A dedikáció türkizkék tintával. A kedvencem. Félve nyúlok hozzá, s ugyanakkor jólesőn.  Lapozom — olyan szép. Hét illusztráció — mintha szőnyegek. Egyiknek-másiknak mintája, rojtja is. Eleven színek — meleg sárgák, cserépkályha-pattogású barnák, csipkebogyó-vörösek, naplemente-lilák. Madarak, növények, girlandok, levelek. Kertzöld és égkék, nembántó szürke és fekete. Templom tornya, tulipán, hold, fák. S a szél. Simonyi Cecília képei. Dajkálják nézőiket, ringatnak, mesélnek.
     Most éppen Molnár Krisztina Rita világáról.
     Hét fejezetnyi versről.
     Hét. Különös szám. Boldog szám. Sőt, boldog prímszám. Sok mindent eszünkbe juttat. A szamurájokat, a világcsodát, a bölcseket, a szabadművészeteket, a bolygók ókori számát, Lázár Ervin tündérét, a nitrogént, a sárkányokat, a pokol kapuit, a bűnöket, a bibliai esztendőket, a gonoszt. A szentségeket.
     A hét napjait.
     Hét fejezet — hét nap.

Hétfő. A hétfők mindig Apró sebeket ütnek. Kicsit szomorúak. De hétfőn jó elidőzni költők, filozófusok, apostolok, dalnokok között. József Attila, Werther, Pál, Goethe, Rousseau. Sebő és a fű, a megnémult, beteg énekes Babits, a jó patikus Osvát Ernő, s ó, Kosztolányi, ki meglepődne, hogy ma „…nem / kell töltőtoll, / eltartott kisujj, / ….e-mail, blognapló viszont feltétlenül, / médiaszemélyiség is lehetsz, /…”, kinek „Színes tollaiból lop mind, aki ír – s letagadja”. S Egy nőolvasó késői sóhaja Krúdy Gyulához — mindezért érdemes s kell. Megélni a hétfőt.
     Kedd. A mozdulat oka. Schubert, s vidám-komoly versdolgok. Úgymint: imádkozás a macskával „Miatyánk, mondom és, / drr, drr, mondja Cirmi, a bűnömet megbocsásd, / drr, bizony, mondja Cirmi…” és szentencia a szelídségről „Csak az lehet szelíd,/ ki nem felejti el, / a gyilkos, koncra ugró indulat / benn, a szíve mélyén hogy dobol.”. S van még rókaharapás szőrével, szoborkeményen, feltartott ujjal álló lelkiismeret, egymásölelés „…míg ronggyá foszlott a testük,…”, s macskaléptű este. Hozzá egy csésze kakaó – „Feloldva cukrot, enyhe kínt”. Bennem.
     Szerda. Csak ő meg én e házban. Mára Chopin, s dalok, stanzák, kicsi tik és kicsi ták, haldokló duinói rózsák, kristályedény-délután, olvadó méz, áhitat. Tulipán-énekek: „Addig amíg Isten adja, / kapaszkodj a csillagokba, / nézz az égre, / köpj a földre, / angyal voltál, / ember vagy”. Lovagok s lelki üdvök. Szurkolásmagány. Fáradt idézőjelek.
     Csütörtök. Tán lebegjen. Kizárva a kézilabda-világbajnokság, Rebecca énekel, hozzá Song a fénynyalábról, s anyaszülten dalolás. Jónás-féle félelem, „nem zengő érc, s nem cimbalom”, lírai logika, égre-földre lesés, költői lebegés, hiszen „…aki költő, sose fél, / bármit hablatyol a szél.”. Csukottkagylóság és forráskeresés, közben, mint jó edény, „hozom-viszem / rámbízott dolgomat”.
     Péntek. Ócska bádogon dobolna. Mint az ablaküvegen most az eső. Ha nem lennének jambusok, nem volna narancs, teáskanál, ha nem volna kaporleves, ami a lengyelségből maradt, nem lenne simulás, meleg. Ha nem lett volna zöld ing „haragjuk néma tárgya”, lett volna apa s anya, s nem volna remélt angyallá olvadás. „…nincs több éles hang, / kemény sarok”, csak éles széleken Jégkockatánc. Novemberi undok köd, mi csak szitál, szitál. Fájdalom, ami „nem szűnik / (van olyan zene, ami erről szól, / s most ez a vers is), / csak átrendeződik …”. Kulcs, kesztyű, álom, csomó kacat közt tűnt álmokat keresünk — „mert nem vesztek el, / az nem lehet”.
     Szombat. Egymásra hullott dolgaim. Csipkebogyó, jó levegő, söprű- és krumpliárusok, galambkedvelő rokon, gang és lihthóf, oszló madárcsomók, pávaszemes kartonruha, benne erőszakostehén szomszédasszony, ki nem elég, hogy „receptekkel ostromol” s „tele van jótanáccsal”, hanem távozáskor még homlokon is csókol — brrr, horror. Olajbogyó, a kertben áttelelő leander, csigaház s benne ülés, gyomorfekélybe kúszó aggodalom, magameloldás innen, magamnemeloldás onnan. Dalra kapás, igazán elszomorodás – de jól. Marokkó-pálcikák. „Egymásra hullott dolgaim / felszedhetők-e végleg úgy, / ne sértse egy a másikat, / lélegzetvisszafojtva kell / egyszerre egyet venni fel, / a többi ne billenjen el, / ne toporogjon dühösen / bordáim közt szeles szívem, / szelíden egyet egyre csak, / ne sértse meg a másikat,…”. Magam marokkó-pálcikáim, átgondolás.
     Vasárnap. Térből síkba át. Ebéd után, egymagamban, nincs zene, sem férj, sem közvetítés. Csend üldögél az ágyon. A lélek kuporog, „Mintha citrom cseppent volna rá”. Lenne esőáztatta kert, ringatózó tó, lezuhogó felhő. Rózsát metsz, fölmos, kapkod, konyhaszéken ül, kávét főz. Holdhónapok szerint erőt kap, s sorvad. Hiszen nő. S a nőség külön lét.

Egy hét, egy kötet. Alapos, aprólékos olvasás. Kellett, így. Nekem. Megismerni mindent s mindenkit. A kertet, a házat, Cirmit, a leandert, a kutat, a borzas kaktuszokat, a három szép fiút, a lovag-apát, a fociszurkolást. Szomszédot. Gondolatot. Múltat. A formákat. A nőt. A kárminpiros rúzsút, az élesebb tekintetűt, a sötétre lakkozott körműt, a filozófot „Az ember végül / mindig pórul jár / és érzeleg”, a nemmegbocsátót „De / azt remélem, fáj / majd egy kicsit. /[…] Nekem / ez épp elég”, az anyát, a lányt, a költőt, a feleséget, a szép asszonyt, a családban s az Istenben hívőt. A szőnyegmintát bámuló vadat.
     Sok szőttesem van. Szeretem őket, jó érzéssel töltenek el. Nagymamámat jelentik nekem, az ízületi gyulladástól görbe ujjait, a krumplilángost, palacsintát, az égetett cukrot, a nyikorgó eszvátát, a húsvéti édestúró-szagot, a mindig türkizkék közepű rozmaringot. Szőnyegeim száma gyarapodott — Molnár Krisztina Rita-szőnyegem is van már. Egy új, egészen különleges versszőnyeg. Jó puha, lélekmeleg. Mindenkinek szívből kívánom, hogy vesse fel a felvetőszálat, nyissa ki ezt a szép kötetet s lelkét, hogy legyen új szőnyege. Amiben együtt szövődünk, mi, költő és olvasó. Mintha egy bordában.