Először le akartam írni Turbuly Lilla történetét, a velem kapcsolatosat. Hogy ismertem meg, a könyvét, egy kedves és szép lánynő adta nekem, a tanácsot, hogy vegyem és nézzem, mert lányírónőknek is meg kell olvasni a műveit, s bevallom, sok lányírónőt olvashattam volna, de hat, hét ujjamon is meg tudom számolni a felét, annyit olvastam csak. Kábé. Megvizsgálni a lánynők termését a könyvfán, beleharapni a piros lapokba, a gyümölcslevesben a betűket ízlelni tésztaként… Na, megnéztem és olvastam is, nem az Artemiszes Üvegholdat, hanem az Eltévedtet. Egy lánynő eltévedéséről szól, a fiúférfiak felfalnák, mint a piros almát, az idegen nyelvű tésztaleves sótlan, a szájízű és holdszagú nyár megőszül s a tél sehonnan nem kerül elő.
     De nem írom le.
     Mondta egy esten, amikor személyesen, a verskötetére készült, készült, halasztotta, halasztotta, érezte, érette… Csak meglett az ideje, elmagoztak az almafák, lehulltak a szavak, s beszedte őket a nagy könyvkosárba, eltette nekünk, de szép, mondtam, a dedika után, magamnak, kíváncsian olvastam, kíváncsi lettem, abból sosem elég.
De nem mondom el, a kíváncsiságomat.
     Lakner Zsuzsa levelei a kincsek. Tőle levelet kapni, mint hajnali kertben kávézni, anyám kertjében, a burrogó fák között, az összenőtt aljnövényzet kuszáját csak kisujjal érintve, a kávégőz keveredik a madárszerette almacsípések illatával, állok ott, régen és ma, eszembe jut Glóriakutya, aki nem ugat többet, nem szomorú, hanem szellemittas vagyok, nem mosolygok, de a szám felfelé görbül. Egy melegsárga fénykép minden, ahová újraképzelem a régi sóhajtásokat.
     Zsuzsának egész planétája van odaát, Németben, mailartjai átérik a bolygóvilágot, a papíralapú társadalom díszpolgáraként művészkönyvek és képeslapok sűrítik magukba a Susannia-emlékeket.
     Valahol itt kéne kiadnom a kíváncsiságomat...
     Fiúférfi vagyok.
     A Titkossírás az én világom át- meg átrajzolva lágy montázsszínekkel, át- és átbetűkanyarítva régi kérdéseimmel, átgyerekezve felnőttségemem, ahogy minduntalan szakállt nyírok, s az minduntalan semmibe veszi gyermeki törekvésemet a fiatalságra. A visszafiatalság szépségei borotvapengés álmok, nem karcolnak és nem vágnak, nem hasítnak, mégis fájók.
     A Titkossírás akkor nem nekem készült?, joggal képzelhetek ilyet, fiúférfiként nyitom fel a vászonmintás fedelet, a bizonyítványt, hogy volt gyermekágyam, volt szobám (és van is), anyám telerakta festményekkel, nem lehet leülni a festmények miatt, az ágyam meg egy matrac, apámtól kaptam, azon ott az ágynemű még, letakarva, ha hazamennék, karácsonykor ott is aludtam, és többször majdnem.
     A bizonyítványfellapozás fura emlékeket ébreszt, a kisfiú a borítón T és L betűket mutat kedvesen, áll a tisztás közepén, tarisznyája hetykén oldalra, barna pantallója térdig ér. Bemegyek, betanulok.
     Belelapulok, közelről szemezem a belső borítómintát, virágok és növények és levelek nyomata, barnasága egyszerre avitt és modern, retró, ez a századforduló ilyen, legalábbis nekem ilyen.
     Egy piktogram, egy holdbak, üdvözöl, egyértelműnek vélem, hogy Lilla jele, talán óvodás, olyan korból való, na nem, gondolom, inkább maibb, mélyebb, nem az óvónőasszony rajzolta fehér festékkel a szekrényre. Bolyongósnak vélem, ahogy a nő, a könyvbeli Éva utazik az Eltévedt holdban, ja, inkább olyannak. Talán Lilla baknő.

                    „Aki piócát fog a patakban meg rákot,
                    S nagyon szereti a képviselőfánkot,
                    Mégsem megy szívesen a szúnyoglakta tóra,
                    ...
                    Te mit gondolsz,
                    Kiről szól e versbe tördelt mese?
                    Bizony, ez mind én volnék, barátom:
                    Egyszerűen Pepe.”

Nem tudom, hány éves lehettem, talán tényleg hat, halásztam ki az ebihalakat és a vízi vackokat a pocsolyákból, s vittem haza, otthon volt egy homokozó, amit kiástunk és nejlonnal fedtünk, s bele víz, bele ebihal és vízvacak — lett haddelhad, persze, mind kikelt, a sok béka, nem tudtak kimenni, mert jó volt a kerítés, meg hát ott születtek, az volt a hazájuk, az új életterük. Este a tévé előtt ülve hallom ma is a brekegést, kinézek a tüllhálós ajtón, kinyitom, kiszabadítom a békát, ami beszorult a fakeret és a küszöb közé, jól összenyomódott, s újraszabadságában kitágul, újra békaforma, elkuttyog, néha meg be, a nappaliba, ahol anyámtól kap seprűsuhintást.
     A versfelütés Pepéje hát a meseszereplő, keletkezik bennem a haveriság, járunk a suliba, évfolyamtársak vagyunk, gyűjtjük a gyűjtendőket, ugratjuk a békát.
     Magam előtt látom az esti beszélgetéseket, még sötétedéskor haza kellene érnünk, de bennünk van a kutyavér, mégis kakaóval teli kézzel ülünk a színestévé elé, megy a mese és a híradó, kilögybölődik a lötty, amin végre veszekedhetnek anyuék.
     Ez az én gyerekkorom. Ez az övék, vagy is.
     Zsuzsa visszamegy és visszább. A képen a gyermek bekakaózik a múlt századlegelő évekbe, tényleg a legelőjébe, barna a kép, világos a háttér, csoki felhőfolt, képregénybuborék. A kép kicsi, a tér egészségesen nagy körülötte, a verstől nem akar nagyobb lenni, hiába kakaótömény, a vers meg kakaóveszős.
     Vanda az Esőben a cicával, az esőre kilépő költemény, az elsőre gyerekszerelem, az esőre rácsodálkozó Pepe, az esőtől csodás angyali szentháromság vagy a Vandától szép cica és eső. A kép a díszabalakkereten kinéző ártatlanság, a gyermekkirálykislány, a mici meg olyan, mint a macskanyelvcica fiúkoromban.
      A reakció, az együttmozgás a kötetet végigöleli, futja, akár a jelesek és az ötösalák, a csillagosok is az ellenőrzőben. Különösen figyelmes ellentétre lelhetünk a két lányhölgy összejátékában, nem ennek ellenére, hanem e mellett, ahogy más világról szólnak, képelnek, más kort hívnak az oldalakra, másféle kiemeléssel élnek egyik időről másikra.
     Olyan ez, mint amikor felnősz és gyermeked lesz. A te fa játékváradat visszaláthatod egy műanyagcsodában, a te párszáz forintod visszaköszön a gyerek harmincötezrében, a te álombuborékaid a gyermek hajülte homlokán pukkannak.
     Nem mondok el mindent.

                    „Délután fél négykor elmúltam hatéves,
                    de pont úgy érzem magam, mint előtte.”

Az elején eldöntöttem, hogy szűkszavú és gyerekes leszek, nem hajtom végig a képeket és a verseket, nem hajtom magam halálra. Inkább — kicsit vigyorin — ülök anya kanapéján, az elnyűttön, és nyugtatom a kezemben a Titkossírást még kicsit.
     A kötet előrehaladtával kiviláglik a teljes gyermekkor. A doktorbácsiférfi, Robi, a rosszsrác a lakótelepről, a felnőttek túlbuzgósága, az apró szeretettorzulások anyán és apán, a ragaszkodás és a féltés kuszálódik az angyalsággal és a titkos tudással, a viszonyok keverednek. Gondolom én, aki felnőtt, bizonyos értelemben férfi, bizonyosban fiú, meg öreg, mint a földlabda, a bolygóegyenetlenség.
     És bizonyos értelemben, amilyen Susanna Lakner képei, Turbuly Lilla versei.

Jól beszél az az áthúzott „s” a cím közepén.