatnivalóval büszkélkedhetne — a város és az egyetem egymásra utaltságának ez is egy újabb bizonyítéka…

CSERNUS SÁNDOR

1950-ben született Algyőn, Szegeden él. A kilencvenes évek első felében a Párizsi Magyar Intézet oktatási és kulturális titkára, majd 1999-től igazgatója lett. Megkapta a Francia Köztársasági Érdemrend Tiszti Fokozatát és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagi fokozatát. Az SZTE BTK dékánja és a Történeti Intézet Középkori Egyetemes Tanszékének docense.