Puffogó tankkal üresben jár az udvar,
ködlámpát izzítok már a kapuban,
ne kezdjen most már semmit a múlttal,
kösse be jól magát, uram!

A szalagkorlát íze fémhideg bársony,
csípőmre szorul egy kardántengely,
ne bámuld örvénylő színehagyásom,
hamar veremsötét lesz — most menj el.

Dermedt fehérjében a mirelit bomlás —
még összenyálazok egy végső fagyit.
A ködnek feszülnek, akár a toronyház,
a fázogató, visszeres nagyik.
 
És sújtólégszomjnak a monoxid, a gáz:
mállóháború a zsírdús őszben,
idehallatszik a fruskaropogás
(a szoliban hátat tejfölöztem).

Hajdanában parti tort követett:
mindenki drogot tolt, hajnalig piált,
s fanyar veríték lepte e hústömeget.
Imádtam azt a bacchanáliát!

Megpróbáltam szívizomból élni,
megmászni vérző, seblázas testeket,
azbesztben függeszkedni egy tenyérnyi
markolaton, hol a hőhullám megreked...

Képzeletem másutt jégcsapong már.
Hússzín Ikea-hálómban tonettbútor.
Teakonyhám gőzös szacharin-hombár,
laptopom hat másodperc alatt bootol.

Majd értekezünk okoskodva, parlandóban.
Fád agóniámat tán észre sem veszed.
Míg csontjaid sercegnek a kandallómban,
én egyetlen kérges hidegrázás leszek.

A nyúlon túl, a szent roncsautóföldön
tán vad napirend és anyaság vár rám.
De a tudat sem pulzál, ha a testem börtön,
s elvérzem egy tágabb orvosi számlán.