2008. november 15. szombat

Tegnap nagyon fáradtan értem haza, s ez a fáradtság totális: szellemi és fizikai volt, együtt. Párizsban voltam egész nap.
     Ősz van: gyönyörű a város. Most egy esőisten tekintetében tündököl: szemerkél, ködöl, szitál. Gyakran fúj a szél a tenger felől, idegen világok illatát, titkát sodorja, szórja szét. Oly sokan és sokféleképpen dicsérték már Párizst: nincs okom és erő ezekkel versenyezni: helyette megpróbálom összerakni, összeragasztani az én saját Párizs-víziómat.

Ha Palaiseau-ból elindulok a gyorsvonattal, húsz perc alatt érek be a Saint Mishel térre. A metróból feljőve a kávézó teraszára érkezem, ahol most a rossz időben is sokan üldögélnek és kávéznak: fűtik az utcát. Hatalmas gázrózsák ontják a meleget, az éppen csak eső elől védelmet nyújtó műnyag sátorral védett teraszon. A panorámát semmi nem akadályozza, biztosan csak engem zavar ez a hangulatot rontó műnyag sátor. Egyébként gyakorlatilag, mint nyáron, ott ülhetsz a járókelő között, és gyönyörködhetsz a hídra és a térre nyíló panorámában. A Saint Mishel hídon, fényképezés, bámészkodás közben rögzítem az első és legfontosabb kellemes csalódást: kicsi a tér, apró a híd, gömbölyűk a szögletes háztömbök sarkai, olaszosan keskenyek a térrő nyíló utcácskák, és hihetetlenül változatosak, gazdag díszítésűk a házakon végigfutó kovácsoltvas erkélyek. Átmegyek a hídon, megcsodálom a székesegyházat: kívül, belül, lent, fönt: de nincs annyi idő, hogy mint konstrukcióban, valójában elmerüljek az építmény átélésében. Átmegyek a hídon és a városháza előtti térre érek, majd a Rivoli utcán — nemcsak a valódi térkép segít, de itt van vezetőnek André Breton és Bakucz József is — megyek egyenesen és balra feltűnik előttem a Szent Jakab-torony. Ezt a teret például pontosan így képzeltem el Bakucz és Breton leírása alapján. Csak az én képzeletemben egy kicsit több volt a tér, távolabb voltak a háztömbök. Sajnos nem jutok a torony közvetlen közelébe, mert munkagépekkel dolgoznak az épület körül. A fényképezőgépem lencséjéből veszem közelebbről szemügyre: és látom az apró és nagyobb köpőszörnyeket. Köszönök a griffnek, integetek az oroszlánnak, a griff csapkodja a szárnyát, sólyomként kezemre repülne, az oroszlán kölcsönkérné a griff szárnyait, és kölcsönadná békésen dörmögő bőgését: teljes a káosz. Most olyan szögből látom, ahonnan vérző agancsként mered az égre a torony: káprázatos. Alig tudok elszabadulni, hiszen a fejemben folyton felhangzik a Bakucz-vers zarándoklata.
     Kis kerülővel a mészárosok temploma és egy óriás fejszobor mellett megérkezem a Pompidou Központhoz. Impozáns a tér. A homlokzaton művészi plakát, amely hirdeti, hogy a plakát műfajában is lehet nagyszerű, méltósággal telit alkotni. Természetesen láttam már képről ezt az épületet is, engem nem vonzanak a külsőleg extravagánsan modern épületek, üvegpaloták, csodatornyok. Ezt is csupán megbámulom, szerintem ronda, tele mindenféle csőszerkezettel, a Borsodi Vegyi Kombinátot juttatja eszembe. A földszinten kezdem, megcsodálom a könyvtárat, aztán az állandó modern kiállítással folytatom. A kívülről rondának minősített csőváz belülről praktikus és kellemes, a panoráma pedig lélegzetelállító, még így, ködben is. Minden szinten megállok, bár a fotózásnak semmi értelme a köd miatt, de a párizsi háztetők gyönyörűséges látványa mélyen beívódik az emlékezetembe. Az állandó modern kiállításon a legtöbb helyen lehet fotózni. Kiválasztom az engem megtaláló képeket. Egy üvegcsontvázat, egy szívmaszkot, egy talpat. Hatalmas területet járok be. Rövid pihenő után, de még nem fáradtan indulok a futurizmushoz. Hajdan, egy éve talán a dadát nem láthattam, csak olvastam róla, s ki hitte volna, hogy most itt leszek? Itt már nem lehet fotózni. Elismerőn állapítom meg magamban: igen, a belső terek ebben az épületben valóban modernek, célszerűek, és méltóak az épület hírnevéhez. Ha galéria, akkor valóban ilyen belső terek kellenek. Lehet elszigetelni és egybeépíteni. A termekben közvetlenül megtapasztalhatod a képek élményét, nem látványos a védelem, olykor kényelmesen megpihenhetünk. A kiállítás nyitánya egy Bracqe- és egy Picasso-kép: mindkettő egy álló női aktot ábrázol, közismertek, külön-külön én is láttam már. A kubizmus kezdeti korszaka. A baloldali akt Bracqe-é, férfitestű alak, és bodorított, dús hajú, nőies arc. A jobb oldalon Picassóé, nőies test, de lapos, kockaszerű, telt idomok, férfias, arctalan, kopasz, már-már kockaszerű férfifejjel: gyönyörűek, így együtt. Meghallgatom Marinetti kiáltványát. A következő teremben találkozom Duchamp sakkozójával, kávédarálójával és Picabia hatalmas szerelem-konstrukcióival. Nem szabad ezekről beszélni: most még nem. És ebbe a terembe még többször visszatérek. A kiállításokat a legfelső szinten fejezem be. Rettenetesen fáradt vagyok. Leülök az üvegablak mögött, és velem szemben, szinte karnyújtásnyira ül az ablakban a Szent Jakab-torony. Órákig így ülök csendben: legalábbis nekem óráknak tűik az a félóra talán…

(Közben érkeznek hozzám néhányan a galériába, beszélgetünk, megkérek mindenkit, hogy írjon a vendégfüzetembe, franciául. Egy idős néni határozottan elzárkózik ez elől, azt mondja, hogy azért nem, mert majd kitépem a füzetből az aláírását, és hamisításra fogom felhasználni.) Délben nagy napsütés volt, elmentem fotózni a várost. Délután beállított hozzám egy nagyon kedves helybéli hölgy — Fransois a neve —, aki ott volt a kiállításom megnyitóján. Kapott tőlem a verstekercsből egy darabot, mint ahogy szinte mindenki. Titokzatosan átadott egy szépen összetekert és összekötött irat/lap-csomagot, és közölte, hogy ez ajándék tőle, nekem, nézzem meg. Kibontottam és nagy megdöbbenéssel láttam, hogy hazavitte az én tekercsemet és otthon a kertben, mindenféle szituációban lefényképezte. Hiába, ha hatással van valami, az ragályos is egyben, olyan mint a bolondéria…délután van, írtam a regényemet, teáztam. Járt nálam Loredana, az olasz mozaikkészítőlány, a galéria egyik művészeti vezetőe. Udvariasan megkérdezte, mit láttam tegnap Párizsban. Tovább érdeklődött, kiket szeretek, kikhez vonzódom, milyen múzeumokat akarok még a következő napokban megnézni. Mondtam neki, hogy nem szerzőhöz ragaszkodom, nincsenek kiválasztottjaim, én inkább kivételes képekkel szoktam találkozni, függetlenül attól, hogy ezek mennyire ismertek, vagy hogy ki készítette őket. De még nagyon keveset láttam Párizsból. Angolul beszélünk, ő sokkal jobban, mint én, de megértjük egymást.
     Sötétedés után is maradok még, ilyenkor az utcáról sokan megcsodálják a kiállítást, ha nem is jönnek be, de kint megállnak és nézelődnek: szeretem ezt a panorámás szituációt, szívesen maradok hát hét-nyolc óráig.